Én nem tudom...

Én nem tudom, lehetséges-e kidolgozni valamely sorbanállási stratégiát, amely egyaránt alkalmazható élelmiszerboltokban, bevásárlási centrumokban, patikákban és postán, egyszóval minden olyan helyen, ahol adott esetben (hogy precízen fejezzem ki magam) sorban állásra kerülhet sor. A taktikáról most ne beszéljünk, mert az tulajdonképpen aljas cselekből, furfangokból és furakodásokból áll, s általános ellenszenvet vált ki a becsületes sorban állók között. Kezdjük talán azzal, hogy ahol egyetlen sor van, ott semmiféle stratégia nem számít, ott legfeljebb az egyszerű, nyílt pofátlanság hozhat eredményt.
Most tehát a két- vagy többsoros esetekről legyen szó, amikor nekünk magunknak kell eldöntenünk, miként választjuk ki azt a sort, amelynek végére állva optimálisan célunkig juthatunk.
Vegyük az egyszerűbb, a kétsoros esetet. A legkézenfekvőbb stratégiának itt az látszik, ha a rövidebb sort választjuk. Döntésünk azonban nem mindig helyes, mivel megtörténhet, hogy a rövid sor épp valami megtorpanás eredménye, mikor is a hátul várakozók reményt vesztve átálltak a másik sorba. Mondjuk egy postai ablaknál épp egy vállalati kézbesítő tartózkodik, aki ötszáz feladóvevény és két zsák aprópénz ügyében jár el. Tehát a másik lehetőség sem elvetendő: kifigyelni, melyik sor mozog gyorsabban. Természetesen ennek is van kockázata; egyszer csak az ablakhoz ér egy addig a sorba beleolvadt személy, aki hirtelen előhúz a táskájából egy kézbesítőkönyvet, vagy ha üzleti pénztárról van szó, kosarából hetvennyolcféle árucikk kerül elő. Stratégiánk persze a megrakott bevásárlókosarat is figyelembe veheti, illetve külső jegyekből következtethetünk a gyanús személyekre. Ám így sem biztos, hogy a megfelelő sort választjuk. Gyakran előfordul, hogy már a második helyre kerülve, a biztos siker tudatában készülődünk saját tranzakciónkhoz, amikor az előttünk álló egyetlen személynek megoldhatatlannak látszó problémája támad. Például az általa vásárolt karalábénak az árkódját a pénztáros berendezése nem képes leolvasni, s közben a másik sor szinte elrobog mellettünk. Öreg hölgyek mögé, akik kis bugyellárisukban rengeteg aprópénzt és vásárlási utalványt rejtegetnek, sohase álljunk. Ugyancsak óvakodjunk a bankkártyásoktól, az áfásoktól (bár őket felismerni csak nagy tapasztalattal lehet).
Egyszóval szinte lehetetlen helyesen dönteni.
Hadd mondjak el most egy konkrét esetet! Lányommal (vasárnap) lázmérőt kívántunk vásárolni az ügyeletes gyógyszertárban. Ilyenkor tömeges sorban állás várható. Itt két ablaknál körülbelül tíz-tíz ember állt fegyelmezetten. Mi minden lehetőséget mérlegelve úgy döntöttünk, egyikünk az egyik, másikunk a másik sorba áll, így mindenképpen a legoptimálisabb idő alatt jutunk el az ablakhoz, amely mögött a patikárusnő a delikvenseket fogadja. Hol Luca járt előbbre, hol én. A végén négy fővel lemaradtam. Lányom előtt egyetlen ártalmatlan külsejű férfi volt, aki azonban az utolsó pillanatban hét bonyolult receptet húzott elő a zsebéből. Sebaj, gondoltam, az én sorom azért halad. Valójában már csak egyetlen hölgy volt előttem, amikor a Luca-sor élén álló úr problémája olyannyira megoldhatatlanná vált, hogy az ottani gyógyszerésznő az ittenihez fordult segítségért. Így mind a két sor elakadt. Hosszas tanácskozás után az egyik hölgy a raktárba ment, trikalciumbiofoszfátért, a másik pedig visszatért hozzánk. Az előttem álló vérnyomáscsökkentőt kért recept nélkül. A patikusnő közölte, hogy minden ilyen szer vényköteles. A beteg könyörgött, és állapotának súlyosságára hivatkozott, s egy tapodtat sem mozdult. Közben a másik gyógyszerész visszatért. Így történt, hogy minden mesterkedésünk ellenére lányommal egyazon pillanatban kerültünk sorunk élére.
Végül én kértem a lázmérőt. Mondták, hogy kifogyott.
Hogy egy Napóleon-szintű stratégia ilyen esetben eredményt hozna-e, én nem tudom…