Kegyes volt hozzánk az idő. Szikrázó napsütésben érkeztünk az ország egyik legjelentősebb klasszicista kastélyához. A négy év alatt (1815– 1819) felépült dégi Festetics-kastélyt tervezője, Pollack Mihály a budapesti Nemzeti Múzeum előtanulmányának is szánta. A méltóságteljes épület körül alakították ki az első magyarországi tájképi kertet pálmaházzal, rózsakerttel, „kiskastéllyal”, műromokkal, patakokkal, mesterséges tóval és szigettel, rajta a cölöpökre épült Holland-ház. A főépület sarkába tolt, kétszintes ovális dísztermet körbejárja a nap. Valaha szabadkőműves-összejövetelek helyszínéül is szolgált. Akusztikája kitűnő, galériájáról valaha zene szólt. Ékességeiből mára kevés maradt meg. A kastélyt a második világháború után kifosztották, előbb a Földművelésügyi Minisztérium üdülője, majd görög menekült gyerekek otthona, később nevelőintézet lett, 1996 óta üresen áll. Hébe-hóba rendeznek itt kiállítást, hangversenyt, parkját fotográfusok veszik bérbe. Kezelője négy évig a Kincstári Vagyonigazgatóság (KVI) volt, 2001-ben került át a Műemlékek Állami Gondnokságához (MÁG). A tó környéke ápolt, a helyi horgászegyesület tartja rendben – tagjai viszonzásul horgászhatnak.
Az épületek állapota azonban elszomorító. Az évről évre csökkenő költségvetés (néhány millió) csak arra volt elég, hogy a legsürgősebb állagmegóvási munkákat elvégeztethessék. A „kiskastélyban” jogcím nélküli lakó tanyázik, kitenni még nem tudták. A gyönyörű fekvésű parkkal nem sokat törődtek, de itthoni körülmények között így is a jobb állapotúak közé tartozik, faóriásainak többsége megmaradt. A MÁG hasznosítási pályázatát egy ingatlanforgalmazó cég nyerte meg. Az eddigi értékbecslési és hasznosítási dokumentáció azonban tudományos feltárás és kutatás nélkül készült – amíg az be nem fejeződik, végleges hasznosítási tervet sem hagyhatnak jóvá. Ottjártunkkor a kastélyépíttető Festetics Sándor unokája, az Olaszországban élő Festetics László épp arra készült, hogy a dégi önkormányzattal összefogva alapítványt tegyen, segítendő a kastély kulturális célú hasznosítását.
A római kori Gorsium, a mai Tác közelében lévő soponyai Zichy-kastély – és a „kiskastély” – is Pollack Mihály tervei szerint épült klasszicista stílusban, körülötte egy sor lakó- és mezőgazdasági épület áll. Ezek az objektumok tizenegy különböző helyrajzi számon találhatók meg a telekkönyvben, állami tulajdonban csak egy van: a kastély és a hozzá tartozó 37 hektárnyi park, a többi a megyei és a helyi önkormányzaté. A korábban látott bodajki kastélyra erőszakosan rátapadó focipálya is elég meghökkentő látvány volt, de amit itt látunk, az még mellbevágóbb. Ha keresztülmegyünk a kastély földszinti csarnokán, ahonnan az országban egyedülálló, hídszerűen befedett lépcsősor nyílik, és kilépünk a klasszicista homlokzatával a parkra néző épületből, néhány méterre égnek meredő fémfalnak ütközünk. „Hipermodern” vadhúsfeldolgozót építettek ide a nyolcvanas években. Vajon ki engedélyezte? A földhivatal térképén a vadfeldolgozó melletti tó – a hajdani kastélypark része – mindenesetre mocsárként szerepel, a terület pedig, ahova a húsfeldolgozót telepítették, erdőként. A faluban viszont mindenki tudta, hogy az a kastélypark része, védett természeti érték.
Budapest és a Balaton között félúton, a Sárvíz kistérségi társulás tagjaként, erdőkkel, ritka madarak lakta tórendszerrel, vadászterületekkel körülvéve ez a Zichy-hajlék a vidékfejlesztés központja lehetne, ha okosan hasznosítanák. A közelben hamarosan nemzetközi repülőteret létesítenek, amint Ulcz Gyula polgármestertől megtudtuk. A kastély hasznosítására tavasszal ír ki pályázatot a KVI. (A befektetőknek mindig egyeztetniük kell a tervet a helyi önkormányzattal és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatallal. Aki közcélú funkciót ajánl, előnyt élvez.) A Zichy-kastély a körülötte lévő épületegyüttessel és parkkal a kétezer lakosú Soponya belterületének egyötödét foglalja el. A község lakóinak nagy része a háború előtt és után is a kastélyban dolgozott, amelyben 1955-től gyermekotthon és iskola működött. Az önkormányzat évi 25 millió forint bevételtől esett el, amikor a gyerekeket családi házas környezetbe költöztették át. A polgármester beszámolójából világosan kiderült, hogy sem az önkormányzatnak, sem a lakóknak nem közömbös a műemlék épület sorsa. (A kastélyban a helyi önkormányzat emléktáblát helyezett el 1966-ban Zichy János volt vallás- és közoktatási miniszter, a község díszpolgára tiszteletére.)
Körutunk utolsó állomása Velence, az 1998 óta magánkézben lévő Meszlényi-kúria, amelyet tulajdonosa szállodaként és konferencia-központként akar hasznosítani. A nagy forgalmú, zajos út mellett álló, valamikor takaros épület katasztrofális állapotban van. A tulajdonos szerint százmillió forint többletköltséget ró rá, hogy műemléket állít helyre. A terv azonban, amelynek alapján a munkát megkezdték, eredeti változatában alighanem elfogadhatatlan. A brit vendégek megkérdezik: van-e névjegyzék azokról az építészekről, akik műemlék-rekonstrukciók tervezésére jogosultak?
A többnapos eszmecsere a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal várnegyedbeli székházában folytatódott. A brit vendégek európai építészettörténeti szempontból a dégi Festetics-kastélyt, a majkpusztai kamalduli remeteséget és a mellette álló Esterházy-kastélyt, valamint a fehérvárcsurgói Károlyi-kastélyt érezték a legjelentősebbnek. Az utóbbit egyszersmind példaértékűnek tartják abból a szempontból, hogyan lehet szakszerűen, jól hasznosítani magántőke bevonásával egy nagy értékű történelmi épületet, de jól látták a vagyonkezelői jog átadásából származó visszásságokat is. A majki remeteség tizenhét cellaházát eredeti rendeltetésének adnák vissza a legszívesebben – nem szerzeteseknek, hanem csöndre, nyugalomra, elmélkedésre vágyó vendégeknek. Egyszerűen, a hely szelleméhez illőn rendeznék be, s a látogatókat ízes, házias ételeket kínáló konyhával várnák. Az Esterházy-kastélyt reprezentatív kulturális célokra hasznosítanák, függetlenül a cellaházaktól. A csalapusztai Kégl-kastélyt a sikerületlen működtetés példájaként említették. A lovasberényi Cziráky-kastélynak, amelynek belső díszei teljesen megsemmisültek, csak külső falait és alaprajzát tartanák meg. Elegáns lakosztályokra osztanák fel, a nagytermet pedig meghagynák közös térnek. A fenntartásért e koncepció szerint valamilyen kezelőszervezet felelne, a tulajdonosok részvényesek lennének. Nagy-Britanniában hasonló esetekben sikerük volt az ilyenfajta hasznosítással. Talán Magyarországon is meghonosítható ez a megoldás, mondták, különösen, ha először a parkot tennék rendbe, vonzóbbá alakítva a kastély környezetét. Felhívták a figyelmet arra, hogy bizonyos esetekben egy műemlék épületegyüttesen belül is indokolt lehet a vegyes hasznosítás (lásd: Dég, Iszkaszentgyörgy vagy akár Soponya). Nagy értékű kastélyok történeti tereit semmiképpen sem engednék szállodává átalakítani (a jó példaként idézett fehérvárcsurgói Károlyi-kastélyban is a különálló melléképületekben alakítanak ki szállodai szobákat).
Alapszabályként mondták ki, hogy minden műemlékkel összefüggő döntést a megfelelő szinteken hozzanak meg. A kisebb népi műemlékekről az önkormányzatok határozzanak, míg a legjelentősebb értéket képviselő kastélyokról – ha igen nagy történeti értékű, de nem piacképes ingatlanokról van szó – az állam. Ha olyan funkciót találnak az ingatlannak, amely önfenntartóvá teszi, az állam és tőkeerős befektetők közösen hozzanak döntést. Mindvégig hangsúlyozták, hogy csak az a funkció lehet jó, amelyet a közösség elfogad. Ezért nagyon fontos az örökségvédők, a helyi közösségek és a befektetők közötti folyamatos párbeszéd, az építészeti, művészettörténeti értékek tudatosítása. Európában általánosan elfogadott nézet, hogy az országok civilizáltságának egyik fokmérője az, hogyan bánnak saját értékeikkel, mennyire él a köztudatban az épített és a természeti örökség védelmének fontossága.
Tudják-e, mi vonzza a külföldieket Magyarországra? – kérdezték a brit vendégek. Zavart csönd után „nem” válasz érkezett az egyik illetékestől. Készül-e műemlékvédelmi koncepció (conservation plan) minden egyes történeti épületre? Mit tesznek, ha csak egy befektető jelentkezik a hasznosításra kiírt pályázatra? Átadják neki, vagy megvizsgálják, hogy valóban elég tőkeerős-e, és ha nem, inkább várnak? Hova kerülnek az örökségi helyszínek bevételei? Elemzik-e, mennyi látogatót bír el egy-egy helyszín? Van-e jogi lehetőség arra, hogy visszavegyék az ingatlant a méltatlannak bizonyuló befektetőtől?
Magyarországi körútjuk végén arra a véleményre jutottak: magas szinten nincs egységes koncepció arról, hogyan kellene kezelni a hazai örökségvédelmet. Úgy tűnik, nincs igazi partnerkapcsolat örökségvédők és fejlesztők között. A problémahalmaz megoldhatatlannak látszik, pedig ha felbontanánk kezelhető, kisebb egységekre, máris könnyebb lenne orvosolni a bajokat. Vannak hosszú távú célok, de a rövid távúak olykor hiányoznak, pedig rajtuk keresztül vezet az út az előbbiek megvalósításához. A tökéletességre törekvés olykor jó kezdeményezések gátja lehet, állapítják meg. Nincs megfelelő adatbázis a befektetők tájékoztatására. Össze lehetne állítani rövid időn belül, néhány fontos adatot feltüntetve. De nemcsak adatbázisra van szükség, hanem arra is, hogy a befektető hozzájusson az őt érdeklő anyagokhoz: ne belterjesen forogjanak a hasznosítható műemlékekre vonatkozó információk, és a vállalkozó megtalálja a számítását is. A magántőkétől nem lehet jótékonykodást várni. Kimondják a brit örökségvédők: a befektetők aligha találják meg a kijáratot a jelenlegi magyarországi intézménylabirintusból. Sokkal „befektetőbarátibb” rendszerre volna szükség, de az ingatlan eladásakor vagy a hasznosítás engedélyezésekor, mindig pontosan meghatározva, szerződésben kellene rögzíteni, mit köteles megtenni a befektető, és mit nem tehet meg.
A vitában felvetődött, hogy szolgáltató ügynökséget kellene létrehozni, amely összekötőül szolgálna a különböző hivatalok között, és minden információt megadna a potenciális befektetőknek. Egyesek szerint ez a Kincstári Vagyonigazgatóság feladata, mások szerint a Műemlékek Állami Gondnokságáé. De ha még a saját örökségvédő szakembereink sem értenek egyet ebben a kérdésben, aligha várhatjuk el, hogy a kívülről érkező megértse, mi a különbség a két intézmény között, milyen kapcsolatban állnak a Kulturális Örökségvédelmi Hivatallal, illetve a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának műemléki főosztályával.
Megfogalmazódott egy sor más kérdés is. Lesz-e elég pénz a hazai örökségvédelem pályázati rendszerében, mert ami most van, az semmire nem elég. Megmaradnak-e a pályázatok? Miért csak múzeumnak vagy szállodának tudjuk elképzelni a kastélyokat, mikor még sokféle funkció létezik? Miért elégtelen a minőségi kínálat aránya a belföldi turizmusban? Hogyan oldódhat meg az a feloldhatatlannak látszó probléma, hogy legértékesebb kastélyainknak állami tulajdonban kellene maradniuk, de jó volna, ha a vagyonkezelői jogot megkaphatnák vállalkozó szellemű pályázók, hogy könnyítsék az államra nehezedő terheket? A vagyonkezelői joggal helyreállítási és hasznosítási kötelezettség jár, tehát sokmilliós, olykor milliárdos nagyságrendű hiteleket kell felvenni hozzá. Ez azonban szinte lehetetlen, mert a bank garanciát akar, és ha tulajdonjog nincs bejegyezve az ingatlanra, a hitelintézet nem látja biztosítottnak a garanciát. Az egyetlen kivétel eddig a fehérvárcsurgói Károlyi-kastély, amelynek hasznosítói végül elérték, hogy nagy összegű hitelt kapjanak európai forrásból.
A brit szakemberek „jól bejáratott” európai demokráciában tanulták a kastélyhasznosítást, olyan rendszerben, ahol a civil társadalom hatalmas szerepet vállal az örökségvédelemben. Diszkréten mosolyogtak, amikor elmeséltük nekik a régi viccet arról, mi az angol pázsit titka. „Nyírni, locsolni, nyírni, locsolni – ötszáz évig.” Az örökségvédelemben, amint mondták, még nincs ötszáz éves tapasztalatuk. Huszonöt–harminc éve Nagy-Britanniában is kritikus volt a helyzet, magyarázták. A meglévő épületállomány húsz százalékát kitevő, félmillió (!) műemlék ingatlan jelentős része felújításra szorult. Az English Heritage-ben (EH) ajánlólistát állítottak össze a jobb sorsra érdemes, hasznosításra felkínálható műemlék épületekről. Mindegyikhez meghatározták a korlátokat, de a hasznosítást nem. A jelentkezőktől sokszor olyan jó ötleteket kaptak, amelyekre nem is gondoltak. Az ajánlólista összeállításával az volt a céljuk, hogy könynyebben egymásra találjon az épület és a beruházó.
Ezen az ajánlójegyzéken kívül, kizárólag belső használatra, másik listát is készítettek a veszélyeztetett épületekről, ami sokat segített nekik abban, hogy ők maguk rájöjjenek, mivel kell elsősorban foglalkozniuk. Magyarországi útjukon hamar ráébredtek arra is, hogy nálunk az ilyenfajta rangsorolás többnyire hiányzik. De nem vált általánossá a munkák összehangolt menedzselésének gyakorlata sem, ami a tervek sikeres kivitelezéséhez nélkülözhetetlen. A brit szakemberek hamar felismerték, hogy Magyarországon még csak most szerveződik az örökségvédő civil szféra. Elemi érdekünk, hogy mielőbb meg is erősödjön. Amint Simon Murray mondta:
– Az emberek csak akkor tudják kikényszeríteni az államtól, hogy többet törődjön a nemzeti örökséggel, ha ismerik és megbecsülik saját értékeiket, ami a civil szféra ereje, jótékony hatása nélkül nemigen képzelhető el.
A műemlékvédelemben sem lehet mindent az államtól várni. Az Európai Unióba kész turisztikai, idegenforgalmi programokkal kellene belépnünk, s ezek mindenütt szorosan összefüggnek a kulturális örökségvédelemmel. De amint hallottuk, egyelőre csak olyan programjaink vannak, amelyek EU-s léptékben nem láthatók. Az sem válik előnyünkre, hogy a belföldi turizmust itthon még mindig nem tekintik elsődlegesen fontosnak – például Nagy-Britanniával ellentétben, ahol a legnagyobb brit örökségvédő civil szervezet, a National Trust marketingjének fő célpontja a belföldi közönség.
Számunkra is tanulságos, hogyan működik a jótékonysági tevékenységéről is nevezetes, közhasznú National Trust (NT), amelyet 1895-ben alapítottak. Az NT-nek húsz éve még „csak” 200 ezer tagja volt, ma mintegy hárommillióan vannak. Ezt a növekedést tudatos marketing- és nevelőmunkával érték el – miközben azt, hogy miként lehet vonzóbbá tenni valamely kulturális örökségi helyszínt, a nulláról indulva tanulták meg. Az NT ugyan nagy múltú intézmény, de az első műemlékjegyzéket csak 1940-ben állították össze Nagy-Britanniában. A brit közvéleményt sokkolta az a kiállítás, amely a nyolcvanas években mutatta be pusztuló műemlékeiket a Victoria and Albert Museumban – emlékezett Simon Murray. Ez billentette ki a holtpontról az örökségvédelem ügyét, és segített megváltoztatni az emberek szemléletét. Ettől kezdve az írott és az elektronikus sajtóban egyre nagyobb teret kaptak a témával foglalkozó színvonalas cikkek, műsorok – az örökségvédelem beépült az oktatásba, a tantervekbe. Az NT munkatársai gazdasági, kutatási és oktatási programokat dolgoztak ki – tudatosították a kulturális örökségvédelem gazdasági előnyeit is. Jelentős oktatási munkát végez az EH is. Ma már bizonyítható, hogy azok a települések, amelyek megőrizték kulturális értékeiket, sokkal jobb helyzetben vannak, mint azok, amelyek erre nem fordítottak gondot. Tehát gazdaságilag is kifizetődő, ha a kulturális örökségre áldoznak, és ami a legfontosabb: az épített örökség újrahasznosítása az emberek életminőségét javítja. Az NT napjainkra nagy tekintélyre tett szert, jelentős jövedelme származik a tagdíjakból, a befektetésekből, a helyszínek bemutatásából befolyó összegekből, illetve adományokból. A pénzt saját ingatlanai karbantartására, helyreállítására fordítja, jövedelemadót nem fizet! Munkáját 36 ezer önkéntes segíti, bizonyítva a civil szféra elszántságát.
Szóval: ilyen egyszerű!
(A cikk első része: Kastélyrondó. 2002. dec. 21.)
A vendégek
John Sell építész, a műemlék épületek és a történeti tájak szakértője, a hat legelismertebb angol örökségvédő civil szervezetet összefogó Joint Committee of National Amenity Societies elnöke.
Norman Hudson építész, a műemlék épületek és várak kezelésének és hasznosításának szakértője. A Historic Houses Association (Történeti Házak Társasága) kezelési-hasznosítási vezetője. Ő szerkeszti azt az évente kiadott katalógust, amely bemutatja a Nagy-Britanniában látogatható műemlékeket, történeti kerteket.
Simon Murray a kastélyok kezelésének szakértője. 2001-től a legnagyobb, kormánytól független, nonprofit brit örökségvédő civil szervezet, az 1895-ben alapított National Trust regionális igazgatója. Az NT az Egyesült Királyság legnagyobb földbirtokosa. Több mint 200 kiemelkedő jelentőségű műemléket gondoz, és nyit meg a látogatók előtt, tulajdonosa öt világörökségi területnek, köztük a Stonehenge-nek.
Carol Pyrah régész, Nagy-Britannia műemlékvédelmi hivatalának, az 1984-ben létrehozott, kilenc regionális irodát fenntartó English Heritage-nek a műemléki felügyelője. Az EH nem kormányzati köztestület, de a kormány tanácsadója műemlékvédelmi, régészeti kérdésekben. Támogatási forrásainak összege a brit nemzeti lottó után a második legnagyobb.
Buk-M3
Az ukránok szerint megsemmisítettek egy fontos orosz légvédelmi rendszert + videó
