Ismert, hogy az új átvilágítási törvény megfeneklett a parlament múlt évi szavazása alkalmával – mint lapunk is szóvá tette, még az általános vita idején. Ráadásul annyiféle jogcímen tagadhatják meg a szolgálatok az iratok átadását a Történeti Hivatal helyett létrejövő állambiztonsági levéltártól, hogy kétségessé válik az új állambiztonsági levéltárról rendelkező törvény hatékonysága. Ön is hasonlóan nyilatkozott egy televíziós beszélgetésben.
– Tömören fogalmazva: arról van szó, hogy a szolgálatok továbbra sem akarják, hogy az irataik megismerhetővé váljanak. Ezt a törvényt valójában a szolgálatok írták, jelesül Tóth András, a Miniszterelnöki Hivatal nemzetbiztonsági államtitkára.
– El szokott hangzani ellenérvként, hogy a külföldi vonatkozások miatt sem lenne üdvös, ha az egész III-as főcsoportfőnökség iratanyaga kutathatóvá válna.
– Ez sem helytálló, hiszen nemcsak a KGB, de a CIA is által is tudott dolgokról van szó, úgyhogy ez a titkosítás kizárólag a Magyar Köztársaság állampolgárainak szól. Nyilvánvalóan vannak olyan ügyek és iratok, amelyek valóban igénylik a titkosságot, ám itt a szolgálatok a saját érdekeiket védik és nem a nemzet biztonságát.
– Évek óta azt halljuk, hogy a nyilvántartások hiányosak, hiszen folyamatosan érték iratmegsemmisítések, s legutóbb éppen a rendszerváltás előtt, 1989–90 fordulóján, az emlékezetes Duna-gate ügy kapcsán égettek el tetemes mennyiséget. Ha viszont belegondolunk, hogy mekkora kincs ezek birtoklása, meglehetősen hihetetlennek tűnik ez a pazarló könnyelműség.
– Az iratmegsemmisítők mindig azt hiszik, hogy tökéletes munkát végeznek, ám korántsincs így. Kezdettől fogva hihetetlen dezinformációk vannak ebben az ügyben. Úgy gondolom, hogy nyilvánvalóan nem semmisültek meg a titkosszolgálati iratok, hiszen ha így lenne, az egész mostani cirkusz és ködösítés nem lenne. Az eddig hatályos átvilágítási törvény is előírta, hogy a Történeti Hivatal részére át kell adni a dokumentumokat, ez mégsem történt meg. A most elfogadott jogszabály viszont rosszabb helyzetet teremt, mert törvényesíti az eddigi törvénytelen gyakorlatot. Mint az előbb is szó volt róla, tizenhárom kategóriát állít fel, amelyeknek alapján meg lehet tagadni az iratátadást, s ezek olyan tágan vannak megfogalmazva, hogy a gyakorlatban bármilyen dokumentumot titkossá lehet tenni.
– Pedig már az általános vitára bocsátott verzióban is sok olyan kitétel volt, amelynek alapján vissza lehetett volna tartani az adatokat.
– Már az is egy felpuhított változat volt az eredeti tervekhez képest, amelyek a Medgyessy Péter titkosszolgálati múltjának napvilágra kerülése utáni ijedtséget követően születtek. Ám ezt az előterjesztést is puccsszerűen szétbombázták. Az előző változatban még arról van szó, hogy minden iratot – függetlenül attól, hogy minősített-e vagy sem – át kell adni az állambiztonsági levéltárnak, kivéve, amire a szolgálatoknak feladataik ellátásához valóban szükségük van. Az elfogadott jogszabály már csak a nem titkosítottakról beszél. A kormány egyébként négy ígéretet tett. Az első arról szólt, hogy az érintettek számára korlátlan lehetőséget biztosít a velük kapcsolatos anyagok megismerésére. A második ígéret arra vonatkozott, hogy a tudományos kutatók számára is lebontják az eddigi korlátokat. A harmadik ígéret az irategyesítésre vonatkozott, a negyedik szerint pedig a létrejövő új levéltárnak meg kellett volna kapnia ugyanazokat a jogosítványokat, mint bármely más levéltárnak. Ezekből semmi nem valósult meg.
– Jól értem azt, hogy ön szerint az állambiztonsági levéltárnak kisebb lesz a mozgástere, mint egy városi levéltárnak?
– Hiába van államtitkári rangban a vezetője, nincsenek meg azok a jogosítványai, mint amelyek megvannak például a győri vagy fehérvári levéltárnak az iratképzővel – jelen esetben a szolgálatokkal – szemben. A szolgálatok eszerint elérték, hogy gyakorlatilag a törvény fölé tudták magukat tornázni, ami példátlan egy jogállamban. Sokszor arra hivatkoznak, hogy komoly emberi tragédiák történhetnek, ha nyilvánosságra kerülnek bizonyos adatok. Ez is egyfajta dezinformáció. Kevesen tudják, hogy – amire pedig szívesen hivatkoznak – a régi NDK-ban mindössze 12 esetben figyelték meg házastársak egymást, és ez mindössze egy alkalommal vezetett váláshoz. Jellemző a manipulált sajtóhíradásokra, hogy erről az egyetlen esetről számoltak be mindig, csak hol a leánykori, hol pedig az asszonynevét írták le az illetőnek. A tudatos félrerinformálás abban is tetten érhető, hogy úgy állítják be, mintha több százezer ügynök lett volna, pedig még tízezer sem volt 1989-ben. Tizenkét éve az ügynökökön vitatkozunk, pedig ezeknek az iratoknak csak egy töredéke szól róluk. Rendszeresen összemossák a beszervezettek kategóriáit is, holott egy szigorúan titkos tiszt valóban sokkal komolyabb volt, mint egy egyszerű ügynök. A legnagyobb manipuláció mégis az, hogy mindig csak az ügynökök kerülnek terítékre, s közben arról, mit csinált a szolgálat, nem esik szó. Ez azért is elképesztő, mert sok minden csak számunkra titok már, a világ számára nem az. Gondoljunk csak a Carlos-ügyre, vagy a magyar titkosszolgálatnak kémkedő, azután lebukó Conrad őrmester ügyére. Tudomásul kell venni, hogy az állambiztonsági szolgálat titkos szervezet volt, s ez végezte el az állampárt szennyes munkáját.
– Tartja magát az a közvélekedés, hogy az MSZMP apparátusa végül is kevésbé lehet érdekelt ügynökügyben. Igaz, ilyen logika alapján meglehetősen furcsa lenne, ha egy német őrmestert bűnösebbnek tartanánk az auschwitzi lágerben, mint a táborparancsnokot.
– Az is tévhit, hogy párttagot nem lehetett beszervezni, s így a Kádár-rendszer ellenzékét sújtaná elsősorban egy valódi jogállami törvény. Az ügynökök 25 százaléka párttag volt, mert idővel rájöttek, hogy mégiscsak ők a rendszer igazi támaszai. A dolog érdekessége, hogy amit Magyarországon nem lehet megtudni, csak el kell utazni Berlinbe a Gauck-intézetbe, s megnézni, ott hogyan működött a szolgálat. Nemcsak a párttagok „védettségével” kapcsolatos hiedelmek, hanem még a dezinformációk is ugyanazok voltak 1989-ben. Ez volt ugyanis a leginternacionalistább hálózat, egy kaptafára működtek, valóban testvérszervezetekként. Kevesen tudják, de közös adatbázissal is rendelkeztek.
– Ha minden titok elkerült Moszkvába, nem volt célszerűtlen egy merőben ellenkező teóriával előállnia Medgyessy Péternek és tanácsadóinak a kormányfő KGB-ellenes tevékenységéről? Az eldobott bumeráng mindig visszaszáll.
– Az első sokk után – ami az szt-tiszti múlt nyilvánosságra hozatalát követte – idővel azzal is szembesülhettek, hogy Medgyessy népszerűsége nem csökkent. Ekkor már a szolgálatok léptek színre, s elkezdődött a mítoszteremtés. Csakhogy az, amit mondott, hogy a Magyar Köztársaság titkait védte a KGB ellen, enyhén szólva is nevetséges. 1990 januárjáig a KGB-összekötő a magyar Belügyminisztériumban volt, és semmi sem maradhatott titokban előtte. Addig, amíg az iratokat nem lehet megnézni, az ő tevékenysége is homályban marad. Az pedig, amit az MSZP előszeretettel hangoztat az emberek közömbösségéről, nem lehet szempont. A demokrácia egyik alapfeltétele, hogy szembe tudjunk nézni a múlttal, akár fasiszta, akár kommunista.
– Említette, hogy a szolgálatok dokumentumai külföldön is meglehetnek. Ön szerint valóban fennállhat a zsarolhatóság veszélye?
– Feltétlenül. Ezek a dokumentumok, a legfontosabb információk a keltett legendákkal ellentétben nemcsak a szolgálatoknál vannak meg, hanem meglehetnek például Moszkvában vagy magánszemélyeknél is.
– Sokak szerint az egész Medgyessy-üggyel az a legfőbb gond, hogy az emberek nem ismerték a múltját, így még a mérlegelés lehetőségét is megvonták tőlük a választások előtt.
– Éppen az ügy kirobbanása idején hívott fel a Spiegel tudósítója, s Medgyessy Péter sanszairól érdeklődött. Neki is azt mondtam, hogy ha tartja magát az ígéreteihez, s a német megoldáshoz hasonló utat választ, akkor ezzel bizonyíthatja, hogy alkalmas a posztra. Az ígéretek betartásáról pedig az előbb fejtettem ki a véleményemet,
– Akkoriban az SZDSZ éppen eme ígéretek hatására változtatta meg egy nap alatt azt a döntését, hogy megvonja a bizalmát a szocialista kormányfőtől. Ha viszont önnek van igaza, s ezeknek az ígérvényeknek a morzsái sem teljesülnek, ön szerint le kell vonniuk a konzekvenciákat?
– Ez az a kérdés, amit nem nekem kell megválaszolnom.
– S már végképp elment a hajó? Nem lehetne olyan törvényt hozni, amely a németek demokratikus példáját követi?
– Ez lett volna az a törvény. A Sólyom-bizottság jelentésével – amely elutasította a nem jogállami állampárti és a demokratikus intézmények összemosását – egyetértettem, de akkor is mondtam: a megfelelő törvény nem az egyetlen forrása a múlt megismerésének, de nélküle minden törekvés kudarcra van ítélve.
Bóka János
Bóka János: az Európai Bizottság költségvetési javaslata nem mutat utat a versenyképesség helyreállításához
