Atomriadó Észak-Koreában

Miközben a világ az Irakkal szemben kibontakozó fegyveres konfliktus eszkalációjával volt elfoglalva, villámcsapásként érkezett a hír, hogy Észak-Korea, a világkommunizmus egyik utolsó sztálinista kövülete kilép az atomsorompó-szerződésből, és ezek után minden, az országot érintő ellenséges politikai akciót háborús kihívásnak fog tekinteni. A bejelentés természetesen nagy nyugtalanságot okozott elsősorban abban a földrajzi régióban, ahol egy esetleges észak-koreai csapást testközelben élnék meg a környező országok, így Dél-Korea, Japán, sőt még Ausztrália is. De mennyire vehető komolyan Phenjan fenyegetése, hiszen már 1993-ban is hasonló fenyegetéseket foganatosított?
Egyes megfigyelők szerint mára gyökeresen változott a helyzet. Észak-Korea hónapokon belül előállíthatja az atombomba építéséhez szükséges plutóniumot és mivel már rendelkezik közepes hatótávolságú és Scud típusú rakétarendszerekkel, a világ talán eddig még soha nem tapasztalt nukleáris fenyegetettség állapotába kerülhet. A Bush-kormányt, amely jelenleg csak az iraki háború előkészítésével van elfoglalva, meglepetésként érte a hír, de az amerikai kormányszóvivő szerint krízishelyzetről egyelőre korai lenne beszélni. A demokrata ellenzék prominensei azonban nem ilyen elnézőek. Ashton Carter, aki a Clinton-kabinet nemzetbiztonsági főtanácsadója volt, azt nyilatkozta egy amerikai hetilapnak, hogy amíg az előző kormány idején az észak-koreaiak fűtőanyag-szállítás fejében elálltak nukleáris programjuk fejlesztésétől, addig Bush elnök csak szavakban ostorozta a Nagy Vezér, Kim Dzsong Il országát, majd hirtelen befagyasztotta az energiaszállítást, és most pedig kijelenti, hogy nincs krízishelyzet.
De valójában ki is ez a koreai vezér, aki az amerikai Newsweek magazin címlapján a Mr. Gonosz becenevet érdemelte ki, és aki a világ legbizarrabb kommunista rezismjének teljhatalmú uralkodója? Kim Dzsong Il annak a férfinak a fia, aki 1950-ben kirobbantotta a koreai háborút – Kim Ir Szen – és megalapozta a világ máig legsötétebb diktatúráját. A fiatal Kim sokáig apja árnyékában élt, de később mégis elnyerte kegyeit azzal, hogy forradalmi musicalok megrendezésével szórakoztatta az agg zsarnokot, és olyan remekműveket vitt színpadra, mint például a Tengernyi vér vagy a hangulatos Virágos Leány. Apjának 1994-ben bekövetkezett halála után a fiú példátlan kegyetlenséggel látott hozzá riválisai eltüntetéséhez, és ebben nem kímélte saját mostohatestvéreit sem. Hatalomra jutása után egy mítoszt épített személye félisteni mivoltáról. Eme legenda szerint Kim misztikus hegyek között született és születését két egymásra hajló szivárvány adta hírül a világnak. (A valóságban azonban valahol Vlagyivosztok körül látta meg a napvilágot egy ócska kalyibában.) A Kedves Vezérből Nagy Vezérré avanzsálódott Kim – mint a papa – vaskézzel uralkodik az országban, és közben létrehozta a Távol-Kelet második legerősebb hadseregét. Itt a fiatal újoncokat egyes hírforrások szerint arra tanítják, hogy ha amerikai fogságba esnek, akkor a jenki katonák vámpírok módjára szívják majd vérüket a nyakukból. Kim, példaké-péhez, Mao Ce-tunghoz hasonlóan fényűző életet él, francia konyakot iszik és nagy nőcsábász hírében áll. Teszi ezt akkor, amikor a WHO számításai szerint ez elmúlt tíz évben kétmillió honfitársa halt éhen, mert a nekik szánt nemzetközi élelmiszersegélyek teljes egészében a hadsereg kezébe kerültek. Az előbbi események tükrében politikai elemzők azt a kérdést próbálják eldönteni, hogy melyik rosszabb a két rossz – Szaddám Huszein és Kim Dzsong Il – közül? A kérdés ilyen szintű felvetése véleményünk szerint egyenértékű egy olyan vitával, amely azt próbálja eldönteni, hogy vajon a királykobra marása hatásosabb-e vagy a skorpióé, lévén az utóbbi, bár jóval kisebb, de ugyanolyan halálos. Az kétségtelen, hogy Észak-Korea potenciálisan nagyobb veszélyt jelent a régióra, mint Irak a Közel-Keletre, de a hasonlat itt már sántít. Ha úgy fogalmazzuk meg a kérdést, hogy vajon Amerika (és Izrael) érdekeit melyik állam fenyegeti jobban, akkor nyilvánvaló, hogy Irak a befutó. Huszein államát megtámadni aránylag kevés rizikót jelent, még ha a háborúellenes hangok egyre erősödnek is.
Ugyanez Észak-Korea esetében már jóval komplikáltabbnak tűnhet. A dél-koreai főváros, Szöul csak ötven kilométerre fekszik a demilitarizált zónától, és ennek a távolságnak a megtétele egy csaknem másfél milliós hadseregnek még logisztikailag sem komplikált. Washington a koreai válságra meglehetősen óvatos nyilatkozatokkal reagált, hiszen az iraki háború előkészítése, a térségi csapatösszevonások már gőzerővel folynak. A koreai ügy nem jött jókor az amerikai kormánynak. Egy magas rangú hivatalnok még azt is találta mondani, hogy egyesek a távol-keleti ügy felfújásával akarják elterelni a figyelmet Irakról. Még tavaly decemberben történt, hogy az amerikai őrhajó feltartóztatott az Arab-tengeren egy észak-koreai felségjelű hajót, amely mint utóbb kiderült, Scud típusú rakétákat szállított Jemenbe. Rövid hezitálás után a hajó zöld jelzést kapott, amit azzal magyaráztak, hogy az USA nem akart problémákat okozni annak a jemeni kormánynak, amely ígéretei szerint hajtóvadászatot folytat a Jemenben bujkáló al-Kaida-csoportok ellen. Természetesen a válságban a legérintettebb ország Dél-Korea. A leköszönő elnök, Kim De Dzsung meglehetősen éles szavakkal bírálta az Egyesült Államok úgynevezett feltartóztatási politikáját Észak-Koreával szemben. Dzsungnak minden oka megvan az aggódásra, hiszen köztudott, hogy a Nagy Vezérnek Pekingben és Moszkvában egyaránt befolyásos támogatói vannak. Kínának nyilvánvalóan érdekében áll az észak-koreai rendszer fennmaradása, mert egy esetleges koreai újraegyesülés közvetlenül a déli határaihoz hozná a szabad világ Kínától nagyon is távol álló arculatait. Arról nem is beszélve, hogy a közel 600 km hosszú közös határ számtalan kínait csábítana délre egy jobb élet reményében.
Az amerikai külpolitika újabb nehéz napok elé néz. Ha Bush elnök követi a Clinton-kormány taktikáját, akkor ismét be kell indítaniuk a fűtőanyag-szállítást a plutóniumtermelés teljes leállításáért cserébe. Ha ezt nem teszik meg, a katasztrofális helyzetben levő Kim-rezsim olyan kétségbeesett lépésekre szánhatja el magát, amely beláthatatlan következményekkel járhat az egész világra nézve. Az Egyesült Államok nyilvánvalóan ódzkodik egy kétfrontos háború megvívásától, és így valószínű, hogy kiegyezik Észak-Koreával, hogy azután teljes apparátussal Irak ellen forduljon. Bush elnök külpolitikai prioritása a napnál is világosabb kell hogy legyen: Kim Dzsong Il nem fenyegeti Izraelt, és olaj sincs a lába alatt.

A szerző politológus