A műpártolás polgári erény és nagy üzlet

Ha műtárgyakról van szó, látóterünkbe manapság elsősorban azok az alkotások kerülnek, amelyek kimagasló áron cserélnek tulajdonost, és persze azok a rendezvények, amelyek során erre a tulajdonosváltásra sor kerül. Ami az előbbit illeti: ahogyan az már másnap a lapok címoldalára került, karácsony előtt két aukciós ház árverésén is százmillió forintot megközelítő áron ütötték le Gulácsy Lajos egy-egy festményét, s tucatnyi mű is több tíz millió forintos áron ment el. Különösen akkor tudjuk értékelni a növekedés ütemét, ha arra gondolunk, hogy a kilencvenes évek első felében az az ötmillió forint is hatalmas összegnek tűnt, amelyet Csontváry Kosztka Tivadar egyik művéért fizettek, vagy arra, hogy éveken át tízmillió forint körül mozgott a „rekord”, ha szabad egyáltalán ezt a szót használnunk műalkotásokkal kapcsolatban.
Igazi színház egyelőre nálunk az aukció, ami önmagában is mutatja, hogy a műkereskedelemnek, a művek eladásának és megvásárlásának egészen más korszakában járunk, mint a Lajtától nyugatra vagy éppen az Újvilágban élő polgártársaink. A Sotheby’s, a Christie’s, a párizsi Drouot, a bécsi Dorotheanum vagy a többi híres aukciós ház árverésein aligha találunk mást a helyszínen, mint azokat, akik valóban érdekeltek a művek adásvételében.
A látványos licitek azonban csak a jéghegy csúcsát jelentik. A többi, alacsonyabb áron leütött műről kevés szó esik, még kevesebb azokról, amelyek úgynevezett bolti forgalomban cserélnek gazdát, azokról a műalkotásokról pedig természetesen legfeljebb a bűnügyi krónikákban adnak hírt, amelyeket nem törvényes úton szereztek meg, vagy adnak tovább. A szakértők úgy hat-hétmilliárd forintra becsülik az elmúlt év legális műkereskedelmi forgalmát, és akkor még nem beszéltünk az Ecserin vagy különböző bolhapiacokon gazdát cserélő alkotásokról.
Fentiekből következik, hogy távolról sincs igazuk azoknak, akik a műkereskedelmet egy szűk réteg „belügyének” tartják. Ha úgy tetszik, mindannyian részesei vagyunk, vagy legalábbis jó lenne, ha azok lennék, hiszen a sokat emlegetett polgárság egyik fő ismérve, „polgári erény” a műpártolás, a vágy, hogy szép képekkel, tárgyakkal vegyük körül magunkat. Nagybányán, a modern magyar festészet megszületésének városában alig akadt polgárcsalád, ahol ne lett volna legalább egy-két kép a művésztelepen dolgozó piktoroktól. Sokan még a diktatúra legnyomorúságosabb napjaiban sem gondoltak rá, hogy megváljanak a kedves művektől.
Ilyen példákat persze Szentendrén, Vásárhelyen, Szolnokon is bőven találunk. Egyszer azonban – ahogyan a gyűjteményeket is legtöbbször eladják a gyűjtő halála után – azoktól az alkotásoktól is megválunk, amelyeket egyszerűen azért őriztünk addig, mert szépek, vagy mert fontos emlékek kötődnek hozzájuk. Egyébként így került piacra Gulácsy két „csúcsműve” is: az egyiket egy vidéki városban adta el a festő 1912-ben, ottani kiállítása idején és nyolcvan évig ugyanabban a szobában függött a kép. A másikat a korszak egyik jeles műtörténésze, gyűjtője vette meg, s halála után örököseinél maradt.
A piaci változások hatására jelentek meg most a nyilvánosság előtt, ahogyan a magyar festészet sok más kvalitásos alkotása is. Felértékelődtek a magyar festészet bizonyos korszakaihoz tartozó művek, talán túlságosan is. Más műtárgycsoportok ára azonban – állítják a szakemberek – az utóbbi két évben is nyomott maradt, az arányok egészségtelenül eltolódtak. Ha klasszikus modern festményt érdemes most „piacra dobni”, akkor is kétséges, hogy egy szép bútor, szőnyeg eladható-e valóságos árán. Az pedig, hogy milyen kétséges a kortárs művészek alkotásának értéke, mi sem mutatja jobban, hogy a vezető aukciós házak, amelyek néhány évvel ezelőtt bátrabban kísérleteztek árverésen való eladásukkal, most egyre szigorúbban válogatják a kortárs anyagot.
Mi hát a helyzet? Érdemes-e eladni a birtokunkban lévő műalkotásokat, ha már nem tartjuk őket kedvesnek, vagy valamiért megszorultunk, s szükségünk van az árára? Vagy várjunk inkább, s vegyünk föl kölcsönt, bízva abban, hogy a kamat ellenére jobban járunk, mintha áron alul válnánk meg a kincsünktől? E kérdésen elmeditálhatunk egy ideig, lévén, hogy év elején mindenképpen holt szezon van a műkereskedelemben. Az is polgári erény lenne, egyben pedig saját érdekünk, hogy legalább alapszinten megismerkedjünk néhány művészettörténeti, technikai szemponttal, hogy öszszevethessük a birtokunkban lévő alkotást a többivel, már csak azért is, hogy megsejtsük, mekkora értéket képviselhet. Voltak idők, amikor a Képcsarnok Vállalat galériáiban vásároltak képet a „szépre vágyó”, ámde teljesen tájékozatlan honfitársaink, s amikor megszorulva visszavitték azt az eladóhoz, kiderült, az legfeljebb az eredeti ár töredékéért veszi vissza.
Ezen az időszakon azonban szerencsére már túl vagyunk, ahogyan azon is, hogy konkurencia hiányában kiszolgáltatva, annyiért adtunk el egy évtizedek óta őrzött alkotást, amennyit az első becsüs vagy a felvevőiroda előtt álldogáló „polgártárs” kínált érte. Az aukció a műkereskedelemnek azon fóruma, amely az eladó és a vevő számára biztosítja a nyilvánosságot, az összehasonlítás lehetőségét. Megmutatkozik a mű iránti érdeklődés, ahogyan annak hiánya is. Az már más dolog, hogy az aukciós vásárlók között is sok a kereskedő, aki még mindig haszonnal tudja továbbadni az alkotást. Ismeri ugyanis azt a vevőkört, amely ilyen vagy olyan művekre, műfajokra specializálta magát. Olykor magunk is kikapcsolhatjuk az eladási ügyletből az aukciós házat, ehhez azonban ismernünk kell a profilírozott műkereskedéseket, s persze magának a műnek az értékét is. Ha úgy érezzük tehát, hogy értékes alkotás birtokában vagyunk, lehetőleg ismert műkereskedést, aukciós házat keressünk föl, mégpedig olyat, amely tagja a magyar régiség- és műkereskedők szövetségének, mert etikai ügyekben az ilyen vállalkozások a „megfoghatók”. Akár készpénzért, akár bizományba vennék át a művet, akár aukcióra, ha nem tartrjuk megfelelőnek az ajánlatot, nyugodtan megköszönhetjük és szerencsét próbálhatunk egy másik műkereskedőnél.
Évtizedeken át eleve magasabb ára volt minden műalkotásnak Nyugaton, mint itthon, legálisan vagy illegálisan sok magyar műtárgy landolt a bécsi műkereskedések pultjain. Több műtárgytípusnál ma sem változott a helyzet, így ma is jelen vannak külföldi kereskedők itthoni aukciókon. A magyar művészet jelentős alkotásainak azonban már egyre inkább itthon a legmagasabb az áruk, így megindult a műtárgyak hazaáramlása, amit fölgyorsított az a törvényi változás, amely szerint a behozott festmények, régiségek után nem kell huszonöt százalékos áfát fizetni. A műtárgyak korábban szinte egyirányú forgalma egyre inkább kétirányúvá válik, a fél évszázadnyi szünet után a korábban szinte kifosztott Magyarország kezd viszszailleszkedni azoknak a nemzeteknek a sorába, ahol a műtárgyaknak hagyományosan megvan a szellemi, esztétikai, történelmi értékükhöz illeszkedő áruk is.
A „visszailleszkedés” újabb állomásának ígérkezik az EU-csatlakozás is. Az bizonyos, hogy a korábbi adminisztrációs nehézségek megszűntével a műtárgyak áramlása az egykori határokon át fölgyorsul, a kínálat fölfrissül, a műtárgy még könnyebben jut el oda, ahol valódi árát megtalálja. Ehhez a szakemberek szerint mindenképpen szükség lenne rá, hogy a műkereskedelemmel, műtárgyakkal, például a védettséggel, a műtárgyak ki- és behozatalával kapcsolatos magyar törvények „EU-konformmá” váljanak. (Például túl sok nálunk a védett műalkotás, nehézkes az adminisztráció, de a követői jog mértékén is lehetne változtatni.) Rövid távon persze ez nem befolyásolja számottevően a magyar műkereskedelmi árakat, mert a világ műkereskedelmének egészét érintette a válság az utóbbi években, amely távolról sem volt olyan mély, mint a jó egy évtizeddel korábbi. Az óvatosság mindenesetre a csatlakozás után sem árt, ha megválunk, mert meg kell válnunk egy-egy műalkotástól. Alaposan tájékozódjunk előbb. De jobb lenne, ha egyre többen gondolkodhatnánk azon, hogyan gyarapodhatna tovább a már birtokunkban lévő gyűjtemény.