Egy okos márkinő XV. Lajos udvarából

Mivel ön olyan nagyon akarja, hát megteszem, kicsiny drágaságom”. A mondat oly nagyon szép, hogy igaznak is hihetjük, s mivel a tények azt igazolják, hogy az ígéret megtartatott, hát e mondat, minden bizonnyal, el is hangzott. A király ugyanis mindig mindent megtett legkedvencebb barátnőjének. A király, XV. Lajos Jeanne Antoinette Poissonnak mondotta volt ezt, s ígéretéhez híven megépítette – neki? miatta? érte? – a katonai főiskola fönséges épületét. Pedig halálos ágyán XIV. Lajos – akitől megörökölte a francia trónt – óva intette őt attól, hogy táncosokkal és építészekkel barátkozzék; hisz ez pénzügyi romlást hoz(hat) reá és udvarára. Csakhogy e szavak elfeledtettek, mikoron XV. Lajos megismerkedett ama bizonyos Jeanne Antoinette Poisson kisasszonynyal, aki a versailles-i udvar egyik legjobb táncosnője volt. S akit a világ Madame de Pompadourként őriz emlékezetében.
S mostanság ugyancsak megélénkült az emlékezet Madame de Pompadour körül. Párizsban két könyv is megjelent róla (az egyiknek Madame de Pompadour a címe, s Evelyne Lever írta, a másik pedig Bernis kardinális ismét kiadott emlékiratai); Európát ugyanakkor vándorkiállítás járja körbe Pompadour márkinő, a híres mecénás emléktárgyaiból. A kiállítás először Versailles-ban fogadta a látogatókat, aztán szeptemberig a müncheni Kunsthalléban gyönyörködtetett, most pedig – egészen januárig – a londoni National Gallery ad otthont Pompadour márkinő bútorainak, festményeinek, szobrainak és finom porcelánfiguráinak. Sőt Londonban még egy kiállítás emlékezik reá: a Wallace Collection’s szintén januárig nyitva tartó tárlója a művészetkedvelő Madame de Pompadourról. Van mit bemutatni, s van miről – és kiről! – írni…
Pompadour márkinő ugyanis – testvérével, Mairgny márkijával együtt – uralta a XVIII. század közepének Franciaországát. Művészeti-kulturális értelemben persze. Igaz, az uralkodóhoz fűződő gyöngéd női szálak, majd később erős baráti kötelékek révén kissé a francia politikai életet s diplomáciát is. „Semmi sem történt nélküle” – írja könyvében Evelyne Lever, s hozzáteszi: a király a hadseregben, a diplomáciai életben, a közigazgatásban esedékes kinevezések ügyében is csaknem kizárólag barátnőjére, Pompadour márkinőre támaszkodott…
A márkinő szerelemgyerekként született, úgymond hétköznapi emberek – vagyis nem nemesek – családjában. Édesanyja azonban példás nevelést biztosít neki: az apácákhoz járatja iskolába, énektanárhoz és táncórákra fizeti be, balettezni és szavalni taníttatja, s tizennyolc esztendősen férjhez is adja őt. Charles Le Normant d’Etiolles hitveseként nagy házat visz: a korabeli párizsi értelmiség s művészvilág színe-java ott kaszinózik nála. Baráti köréhez tartozik Montesquieu, sőt kisvártatva Voltaire is bizalmasa lesz. „Gyakran megvallotta nekem: mindig az volt az érzése, hogy előbb vagy utóbb, de ő lesz XV. Lajos király nagy szerelme” – idézi könyvében Voltaire-t Evelyne Lever.
A fiatalasszony megérzése pesze nemcsak fantáziáláson alapult. Hiszen rendszeres vendége volt a királyi vadászatoknak…
Királyi metreszként hamar és gond nélkül elsajátítja az udvari élet (és etikett) szigorú szabályait. Okosnak, híresen szépnek, kifinomult művészi hozzáértéssel és ízléssel megáldottnak írják le kortársai. Kiváló énekes, szenvedélyes színházszerető, hozzáértő könyvbarát. A legszebb szőnyegek, a legritkább anyagok s a legkülönlegesebb fafaragások felkutatásával elsőrangú megrendelője a kor legkiválóbb művészeinek. Őrangyala például François Bouchernak, aki többször is rajongva megfesti portréját és Ange-Jacques Gabrielnek, a király bizalmasának. Nem utolsósorban közeli barátja olyan jeles gondolkodóknak, mint Diderot vagy Voltaire. Egyszóval a felvilágosodás korának műértője és mecénása, bőkező támogatója. Gazdag asszony, ám egyetlen krajcár nélkül hal meg, 1764-ben, negyvenhárom esztendősen.
Pompadour márkinő imádta az elegáns kastélyokat és házakat; szép számmal gyűjtött is belőlük. Mintegy tizenöt palotát építtetett és még többet rendeztetett át. Kastélyainak nagy részét azonban a francia forradalom idején lerombolták vagy később átépítették. Még a mai Élysée-palotát sem ismerné fel, annyira átalakították – holott korábban ez még Hotel d’Evreux néven az övé volt, s az ő ízlését tükrözte. Halála után ezüstkészletének jó részét beolvasztották, gyönyörűséges ruháit pedig komornái között osztották szét.
Azért még így is megmaradt épp elég; ahhoz legalábbis, hogy kiállításukkal megidézhessék a látogatók előtt Madame de Pompadourt és korát. A „Franciaország legkifinomultabb hölgyéről” – ahogyan XV. Lajos nevezte barátnéját – készült festmények egy művelt és stílusérzékkel megáldott aszszony portréját mutatják. Az építészeti tervrajzok, vázlatok és bútorok hozzáértéséről tanúskodnak. A kották és kéziratok azon dalok és színdarabok eredeti és másolati példányai, amelyeket ő adott elő barátai amatőr színtársulatával a királyi udvarban. A kifinomult – bár néha túlcicomázott – ruhák jó részét ő maga tervezte. Sevres-i és meisseni porcelánjai, rokokó bútorai – melyek az ő megrendelésére készültek – ugyancsak kitűnő ízlésről tanúskodnak.
Igaz, nem Madame de Pompadour tette Franciaországot a művészetek és a szépérzék hazájává a maga korában; ám az is tény, hogy ő volt a művészetek és a szépség tán legenergikusabb segítője, népszerűsítője. Sőt: a francia porcelánművészet kialakulását és „felfuttatását” is neki tulajdonítják. Szokatlan szimpátiával viseltetett a művészek – s mindenfajta alkotó ember – iránt. Voltaire-t például még azután is védelmébe vette és támogatta, hogy az író csúful inzultálta őt. „Ön változatlan jóságot tanúsított irántam – írta neki később Voltaire… –, és köszönetet is mondok önnek mindazért, amit oly sok művészért, íróért és más alkotókért tett.”
Pompadour márkinő okos asszony volt. Önmaga ismerte fel a pillanatot, mikoron – gyönge egészsége és immár nem éppen hamvas kora okán is – át kellett adnia helyét a király ágyában más kegyelteknek. Meg is tette. A szeretőből így lett bizalmas és nagy befolyású tanácsadó. S tulajdonképpen ekkortól – úgy 1750-től – tett szert igazi politikai hatalomra is. Ekkor egyébként újra „kitalálja” önmagát; a jóságosság, kegyes élet és a jámborság imázsát alakíttatja ki magáról. Ez pontosan tetten érhető mecénási tevékenységében is: egymás után rendeli például a vallásos témájú festményeket…
Pompeji és Herculaneum felfedezése után bátyját körútra küldi Itáliába – s ennek nyomán jelenik meg francia földön a neoklasszicizmus. Ez a neoklasszicizmus azonban már az új (történelmi) kor felbukkanását is meghozza: a Lajosok korának és egyben XVI. Lajos életének a guillotine-nal kezdődő respublika vet véget...