Bebetonozott múlt

Gyanúperrel élt az egyik napilap, amikor azt feltételezte Kiszely Gábor szépíróról – aki a Terror Háza tudományos igazgatója –, hogy a három hónappal ezelőtt könyv alakban megjelent A meghallgatás, avagy a panoptikum megszólal című színjátéka Medgyessy Péter jelenlegi miniszterelnökről szól. A dolog pikantériája, hogy a szerző a miniszterelnök kémelhárító múltját vizsgáló egykori „Medgyessy-bizottság” MDF-es szakértője volt. Kiről is szól a színmű? – kérdeztük a szerzőt, Kiszely Gábort.

Ha jól tudom, első irodalmi Nobel-díjasunk, Kertész Imre 2002-ben egy olyan könyvért kapott irodalmi Nobel-díjat, amit 1975-ben írt. Nem akarom magam összehasonlítani Kertész Imrével, de akkor én egy kicsit jobban jártam a felfedezésemmel. Valóban, a könyvem több mint három hónapja megjelent, a darabot szeptemberben fejeztem be, dehogy ez miért most került be a köztudatba, arról a legcsekélyebb fogalmam sincs. Mindenesetre azt mondhatom, hogy annak a lapnak, amely ezt az egész tévhitet felépítette és ezt a lavinát elindította, annak a kiadó és én csak hálával tartozunk, mert ingyen reklámozott.
– Aki elolvassa ezt a könyvet – óhatatlanul is – párhuzamot von. Ön a Medgyessy múltját vizsgáló parlamenti bizottság az MDF részéről delegált tanácsadója volt, másrészt ez a paródia is egy miniszterelnök meghallgatásáról szól.
– Nem Medgyessy Péterről szól a darab. Idézném azt a néhány sort, amit a könyv elejére írtam: „Ezen alkotás teljességében a szerző fantáziájának szüleménye. Minden hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel merő véletlenség.” Nemcsak a világ-, de a magyar irodalomban is volt arra példa, hogy politikusokról vagy nemrég elhunyt személyiségekről írtak szépirodalmi műveket. Jelenleg Ploestiben játszanak egy darabot, az a címe, hogy Viktor, egyébként magyar szerző műve. Emlékeztetnék Kornis Mihály Kádár utolsó beszédét feldolgozó drámájára is. Tehát vannak konkrét személyről, konkrét eseményekről szóló szépirodalmi alkotások, ugyanakkor az én színművem nem tartozik a konkrét merítésű alkotások közé. Ez egy fikció. A cselekmény egy fiktív országban játszódik, ahol egy fiktív parlamenti bizottság vizsgálódik, egy fiktív miniszterelnök titkosszolgálati múltjáról. Mivel jogállamban élünk, ahol a szellem, a lelkiismeret, a szólásszabadság és a művészet szabadsága garantált, így az író szabadságához hozzátartozik, hogy a fikció területén tetszés szerint válassza ki hőseit és róluk írjon. Az olvasó szabadságához viszont az tartozik, hogy ezekről a figurákról azt gondoljon, amit akar.
– Ezt ki hiszi el? Az olvasó hasonlóságot vél felfedezni a könyvben szereplő belügyminiszter és a Kádár-korszak belügyminiszterének személye között, illetve a darabban szereplő miniszterelnök és a jelenlegi miniszterelnök között.
– Nem dokumentumdrámáról van szó. Kétségtelen, hogy a Medgyessy-bizottságnak szakértője voltam az MDF-nél, amely nagyon érdekes és nagyon maradandó élményt nyújtó időszak volt számomra, komoly kihívást is jelentett, nagyon sok kérdést vetett fel és ihletet adott. Persze voltak olyan orgánumok, amelyek szó szerint így vetették fel a kérdést: Ugyan, milyen jogon vár a Terror Háza támogatást a miniszterelnöktől, miközben a múzeum szakmai igazgatója színdarabban támadja a miniszterelnököt. Ez összemosási kísérlet volt, amiből egy szó sem igaz, és úgy tettek, mintha ez a darab most jelent volna meg, időzítve. Nyomatékosan hangsúlyozom, hogy a Terror Háza múzeum szakmai igazgatójaként mint kutató végzem a munkámat, a múzeum megnyitásától kezdve. A szakmai igazgató nem ír szépirodalmi műveket, a szépirodalmi műveket Kiszely Gábor író írja.
– Ez nem skizofrénia a számára?
– Nem vagyok tudathasadásos. Szerb Antal kiváló tanár volt és kiváló irodalomtörténész, ugyanakkor megírta a Pendragon legendát, valamint jó néhány más művét, tehát kiváló szépíró is volt. Lehet, hogy az ilyen emberből kevés van, de akkor jó megszokni időben, hogy ezt a differenciálást ne felejtsük el. Újra mondom, az egész történet, a panoptikum fikció. Valóban ábrázoltatik benne egy olyan ember erkölcsi konfliktusa is, aki hosszabban együttműködött a kommunista titkosszolgálattal, de ennek a konfliktusnak olyan része is megmutatkozik, amely a valóságban nem úgy volt s nem is lehetett úgy. És nem is érdekel, hogy valójában miként volt. Én ezt így képzeltem el ebben a helyzetben, erről a témáról. Ez nem Medgyessy Péter drámája, hanem az enyém.
– Hogyan érti ezt?
– Az az idő, amit a bizottság mellett töltöttem, engem is megérintett. Még számomra is megválaszolatlan az a kérdés, hogy miért olyan vékony azok rétege, akik hajlandók számot vetni ezzel a múlttal, s az is, miért olyan kevesen akarják megismerni ezt a múltat. Németországi és izraeli tapasztalataimból nagyon jól tudom, hogy micsoda össztársadalmi élményt és katarzist okozhat az, ha ezeket a traumákat az egyén először saját magában, aztán a mások segítségével, végül pedig a közösséggel együtt feltárja, kitárja és nem bebetonozva hordja magában. Nagyon reméltem, hogy az a bizonyos nyáron zajló valódi meghallgatás több embernek jelent majd ösztönzést a múlt feltárására. Ez viszont nem történt meg.
– Elérte a célját a könyvvel?
– Tekintettel arra, hogy a kiadóm már a harmadik kiadást készíti elő rövid időn belül, és a könyv néhány napon belül ismét megjelenik, azt mondhatom, hogy elértem a célomat. Remélem, hogy a színdarab ad valami ösztönzést a tisztánlátás akarására azoknak, akik belelapoznak, majd elolvassák azt.