A Hymnus szülőföldjén

Nyelvtudósok véleménye szerint irodalmi nyelvünk jórészt Északkelet-Magyarországon, az ottani „i”-ző nyelvjárásból született meg a reformáció viharaiban. A tájegység, mint minden szűkebb-tágabb vidék, nehezen körülhatárolható, hiszen a Biblia-fordító Károlyi Gáspárról nevezetes Vizsoly és Gönc ugyanúgy ide vonható, mint a Bodrog-parti Athén, azaz Sárospatak, Debrecen, a kálvinisták Rómája, meg a királyok borát adó Tokaj, de a legendás munkácsi erőd, a bús düledékű Huszt romvára, továbbá Ady és Móricz szülőhelye, Érmindszent és Tiszacsécse is.
Akár jelképesnek is tekinthetjük, hogy itt – Kölcseyvel szólva –, „e szem elől eldugott, erdők körítette, vad és magányos vidéken”, a titokzatos, csónak alakú fejfáiról nevezetes Szatmárcsekén született meg a költő tollából száznyolcvan esztendővel ezelőtt nemzeti himnuszunk. A költő ugyan nem itt, hanem kicsivel délebbre, Sződemeteren, a hepehupás vén Szilágyban látta meg a napvilágot, csak huszonöt évesen költözött Csekére, ám munkássága java ide köthető. Arra a vidékre, melyet legmagyarabb folyónk, a Tisza, továbbá a Kraszna, a Szamos és a Túr vize öntöz, az utóbbi esztendőkben talán jobban is a kelleténél.
A hajdani romantikus hangulatú, darvakat és a mocsártengert járó pákászokat vendégelő – a Báthori-család predikátumát adó – Ecsedi-láp környéke ugyanúgy ide tartozott, mint felvilágosodáskori irodalmunk fővárosa, a Kazinczy lakta Széphalom vagy épp Beregszász, amelynek főterén a hagyomány szerint Esze Tamás, a közeli Tarpa szülötte kibontotta a nagyságos fejedelem, az ifjú II. Rákóczi Ferenc zászlaját. És ide vonult vissza a modern magyar irodalom megteremtője, a testőr-író Bessenyei György, aki keserű magányában álmodott a jövendő franciás jellegű magyar kultúrájáról, meg a Tudós Társaságról, amelynek hiányát oly fájón érezte a szellem minden kisebb-nagyobb bajnoka, ám Akadémiánk létrejötte Széchenyi István ragyogó tettéig csak álom és magyar Don Quijoték ábrándja maradt.
Ma is ódon kincseket rejt ez a táj, parasztbarokk kazettás menynyezetekkel ékes fatemplomokat, többek között Csarodán meg Tákoson. A túristvándi vízimalmot, amelyet a legutolsó pillanatban – a XX. század közepe táján – mentettek meg a végső pusztulástól. Messziről idáig ködlenek a máramarosi bércek, ahol boldogult Árpád-házi királyaink űzték hajdan a bölényt meg a medvét.
Ez a legendák övezte és kultúrát termő táj sosem volt gazdag. Úgy ékelődött be kelet és nyugat közé, hogy – Hamvas Bélával szólva – mindkét géniusz nyomot hagyott rajta. A táj szülötte, Móricz Zsigmond kelet népéről álmodott, ám a maradandóságot ostorozó Kölcsey napkeleti fejeknek mondta – nem minden pejoratív él nélkül – a nyelvújítás fafejű ellenzőit. Ami arra utal, hogy a keleti jelző meglehetősen ambivalens, és ez a Kölcseyről bolsevik szemmel portrét kanyarító Révai Józsefnek épp elég fejfájást okozott. Ahogy a korabeli cenzúra a jó Juhász Gyula Magyar nyár verséből is kitörölte a „keleti lustán szunnyad a magyar nyár” verssort, galád módon, ám a maga szempontjából csöppet sem indokolatlanul.
1823 telén, csüggesztő magányban írta a Hymnust, nemzeti énekünket Kölcsey Ferenc, pusztuló váraknak omladékin, vérző honunk vidékin, ahogy ő nevezte ezt a keleties, de holnapálmú tájat. „Nem azért küzdök – vetette papírra később – mintha reményem volna a küzdésben, hanem a hű bajnoknak utolsó csepp véréig kell harcolnia”.
A Hymnus szülőföldje, Északkelet-Magyarország ma is boldogtalan és tragédiákat termő föld, ma is a magyar élet állatorvosi lova. Ami másutt perzselő nyár vagy zivatar, itt aszály és árvíz. Ami másutt tisztes szegénység, itt éhenkórász nyomorúság. Ami nyugatabbra reményteli holnap, itt elfoszló délibáb. Az a bizonyos Kölcsey kérte víg esztendő sehogy sem akar ráköszönteni erre a megszentelt emlékezetű, ám baljóslatú vidékre.