Oroszország régiónkból való kivonulásaként írja le az elmúlt évtizedet a befolyásos politikusokat, szakértőket és vállalkozókat tömörítő moszkvai Kül- és Védelempolitikai Tanács Közép-Európáról készült egyik legutóbbi dokumentuma. Mint az e térség és Oroszország viszonyáról íródott három úgynevezett Karaganov-jelentés megállapítja, jórészt kényszerű kivonulásról van szó, amely kiváltképpen a Szovjetunió felbomlása után lezajlott szervezetlen folyamatot takarja. Jellemző, hogy Moszkva érdeklődésének homlokterébe mostanában csupán akkor került a térség, amikor orosz érdekeket érintő nagy európai ügyek kerültek napirendre, így a NATO vagy az Európai Unió bővítése. Két mozzanat azonban az utóbbi időben mintha felértékelte volna régiónkat Oroszország számára: az uniós bővítésben játszott szerep, valamint a tranzithelyzet, amelynek kapcsán nemrég az „energiadiplomácia” fogalmát vezette be Igor Ivanov külügyminiszter, utalva arra, hogy napirendre került a gazdasági kapcsolatépítés e régióval.
Ryszard Stemplowski, a varsói Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének igazgatója, a Kelet-Európa Kutatási Csoport alapító tagja nem tartja különlegesnek Moszkva „energiadiplomáciáját”. A külpolitika ugyanis véleménye szerint akkor jó, ha egységes egész, mozgatórugója pedig mindig is a kereskedelem volt. Az angolok textilt adtak el, az oroszok olajat, gázt. Oroszország éppen most válik a demokratikus világ, benne az EU után az Egyesült Államok egyfajta energiabázisává.
A véleményformáló orosz külpolitikai gondolkodásban már az elmúlt évtized közepe táján megjelent a pragmatizmus, pontosabban a gazdasági érdekek szolgálatának igénye. Az érdekérvényesítés gazdasági emeltyűinek megmozgatása azonban csak valamivel később, az 1998-as pénzügyi válságból kilábalva kezdhetett megvalósulni a gyakorlatban. Szergej Karaganov és csapata azonban már 1997-ben azt ajánlotta a Kremlnek, hogy Oroszország gazdaságilag legyen aktívabb, s lehetőleg még az uniós csatlakozás előtt foglaljon el hídfőállásokat a visegrádi országokban. „Ha Oroszország idejében bejut az EU-tagságra legesélyesebb országok piacára, ezzel erősödnek az orosz pozíciók az európai gazdasági térben” – szólt a kulcsmondat. Mindehhez még hozzáteszik, hogy a régiónak mint tranzitterületnek a jelentősége egyenes arányban növekszik azzal, ahogy nő az Európai Unió részesedése az oroszországi kereskedelemben. A Kül- és Védelempolitikai Tanács azt javasolta jelentésében, hogy Moszkvának immár nem a térség euroatlanti integrációjának blokkolásával kell foglalkoznia, hiszen a bővítés folyamatos és feltartóztathatatlan, hanem a rövid időn belül kialakuló új helyzethez kell minél hatékonyabban alkalmazkodnia. Erre pedig akkor lesz lehetősége, ha rátalál a kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködés technikáira az Európai Unió–Közép-Európa–Oroszország háromszögben. Ez az energetika területéről elindulva infrastrukturális, majd az ipar más területeire is kiterjedő projekteket jelent.
A terjeszkedést az orosz gazdaság vezető szektorainak látványos magára találása mellett még egy tényező segíti. Az új hatalom az ország konszolidálásának részeként megpróbál gátat szabni a hazai tőke lassuló, ám nem szűnő kimenekítésének. Sőt első lépésként Putyin hazacsalogatná a becslések alapján 300–500 milliárd dollárnyi külföldre vándorolt orosz tőke egy részét is. Az amnesztia ára mindössze a legalizálni kívánt összeg 13 százaléka. További engedmény, hogy ezután is csak a pénz 25 százalékát kell orosz bankokban elhelyezni, a többi maradhat ott, ahol idáig pihent. A számítások szerint így a következő két évben akár 100 milliárd dollár is hazatérhet, s az ebből adódóan a büdzsébe befolyó 10 milliárd körüli összeg már majdnem akkora, mint az éppen törlesztésre esedékes külföldi adósság nagysága. Putyin terveinek kedvez az is, hogy az oroszok körében legnépszerűbb Cipruson az uniós csatlakozásra készülve 2003-tól megszüntetik az ország off-shore státusát. Ez Magyarországot is érintheti, hiszen az onnan mozdulni kényszerülő moszkvai milliárdok egy része nálunk landolhat, és pótolhatja az addigra tőlünk hazainduló mintegy 150–250 millió dollárra becsült orosz tőkét.
A legsikeresebbnek tekintett jelölt országokban a Karaganovék ajánlása alapján megjelenő orosz befektetések Magyarországon is nagy riadalmat keltettek. A félelmeket eleinte igazolta, hogy az orosz tőke kerülő utakon, gyanús körülmények között jelent meg. Jó példa erre a BorsodChem és a Gazprom kacifántos esete, ahol közvetítők, off-shore cégek sora bukkant fel, ráadásul – a fenntartásokat alátámasztandó – az egyik vevőként megjelent Szibur vezetői nem sokkal később otthon börtönbe kerültek. Az is tény ugyanakkor, hogy a BorsodChem az utóbbi két évben zavartalanul, sőt sikeresen működött: az orosz tőke megjelenési formái mára kiszámíthatóbbá váltak. A szabad tőkével rendelkező orosz társaságok vásárlóként jelennek meg saját ágazatukban, és ennek üzleti veszélyei nem nagyobbak, mint bármely más szakmai befektetők esetében. Természetesen egy országnak ilyen körülmények között is ügyelnie kell arra, hogy megtartsa az ellenőrzést stratégiai ágazatai felett. Más kérdés, hogy a kitermeléstől a szállításon keresztül az értékesítésig egy kézbe kerülő energialánc olyan rémkép térségünkben, amelytől a kormányok jobban félnek, mint a nyugatiak. Erre jó példa a Lukoil törekvéseit fogadó riadalom a magyar vegyiparban. Mindenképpen bizalmatlanságra ad okot viszont az a mód, ahogy egyes orosz üzletemberek nem átlátható módon vesznek kisebb-nagyobb vállalatokat, gyakran nem is saját ágazatukban, s vevőként off-shore cégeket vetnek be. E kategóriában vannak kifejezetten rosszízű ügyletek is, ilyen volt a BorsodChem esete.
Problémás lehet még, hogy a 10–15 éve Nyugaton tőkét felhalmozó orosz üzletemberek elérkezettnek látják az időt vagyonuk befektetésére, e cégek üzleti kultúrája azonban önmagában veszélyt jelenthet, stratégiájuk legtöbbször átláthatatlan. Újabb módszer, hogy tehetős orosz magánszemélyek különböző alapokon keresztül keresnek befektetési lehetőséget vagyonuknak, aminek a veszélye már minimális. Ez utóbbi két módszer keverékének tűnik az Általános Értékforgalmi Bank (ÁÉB) élénk érdeklődése a Zalakerámia iránt, amely tranzakció mögött a hírek szerint a Gazprom tulajdonában lévő ÁÉB egyik menedzsere áll.
E helyütt meg kell jegyezni azt is, hogy a minap elfogadott orosz „energiakoncepció” igyekszik leszámolni azzal, hogy Oroszország Európa nyersanyagszállító gyarmata legyen, így csak azon vállalatok orosz kőolaj- és szénhidrogén-ellátása lesz biztosított, amelyek tulajdonosi szerkezetében stratégiai befektetőként az orosz nyersanyagszállítók is megjelennek.
Mindezekkel kapcsolatban figyelemre méltó az ismert lengyel Oroszország-szakértő, Katarzyna Pelczynska-Nalecz véleménye. A kutató szerint ez a tőke valóban kicsit más, mint a nyugati. Másképpen viselkedik, így például a korrupciós mechanizmusokat felhasználva nem teljesen törvényes politikai kapcsolatokon keresztül igyekszik hatni. Magántőke ugyan, de szorosan kötődik a Kremlhez, így természetesen befolyásnövelési eszköz is. A fő problémát azonban nem ebben látja a lengyel szakember. Úgy véli, ha államaink szilárdak, stabilak, a korrupciónak ellenállóak, akkor az orosz tőke ilyen manőverei nem veszélyeztetik. Ha azonban gyengék, korruptak vagyunk, akkor, igenis, van félnivalónk, de ez már a mi bajunk.
A közép-európai politikusok orosz tőkével kapcsolatos ambivalens érzései mellett is szemmel látható, hogy az orosz tőke nagyágyúi egyre inkább kilépnek a „szürke zónából”, és igyekeznek az üzleti élet nyugati normák szerint is elfogadott szereplőivé válni. Az átláthatóságban a második legnagyobb olajvállalat, a Jukosz jár az élen, amely amerikai szabvány szerint könyvel, és súlyt fektet a tájékoztatásra és a világos stratégiára. Szakértők szerint ez a magyarázata annak, hogy részvényárfolyama jobb, mint az árbevételei alapján piacvezető Lukoilé.
Míg a már említett Karaganov-jelentés annak idején megjegyezte, hogy az Oroszországgal kialakítandó kapcsolatok politikai előfeltételei Közép-Európában nem a legkedvezőbbek, mára változott a helyzet. A 2001. szeptember 11. után felgyorsult orosz külpolitikai nyitás, Moszkvának a terrorizmus elleni harc következtében bekövetkezett felértékelődése felébresztette az egykori szövetségeseket is, s az utolsók között immár Magyarország is újra szorosabbra fűzte kapcsolatait a Kremllel. Mindehhez járult az is, hogy tavaly alaposan átalakult az amerikai energetikai koncepció, amelyben immár képbe került az orosz olaj. A két ország ilyen látványos közeledése, a jelenleg azonos érdekek a jelek szerint azzal is járnak, hogy a Nyugat nem akadályozza a nemzetközi játékszabályokat betartó orosz energetikai cégek közép-európai terjeszkedését.
Miért is tenné, amikor e vállalatok egyre szívesebben látott vendégek Nyugat-Európában és Amerikában is? Legyen elég erre néhány példa: a Ruhrgas és a Gazprom együttműködése, amelynek értelmében a német cég beengedte a saját piacára partnerét. De említhetnénk a Lukoil amerikai és német benzinkútvásárlásait, vagy azt, hogy a világ legnagyobb palládium- és platinatermelője, a Norilszkij Nyikel éppen a minap közölte, megveszi a montanai Stillwater Mining Co. 51 százalékát.
Nem csoda, hogy az „energikus” orosz tőkeinvázió a kelet-közép-európai térségben talán még látványosabb. Mindkét orosz olajcég, a Jukosz és a Lukoil is érdeklődik a lengyel piac iránt, végül egyelőre az utóbbi a brit Rotch Energy konzorciummal pályázott a második legnagyobb finomító, a Rafineria Gdanska 75 százalékára. A privatizációját intéző Nafta Polska holding e tandemet részesíti előnyben, a kincstárügyi miniszter ugyanakkor aggályokat is megfogalmazott az orosz befektető megjelenése miatt. Mint mondta, a befektetés kockázata, hogy ez az első olyan eset, amikor a lengyel gazdaság egyik létfontosságú szektorában orosz nagyvállalat részvételével valósul meg befektetés. Elemzők azt látják a fő gondnak, hogy a vevő országa az energiahordozók fő szállítója Lengyelország számára, s a Lukoil esetleg később kivásárolja a Rotch Energyt. Mindez gyakorlatilag annyit jelent, hogy tízévi távollét után az orosz befektetők ismét számottevő szerephez jutnak Lengyelországban.
Az Oroszországot Fehéroroszországgal, Lengyelországgal és Szlovákiával összekötő, politikai viharokat kavart tervezett új gázvezeték ugyan lekerült a napirendről, ugyanakkor Lengyelországon át halad a Jamal–Nyugat-Európa gázvezeték 700 kilométeres szakasza, amely a Jamal-félszigeti lelőhelyekről szállítja a földgázt Németországba. A gázvezetéken évente mintegy 17 milliárd köbméter gázt exportálnak, kapacitását azonban évi 33 milliárd köbméterre kívánják emelni lengyel területen építendő kompresszorállomások révén. A Gazprom a következő években jelentősen növelni akarja földgázkivitelét. 2010-ig évi 70 milliárd köbméterrel 200 milliárd köbméterre képes növelni exportját. A lengyel fél számára hatalmas bevételt jelent a tranzit, ezért attól tart, hogy a most megkezdett balti-tengeri gázvezeték miatt Oroszország lemond a Jamal-gázvezeték második ágának megépítéséről.
Litvániában viszont botrányos volt a Mazeikiu Nafta olajfinomító privatizációja. Vilnius négy éve kiszorította az olajszállítások befagyasztásával zsaroló Lukoilt, majd a fenyegetés beváltása után a finomító feletti ellenőrzést a Williams szerezte meg. Az amerikaiak azonban nemrég túladtak a cégen, és a Jukosz lett a befutó. Az orosz cég érdekeltsége a Barátság és Adria vezeték összekapcsolása, így az Amerikába irányuló szállítások növelése, s gyakorolja az üzemeltető jogokat a szlovák Transpetrol olajvezeték-üzemeltető felett is. Egy másik orosz cég, a Rosznyefty a horvát állami olajvállalatra, az INA-ra pályázik.
A Lukoil terjeszkedik a Balkánon is. Jelezte, hogy megvenné az újvidéki olajfinomítót, Bulgáriában pedig már az övé a Neftohim. Itt érdekelt az orosz tőke a dohányiparban is. A Lukoil egyébként tavaly a háromszorosára, 192 millió dollárra emelte délkelet-európai beruházásait. Fontosságát jelzi például Bulgáriában, hogy a balkáni ország idei költségvetési bevételének a negyedét adja a cég adóbefizetése. A tulajdonában lévő burgaszi finomító pedig a GDP hét százalékát jelenti. Az orosz befektetőket mindjobban érdekli Románia is, ahol elsősorban az olaj- és a fémipar iránt érdeklődnek. A sort a Lukoil kezdte a ploiesti-i Petrotel finomítóval, amelyet 1998-ban vásárolt meg. (A cég most üzemanyag-értékesítő hálózatának nagy fejlesztésébe kezd: 2004 végéig közel kétszáz új benzinkutat akar nyitni.) Azután egy olajvezeték-vállalkozás következett: az Oroszországból Ukrajnán és Moldován át Romániába és Bulgáriába tartó vezetékből már elkészült a kelet-romániai szakasz 98 kilométeres része Isaccea és Negru Voda között. További terv: leágazás Magyarországon át Nyugat-Európa felé, illetve Szerbián át az albán tengerpart elérése. Aztán a legnagyobb orosz olajbányászfölszerelés-gyártó, az Uralmas–Izsora megpróbálta megvásárolni a román Upetrom fúróberendezés-gyártót. Az üzlet nem jött létre, de az orosz cég nem adta fel. Megvette mindenesetre az Upet Targoviste többségét. E vállalat profilja azonos az orosz vevőével. Az Uralmas szándékában áll, hogy összeszerelő üzemet épít Romániában, felajánlotta az acélipar újraszerszámozását is, és együttműködést ajánl a cernavodai atomerőműnek. A szerteágazó érdekeltségű orosz Alfa holding nemrég részesedést szerzett az Alro Slatina alumíniumkohóban. Románia két gázszolgáltató eladását is tervezi, és privatizációjuknál szívesen látná a Gazpromot.
Az orosz tőke magyarországi jelenléte is egyre látványosabb, s inkább az energetikai és petrolkémiai ágazatokhoz kapcsolódik. Így stratégiai része van a Gazpromnak a hazai gázellátást lényegében biztosító Panrusgazban, a Jukosz az olajexporthoz kapcsolódva rendelkezik biztos pozíciókkal, s mindkét cég szoros kapcsolatban áll a Mollal. Ugyanakkor versenyhelyzetben is vannak, amit jól mutat, hogy mindketten részesedést szereznének a Molban. A rivalizálás jele a Gazprom terjeszkedése a BorsodChemben, illetve a Lukoil tervei a TVK-val. Az orosz tőke már a 90-es évek első felében megjelent a bankszférában is a Gazprom bankján keresztül, amely százszázalékos tulajdonosa az ÁÉB-nek. A jelenlét erősödését azonban talán mindennél jobban jelzi, hogy Budapesten ellátogathatunk orosz étterembe, gőzfürdőbe, élelmiszerboltba is.
A minapi magyar–orosz csúcson több új terv is felmerült. Mihail Kaszjanov kormányfő nem rejtette véka alá, hogy Moszkva elvárja, hogy az orosz cégek részt kapjanak a magyar olaj- és vegyipar közelgő újabb privatizációjából. Különböző háttéralkukról keringnek hírek. Teljes az egyetértés a Barátság és az Adria vezetékek kapacitásának bővítése kérdésében, amely az együttműködés egyik pozitív példája lehet, mellesleg évi tízmilliárd forintot hozva a Molnak. Fenntartások kísérik ugyanakkor a Mol 20 százalékának és gázüzletágának privatizációja körüli esélyeket. Egyes vélemények szerint ez utóbbi lenne az egyik ára az orosz–magyar gazdasági kapcsolatok felvirágoztatásának, és az esetleges magánosítási akcióban a Gazprom esélyei a legjobbak. A Lukoil állítólag a TVK, a BorsodChem és saját ukrajnai leányvállalatának az összekötését, az „etilénkígyó” megteremtését kérte. Mindez azt jelentené, hogy a TVK-nál megállított Gazprom után a Mol végül a Lukoil előtt lenne kénytelen fejet hajtani. A magyar cég nem zárkózik el az együttműködéstől, de inkább késztermékek értékesítésében tudná elképzelni. A Mol kitűnő kapcsolatot ápol például a Jukosszal, amit mutat a nyugat-szibériai közös kitermelés mellett az olyan jellegű taktikai szövetség is, amely a pozsonyi finomító privatizációja körül rajzolódott ki. E kapcsolat eredményességének titka egyrészt a Jukosz módszereinek finomságában, másrészt abban rejlik, hogy a Mol akkor kezdeményezte az együttműködést, amikor ezen a piacon még nem tolongott senki. Egyes szakértők ezzel szemben nem a jövendő uniótagok stratégiai ágazatainak jelenleg tapasztalható – és történelmi okok miatt heves ellenállást kiváltó – megszállását ajánlanák az orosz cégeknek. Inkább olyan háromoldalú együttműködést tartanának perspektivikusnak, amelynek lényege a félig vagy teljesen versenyképes orosz termékek nyugati piacra juttatása lenne a magyar minőségi munkaerő hozzáadásával. Példaként a jó alapvázzal, de átlagos motorral s csapnivaló elektronikával rendelkező kisrepülőket, kishajókat, mezőgazdasági gépeket említik, amelyek jó eséllyel jelenhetnének meg nyugatabbra, ha e hiányosságokat kiküszöbölnék magyar beszállítással. Erre tesz kísérletet például a Rába Motor Kft. A hazai cégek ehhez szükséges felfejlesztése pedig az orosz tőkének már aligha jelent megoldhatatlan feladatot.
Az orosz terjeszkedést a térségben gyakorlatilag kész tényként kell kezelni. A merev ellenállás legfeljebb csak rövid távon elképzelhető, különösen olyan helyzetben, amikor az orosz tőke érezhetően nyugati egyetértéssel érkezik a térségbe. Sokkal inkább a befektetésekben rejlő esélyekre kellene figyelni, s az esetleges veszélyek kivédésére. Lehetőség szerint el kellene kerülni például a kizárólagosságot, azt, hogy a stratégiai ágazatok egy kézben összpontosuljanak. Emellett arra kellene súlyt fektetni, hogy a hazai vállalatok elkerüljék a bekebelezést, az érintett cégek közös érdekek mentén, lehetőség szerint egyenrangú partnerként legyenek képesek együttműködni az orosz tőkével. Mert nem szabad elfelejteni, hogy a tisztességes piaci feltételek megléte esetén még jól is jöhet a térségnek, hogy a következő években a Jukosz négy-, a Gazprom pedig kétmilliárd dollárt kíván itt befektetni.
Tisza Párt
Nagy Ervin távolmaradt, Szabó Kimmel elhatárolódik a Tisza Párttól
