Művész

Minden út ide, a görbekerti általános iskola tornatermébe vezet, nem Rómába, mondanám én is a nagy költő nyomán, ha csakugyan így lenne, de ebben a szűk körben elárulhatom, hogy kereken tíz lepedőt csókolok zsebre ezért a rutinfellépésért, na most, egy napon van ilyen kettő, év vége felé három is, tessék, számoljunk, mennyi jön ki? Három milka szakad rám havonta, de ettől ne zuhanjanak össze, minden forint kell a megélhetéshez, mert egy ilyen nagy művész is a piacról él, higygyék el, még inasra se telik, a feleségem hozza utánam a papucsot a szájában, ha szabad egy intimitást elárulni. Szóval örök bölcsességül azt tudom mondani, ha az ember feljut a csúcsra, állni kell a viharokat, a percemberkék alantas támadásait, mert a sok tehetségtelen törpefejű olyan mocskosul irigykedik, hogy legszívesebben megfojtanának egy kanál francia konyakban. Ebből is láthatja mindenki, hogy a magyar haza legnagyobb művészeinek sem fenékig tejfel az élete, pedig, kapaszkodjanak meg, háromszor választott engem az évszázad legjobb színészének a Huncut magazin. Megengedik, hogy levegyem a zakómat? Köszönöm.
Nem akarok panaszkodni, de borzasztóan nehéz évet zártam. Hét szappanoperában vállaltam kisebb-nagyobb szerepet, az összes haverom tévéműsorában felléptem mint váratlan vendég, persze ők is jöttek az enyémbe, hosszú, tömött sorokban, a noteszem szerint hat évre előre be vagyok táblázva, mint váratlan vendég, ez így pörög körbe-körbe, nincs megállás, ez a nagy művészek sorsa a görög tragédiák óta, de ebbe most nem mennék bele. Te nekem, én neked, de csontig – ez a jelszó, ez a dolgok végső értelme, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy rövid az élet, mint egy ócska epizódszerep, de még rövidebb az ember fénykora. Ezért aztán kőkeményen lenyomok mindenkit, aki az utamba áll. De hiszen önök is így tesznek a maguk területén, nem igaz? Hála istennek, végre oly korban élünk, amikor az ember áll a középpontban.
A szappanoperák témája külön fejezet. A lángossütő szerepe, megmondom őszintén, nem volt megerőltető, a sántítás nem esik nehezemre, a zsírszagot pedig jól bírom. A lányszoba hímdarazsára viszont hónapokig készültem. Nem akartam elvállalni, de a rendező sírva könyörgött, azt mondta, ezt senki más nem tudja megcsinálni, neki pokolian őszinte alakítás kell, csak világnagy művésznek adja oda a szerepet, nehogy hazavágja az egészet valami harmadrangú ripacs. Emlékeznek arra a jelenetre, amikor rántottát eszek a hangárban? Rögtönzés az egész, minden mozdulatot az őstehetség bővízű forrása táplált. De megérte, mert ennek köszönhettem az egyik rejtvényújság közönségdíját, amelyet minden évben az kap meg, aki a legtöbb vért hullatta a haza oltárára. Ez annyi erőt adott, hogy elvállaltam a szatír szerepét az Aggszüzek reggelije sorozatban. Iszonyatosan igénybe vett az a szerep. Először is mindig sötétben látszom, akkor is a bokrok között surranok, és árasztom magamból a hideg gonoszságot. Ez a rendező kívánsága volt. Azt mondta, legyen hideg a gonoszság, Bécókám, ezt csak te tudod megcsinálni! Oké, mennyiért? Plusz ötszáz rugó a hidegségért. Nem a pénzért, de megcsináltam neki. Emlékeznek a lihegésre? Édes istenem, el tudják képzelni, micsoda munka van mögötte…!
Sokan felteszik a kérdést, nemcsak a laikusok, hanem a rajongóim is, hogy miért nem vállalok színpadi szerepet? Ezt kitől hallottad, te köcsög – szoktam tréfásan visszakérdezni, mert mi az, hogy nem vállalok. Dehogynem vállalok. Főszerepet persze nem szívesen, mert halálosan el vagyok fáradva, ki vagyok lúgozva, de bármi mást igen, ha van benne kihívás. De olyat meg nem kínálnak, mert ez a rohanó, felszínes kor nem tűri a mélységeket. Persze van időm, várok. Ó, milyen sokszor állok a tükör előtt éjszakánként a sötét szobában. Farkasszemet nézek önmagammal, és megkérdezem: Hol a kihívás? Önök tudják a választ?
De azt mondom, ne szakmaizzunk tovább, már engem is untat. Figyeljetek rám, ha megengeditek a tegezést. A múlt héten taroltam a tévében egy pikáns kis kupléval, aki nem hallotta, nagy élménnyel lett szegényebb, mert kuplét énekelni annyi, mint a lelkedből kiszakítani egy darabkát és tálcán kínálni a közönségnek, de én az emberi teljesítőképesség határán most még ezt is megteszem, mert nálam a zsozsó után mindjárt a közönség következik! Kezdhetjük?