Használt jelszavak vására

A belpolitikai hecckampány egyik legaljasabb, ám nem sikertelen szocialista tematizációs ügye volt a 23 milliós román munkavállaló állítólagos beözönlése a státustörvény miatt. A kommunizmus idején lelkileg is tömegesen proletalizált hazai társadalom nem jelentéktelen része megette ezt a silány etikai színvonalú lelkekben és elmékben fogant PR-terméket. A maguk gyártotta (ál)veszéllyel szemben megígért védelem azonban az adott témakörben nem maradhatott belügy – mint a szintén velejéig hazug szakszervezeti „érdekvédelmi” módosítások ígérete –, hiszen itt voltak külügyi partnerek is, akik a hazai szocialistákkal szemben saját nemzeti érdekeiket keményen védelmezték.
Ők rögtön felismerték a nemzetileg zömmel hagyományosan közömbös hazai baloldal ostobaságának számukra kedvező lehetőségeit. Majd ügyesen támadásba mentek át. Olyan országok (Románia, Szlovákia) vezetői kezdtek el európázni, akiknek történelmi hazugságain csak a saját kisebbségpolitikai hamisságuk volt nagyobb. Hiszen nyugodtan leszögezhetjük: ha ezek az országok európai – meglehetősen zavaros jelző ez ezen a téren – politikát folytattak volna az ottani magyarokkal szemben, nem lett volna, lenne szükség státustörvényre. Ezek az országok azonban mindvégig gátlástalanul erőszakos asszimilációs gyakorlatot folytattak úgy, hogy közben a Potemkin-falvak külső kellékeinek egy részét mutogatták érdekelt vagy tudatlan nyugati látogatóknak („szakembereknek”).
Az érdekeltek jobbára olyan emberek voltak, akiknek országai, illetve elődei hozták létre azt a Trianont, amit európainak éppen nem lehetett s lehet nevezni. Ezt még a nagy terrorista Lenin is tudta, viszont ma már (?) az angolszász közvélemény s az egyre alacsonyabb általános műveltségű Nyugat nem tud. Szóval egy volt balkáni kommunista apparátcsik és egy szlovák nacionalista elkezdett európázni, és Európa reagált. A szokásos üzleti politikai modorban. Vagyis: ne legyen vita és a rámenősebbet vegyük pártfogásba. Egyébként is, ilyen obskurus ügyekkel hagyják békén a nagy Európát, ahol a fogyasztáson kívül már régen alig kelt érdeklődést bármi. Valamint küldözgetnek „liberális” holland úriembereket, akiknek a fejében minden rendben van, és nem értik azt, hogy miért nem mindegy, milyen nyelven folynak a drogliberalizáció utáni társadalmak repülései. Jelen sorok írójának – neveléséből következően – a hollandok mindig rokonszenvesek voltak. Olyan segítőkészség képviselőit látta bennük – ez a hagyomány jelentős, a még mindig értékelvű, hívő közösségekben ma is eleven –, akik a méltánytalanság és elnyomás esetén a gyengék mellé állnak. A mai holland kozmopolita balliberalizmus azonban már fütyül az igazságra, ha az az ostoba politikai korrektségbe és az üzletes uralmi politikába ütközik. Ezen szemlélet primitív újságírói is itt garázdálkodnak nálunk, és európázásuk kártékonysága elképesztő.
Emellett ott vannak a topon a ’68-as lázadók mára hatalmi révbe ért európai képviselői, akiknek egykori balos internacionalizmusa mára materialista kozmopolitizmussá lett, és ők is elavult, értelmetlen dolognak tartják a nemzetek létét (na, persze Amerikáét nem), ráadásul ők is európáznak. Az egészben csak az a szomorú, hogy szellemileg, lelkileg, etikailag, értékelvileg máig sem tudjuk, mi az az oly sokat bunkóként forgatott Európa. Mert az – pillanatnyilag nem több, mint egy sokszor tragikomikus brüsszeli bürokrácia, amely már eljutott az uborka hosszának meg a paradicsom alakjának szabályozásáig. Valamint addig, hogy mindent kommercializáljanak.
A 2002-ben győztessé lett hazai volt moszkoviták (internacionalisták) és a (hamis) alternatívaként kínált ugyanabból kozmopolitává vedlett egykori „ellenzékiek” nagyon jól értik ezt a nótát. Nekik mindig elég volt az uralkodásra a trianoni kis ország, történelemszemléletükben a szétdarabolás tulajdonképpen megérdemelt büntetése volt a magyar „uraknak” és a magyar „nacionalizmusnak”. A több évtizedes, minden eszközt felhasználó utódállamokbeli asszimiláció ellenére megmaradt kisebbségi magyarok léte pedig nem volt más, mint a mindig ellenforradalmi veszélyt jelentő magyar nacionalizmus virulenciájának bizonyítéka. A mai koalíció szinte minden elődje tudatos antinacionalista volt, tekintet nélkül arra, hogy egy ilyen magatartás mibe kerül az országnak, nemzetnek.
Nekik már a hazafiságnak is csak úgy volt értelme, hogy az (egy fosztóképzővel) „szocialista” lett, vagy mint most várható, „európaivá” vedlik. Hivatkoznak ugyan alkalmanként Kossuthra, Eötvösre stb., vagy éppen az egykori reformkori vagy kiegyezéses klasszikus liberalizmusra, de mindezekben mindig eltűnik az öncélú magyarság szeretete, és holmi idegen modellek mechanikus utánzása lesz a hazafiság. Régen a Szovjetunióhoz való viszony volt a hazafiság záloga, most az EU (netán az USA) következik. Kit érdekelnek a szomszédok legitim elnyomása alatt élő magyarok (sőt helyzetük természetes multikulturizmusa egyenesen csodálatos!). A magyarság ugyanis e csodálatos pártduó értelmiségi holdudvarának zajos részében leszerepelt, az érdekkövető csendeseknél pedig közönyös ügy, ezeket a saját hasznon, pozíción túl nem érdekli semmi. Segítheti-e őket a kisebbségi magyarság? Nem, sőt csak problémákat okoz. Néhány megélhetési pozíción túl semmit sem nyújthat. Tehát pragmatizálni kell ezt az egész kínos ügyet, különösen is, mert látható, hogy a románoknak és szlovákoknak fontos. Vigyék.
A magyarságot mint sötét veszélyt tematizálóknak a kisebbségi magyarok legfeljebb azért „jók”, mert a velük kapcsolatos érdektelenséggel kiváló helytartósági megbízhatóságot lehet külföldön igazolni. A hazátlanul globalista profitmaximalizáló nagytőke képviselői nagyon kedvelik az ilyen fazonokat. Ezeket önkéntes érzelmi azonosulás/hazafiság (= nacionalizmus, sőt antiszemitizmus) nem visz soha kísértésbe. Nekik eleve helyes hatalmi tudatuk is van, és így konfliktust nem vállalnak gyengék ügyében. A kisebbségi magyarság már erősen elgyengült, elnyomóinak pozíciója pedig mára már úgy megerősödött, hogy nyugodtan európázhatnak tökéletesen erkölcstelen birtoklási jogcímeik ellenére. Ezzel így és itt látszólag bezárult a csapda a kisebbségi magyarok körül. A ma arról dalol, hogy a jövő nem más, mint önmaga meghosszabbításának örökössé tétele. De a gazdagok és (pillanatnyilag) erősek bolondsága örök csupán, akik képtelenek arra, hogy elképzeljék bukásukat és azt, hogy emberileg semmi sem örök – sem egyénileg, sem strukturálisan –, még egyetlen birodalom és egyetlen struktúra (gazdasági, politikai) sem élt túl egy bizonyos időtartamot. Ezen nem segít semmiféle pénz, semmilyen fegyver – ellenfelek nélkül is elrohad belülről minden tisztán materiális. A magyar kisebbségeket megrostálta és meg is próbálta az idő (s primitív ellenségeik) csak azért maradhattak meg, mert létük alapja tartós értékeken nyugszik. Ellentétben azokkal, akiket szűkös érdekviszonylatok pillanatnyilag erős eszközeinek birtoklása emelt fel. Szóözön zúgása közben cserben lehet hagyni határainkon kívülre kényszerített testvéreinket is, de kötelességeink megtagadásán nincs áldás – még hasonszőrűek kórusának vezénylése mellett sem. Nagy változások határain járunk és a mi reménységünk joggal eleven.