A baloldal rajong a festészetért

1. Pár hete arról szóltunk, hogy a múzeumokban veszély fenyegeti a képeket, annak a veszélye, hogy leakasztják őket a falról, és viszik Amerikába vagy Svájcba vagy bárhová, a Lajtától nyugatra aukciós árverésre, említettük többek közt Herczog Mór unokáját, aki New Yorkból érkezett egyenesen a Legfelső Bíróságra, és biztosra vette, hogy a tárgyalás után rakhatja is batyuba El Greco, Goya és a többiek képeit; talán írásunk is befolyásolta, hogy erre végül nem került sor, de nagy hiba volna hátradőlni, és elégedetten cöccögni, hogy most aztán minden rendben van. Mert cseppet sincs rendben, s erre egy véletlen döbbentett rá, meg néhány sárgult újságlap, amiket, hála az égnek, nem dobtam ki annak idején, így kiderült egy s más, amiről a festmények kapcsán nem esett szó, s amiről képtelenség hallgatni. Ilyen szívességet nem tehetünk, már csak azért sem, mert ebben az országban némely urak és számos csoport, köztük egy párt, kimondottan arra szakosodott, hogy ez egy feledékeny nép, melynek legyintgetős, belenyugvós tempója számukra eddig is sokat hozott a konyhára, arról viszont ők feledkeznek meg, hogy mindig akad egy-kettő, akinek éles a memóriája, vagy megőriz néhány feljegyzést, mondván, ez jó lesz egyszer valamire, bár a „jó” egyeseknek nyilván rosszat jelent, de emiatt főjön csak az ő fejük.

2. A képekkel kapcsolatos másik történet, melynek közel se volt akkora sajtója, mint a Herczog unoka ambícióinak, tíz éve kezdődött, és azonmód abba is maradt, ami rögtön érthetővé válik, ha elmondjuk, hogy akkor próbálták elszámoltatni az MSZP-t, mije van és mennyi, ilyenformán kerültek szóba bizonyos festmények, melyeket pártházak falain helyeztek el gondos kezek, nos, akkor hangzott el a kérdés: tessék mondani, merre találni a leltárban szereplő képeket és szobrokat, merthogy a pártirodák nagy része már üres, a szög sincs a falon, amire akasztották őket, mire a szocialisták egymásra néztek, széttárták a kezüket, mint Bodóné, mikor kérték tőle a bor árát, s ekként feleltek: azt csak a jó Isten tudja, de ő se nagyon, mivel az ateistákra nem figyel annyira. Egyedül Grósz Károlyról voltak biztos híreik, naná, hogy róla, aki már leszerepelt, így aztán kibeszélték, hogy az exminiszterelnök még valóságos miniszterelnök korában hazavitt egy Fényes Adolfot, a kép innenső oldala tavaszt mutatott a budai hegyekben, a túlsó meg a 16-5145-ös leltári számot; a köztudottan szentimentális pártember a budai tavaszt képtelen volt hivatalában hagyni, hóna alá vette hát, hogy első pillantása reggel, mikor kinyitja a szemét, erre essen: Istenem, de szép is az, ha egy politikus fogékony a művészetek iránt, bár ha ez így van, nehezen érteni, miért nem szerepelt a szocialista párt képviselőinek vagyonbevallásában a festmény, miközben a pártházak tele voltak Egry József, Bernáth Aurél, Mednyánszky báró, Czóbel Béla vagy Szőnyi István műveivel, ezen iskolázódott a szemük negyven éven át, s ha ebből a kollekcióból 306 darab csak úgy, hipp-hopp! eltűnik, annak bizony landolnia kell valahol, miként azt az Antall-kormány emberei okkal gondolták, felmutatva a leltárkönyvet, de hiszen azt mutathatta napestig, a festmények nem voltak sehol.

3. No, de nem hiába tartották csodatevőknek a kommunistákat: üres kézzel mentek be egy ajtón, s mikor visszatértek, mindenük tele volt képpel, kétszer annyival, mint amennyit kerestek rajtuk, és egyik szebb, mint a másik, bizonyítva, milyen remek ízléssel bírt mindig a párt, igaz, hogy leltárról vagy vásárlásról szóló számlákkal nem bírtak, de fennakadni ezen és olyasmit mondani nyilvánosan, hogy a pótlásként kapott képek eredete homályos, kukacoskodásra vall, hiszen mindenki jól járt: az Antall-kormány emberei annyi képet kaptak, alig bírták elszállítani a Műcsarnokba, lám, mégiscsak gáláns ember ez a Szekeres Imre, aki végül mosolyogva kanyarította nevét a megállapodás alá, melynek ötös pontja kimondta: „a műalkotások visszaadásának folyamatát befejezettnek tekintjük.”

4. Ők lehet, de mi nem, akkor sem, ha a mosolygós Szekeres hússzor ír alá ilyen papírt, ez ugyanis jogszerűvé teszi, hogy a tolvajt a továbbiakban ne zaklassák, ami mégiscsak túlzás, főleg, ha tudjuk, hogy annak idején a rendszeres állami vásárlásnak nevezett képzőművészeti akció anyagából ki-ki kedvére és ingyen válogatott: a múzeumok okkal, a minisztériumok ok nélkül, a Magyar Szocialista Munkáspárt meg arcátlanul, közintézménnyé minősítve magát, amire nem tudni, miért volt szükség, hiszen akkor és azt vett el másoktól, amit akart, nem kellett elszámolnia semmivel, de hát néha rájuk jött, hogy be kell tartani a „demokratikus formákat”, ami egyenesen kacagtató, hiszen a párt olyan volt, mint az a bizonyos fekete lyuk az űrben: nyom nélkül tűntek el benne életek, ambíciók, hitek, vagyonok, ezekhez képest háromszáz márkás festmény igazán potomság, ráadásul emberei hallatlanul készségesek voltak, azt mondták: adunk helyettük ötszázat, csak mi tudjuk, ennyi idő múltán, hogy ez azt jelentette: most aztán húzzatok el innen, mert útban vagytok. Ezekhez a műértőkhöz zárkózott fel a szabad demokraták csapata, akiknek kabarettista vezetője nem átallott tolvajbandát rikkantani a parlamentben; nyilván ismeri a francia közmondást, miszerint „nincs olyan rágalom, amiből egy kevés a másikon ne ragadna”, de megkérdezném Kuncze Gábort, ha ilyen tájékozott tolvajságok dolgában: ugyan mit tud a Képcsarnok Vállalat többezres műtárgykészletéről, ami abból állt össze az évtizedek során, amit hétfőnként adtak be vásárlásra a festők, a grafikusok, a szobrászok, az ötvösök, a keramikusok, ugyan hová tűnt az a százmilliós érték; ne tessék torkot köszörülni, vagy azt mondani, hogy erről nem tudok, mert erről minden újságolvasó tud, csak épp a koalíciós társ, Keller László nem, ezért aztán nem nyomoz utána, ahogy a baloldali sajtó se eresztette rá olyan elánnal a riportereit, mint a szegény, elesett Herczog család nálunk rekedt képeire, melyeket annak idején nem sikerült kicsempészniük az országból, s ha törvényellenesen nem ment, majd megdolgozzák Magyar Bálintot, s akkor menni fog „törvényesen”.

5. Az a baj, barátaim, hogy örökké hátrálunk, holott kezünkben vannak a nyerő lapok, de mert tudjuk, hogy a másik oldal hamisan játszik, óvatoskodunk, és még mindig csak a licitnél tartunk, ami nagy hiba: a polgári oldalnak el kéne végre kezdenie az ellenelszámoltatást, dolgozni azon, hogy lássuk végre, mi történt a huszadik század második felében, mert nincs tiszta képünk róla, és avval végképp nem lesz tisztában, ha örökké zászlókat lengetünk és Trianonon zokogunk, feltámasztani egy országot csak kultúrával lehet, mikor vesszük már észre, hogy Trianonnal nem területet vesztettünk elsősorban, hanem kultúrát, ahogy korábban is azt vették el a kapzsi hódítók, ami a legfontosabb: kultúrértékeinket. Így kötött ki a nagyszentmiklósi kincs és Bocskai koronája Bécsben, így sorolták be a szlovák művészettörténetbe Mednyánszkyt, ezért dúlták fel Kós Károly házát Erdélyben, Sztánán, és ezért rejtegették Vladimirben az oroszok a magyar műértékeket. Ötvenhét éve viszont belső ellenségei is vannak a magyar kultúrának, olyanok, akik hivatalos papírokkal fosztották ki a rendházakat, letartóztatási parancsokkal vették magukhoz a polgárság vagyonát, közömbösen hagyták térdre rogyni a kastélyokat, Bécsben árulták a panelből kiszorult zongorákat, olyan könyvtárakat pusztítottak széjjel, melyek ritkaságaiért ma vagyonokat adnának, templomot robbantottak a levegőbe, beolvasztottak kikezdhetetlen férfiakról készült szobrokat, soroljam még, Keller úr, micsoda értékekkel kéne elszámolni itt, miközben ön kócos összegekkel vacakol?

6. Igazán kedvemre volna, képviselő úr, ha azzal az apparátussal és pénzzel, amit májusban kapott, hozzá a szenvedéllyel, ami önnek születésétől természete, kinyomozná, miként lehet, hogy Herczogék és a többiek dörömbölve követelhetnek rajtunk műtárgyakat, ez ugyanis nem véletlen, ennek az anomáliának nemcsak időzítése, hanem oka is van, pontosan néven nevezhető, sétáljon csak be egy napon a Magyar Nemzeti Galériába, nem lesz elfecsérelt idő, önök, mint tudjuk, szeretik a képeket; nos, ott, mielőtt felballag a lépcsőn, köszöntse az alapító Pogány Ö. Gábor szobrát, ő ügyeskedte össze a gyűjteményt, kezdve azzal, hogy becsapta a fővárost, megfosztva bejegyzett tulajdonától, a Képtártól, bűnsegéde ebben Goda Gábor író volt, a városháza XI-es ügyosztályának vezetője, szintén a kommunista párt tagja, ami után következett az, hogy Pogány öszszekavarta a Szépművészeti Múzeum magyar anyagának eredetét bizonyító papírokat, melyek között amúgy is nagy volt a zűrzavar, hiszen akadt köztük Nyugatról visszahozott műtárgy, akadt itthon előkerült anyag, voltak zsidó tulajdonban lévő dolgok, melyek tulajdonosa elpusztult a haláltáborban, tehát nem fog reklamálni, hogy képe bekerült az új gyűjteménybe. Minderre a párttagságon kívül az jogosította fel Pogány Ö. Gábort, hogy vaskosan vonalas könyvet írt „A magyar festészet forradalmárai”-ról, mely máig ható torzulásokat okozott a művészettörténetben, s aki azt hinné, tudatlanságból írta, téved, a szerző kitűnő koponya volt, a Pázmány Péter Egyetemen Hekler Antal legjobb tanítványa, tudta, mit csinál, ahogy önök között is rengeteg a jó koponya, képviselő úr, mégis kárt okoznak, de mára befejezem, legközelebb majd a lovakról írok, azokkal is esett egy s más; remélem, az olvasók segítenek, és megírják mindazt, amit a téeszek alakulása, a méntelepek megszüntetése idején vagy a közelmúltban a lovakkal történt, és tudomásuk van róla, szeretnék Keller képviselő úr asztalára dúsan rakott tálcát tenni, s egyszer tán összejövünk, hogy egy kávé mellett elmondja, mit nyomozott ki a képekkel kapcsolatban.