Betyárvilág

Elment a kutya. Nem tudom, hová. Szép magyar vizsla volt, öreg, tizenkét éves, egyszer csak volt, aztán meg eltűnt. Van ez így. Az embernek néha a társa tűnik el ugyanígy, de az előbbi nagyobb baj, szívfájdalom, a könnyed is kicsordul. Elment a Betyár, talán elvitték, ellopták.
Sírtam Betyár után. Remélem, férfiasan, vállalhatón, ahogyan szüleit siratja meg férfiember. Az élet megy tovább, a fák nőnek, a szomszéd tovább gyarapszik. Én Betyárért szomorkodom. Magánügy.
Egyszer talán visszajön. Bevakkant egy fagyos hajnalon, vagy megkaparja a kapuajtót. Török-zúzok majd mindent, úgy szaladok elé. De most nincs, félek, nem is lesz. Istenem, Istenem, már a kutya is elhagyott… Vizsla volt, magyar. Hogyan mondta Jézus a kereszten? „Éli, éli, lámmá sábáktáni!” Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?
Csak kutya volt. Betyár. Télen beeresztettem a házba, néha a lábamnál aludt, farkát csóválta, együtt dünnyögtünk mindenfélét. Szép és szívszorító órák voltak ezek, akihez még soha nem nőtt kutya, semmit nem tud az egészről. Élni, Betyárnak lenni.
Mondom, elment a kutya, és lehet, hogy oda ment el, ahová legutoljára szoktak elmenni a vének, ahol már nem fáj a szó.
Visszavárom a Betyárt. Sírok érte.
Tudom, magánügy.