Társkeresés a konzervgyárban

A statisztikai felmérések szerint a felnőtt lakosság csaknem fele társtalan, egyemberes háztartásban él. Különböző életvezetési technikákat alakítanak ki, hogy magányukat oldják. Jól bevált formának tűnik a társkeresők egyesülete, ami azonban csak helyenként, főleg a nagyvárosokban működik. A dél-alföldi régió központjában, Szegeden az elmúlt tíz év alatt három ilyen új klubot alakítottak, de ugyanennyi régi meg is szűnt. A társkereső klubok az év végi ünnepeken válnak fontossá, a pszichológusok szerint a karácsonyi neurózis miatt nagy szükség is van rájuk, ezért rendkívül felértékelődnek. Sajnos elterjedésük lélektani és szociológiai okok miatt mégis korlátozott.

Húsz évig irányította a társtalanok egyik egyesületét Gulyás László Szegeden. Büszke is arra, hogy a szervezet védőszárnya alatt több mint száz házasság köttetett. Valamelyik elegáns étteremben rendszerint százötvenen-kétszázan össze is jöttek, ahol jól érezték magukat. Amikor a vagyoni különbségek érezhetővé váltak, egyik napról a másikra összeomlott az egyesület.
– Nem kellett sokat fizetni a belépőkért, néhány száz forintért vacsorát is tudtunk adni. A gondok akkor kezdődtek, amikor egyre többen szégyenkezve mondták el, már azt a pár száz forintot sem tudják kifizetni, mert elvesztették munkahelyüket, mert rokkantnyugdíjasok lettek. Így egyre kevesebben jöttek – mondja Gulyás László.
Hasonló diagnózis miatt szűnt meg a másik társkereső egyesület is, amit Herczeg József vezetett. Komoly szociológiai tapasztalatokat is gyűjtött ez idő alatt, amit most megoszt velem.
– Lehetséges, hogy akik a magánéletükben nem találják fel magukat, azok a munkahelyükön sem sikeresek. No, persze ez csak általános következtetés. Sajnos a mi klubunkban azok a szegények kerültek többségbe, akik munkanélkülivé váltak. Jöttek jobb módú vállalkozók is, azonban a terepfelmérés után elmaradtak. Valószínűleg kedvezőtlenül befolyásolták életérzésüket a klubban tapasztalt vagyoni különbségek. Ebből következik, aki egyedül él és szegény, annak duplán rossz az élete.
Orosházáról, Kecskemétről, Makóról, Szentesről is felkeresik a Harmónia magányosok klubját Szegeden. Ezzel a nagy merítéssel dicsekszik az alapító, özv. Hidvégi Béláné, aki 1998-tól működteti az egyesületet. Hétvégeken kibérli a konzervgyár éttermét, ahova sok százan beférnek. A csaknem tornaterem nagyságú helyiség még a gyárral együtt szocreál stílusban épült, mégis hangulatos, és főleg olcsó. Rántott húst, sült burgonyát már ötszáz forintért lehet fogyasztani, és ez az ár megfelel a vidéki középosztály pénztárcájának. Az ajtónál biztonsági őrök szűrik a vendégsereget. Ránézésre megmondják, aki nem ide való. Hidvéginé pedig elmagyarázza, kiket látnak szívesen, s mit tanult az elődök kudarcaiból.
– Azokra számítunk főleg, akik konszolidált anyagi körülmények között élnek. Fizetési igazolást persze senkitől nem kérünk, de aki normális öltözékben, tisztán, ápoltan jelentkezik, az bejöhet. Óriási igény lenne az ilyen rendezvényekre, de sajnos a kistelepülésen élők restellik, hogy magányosak. A falvakban, kisvárosokban ezért sem jönnek létre a társtalanok egyletei, de hogy miért restelkednek, azt nem értem. Sokan – nők –, akik először jönnek hozzánk, félénken viselkednek. Megállnak az ajtó előtt, nem mernek bejönni. Az őrök segítenek, udvariasan bevezetik őket az üres helyre. Mindössze ennyi a mi szerepünk. Azzal már nem foglalkozunk, hogy a párokat összeboronáljuk.
Bordány, a kis alföldi község, alig húsz kilométerre fekszik Szegedtől. Onnan jött az ötvenéves Kiss János, elegáns öltözékben. Fehér ingéhez szürke nyakkendőt vett fel, és fekete zakóján látszik, hogy rászabták. János, a közlekedési baleset után – amiben elvesztette feleségét – rokkantnyugdíjas lett. Betegségéről nem beszél, inkább arról panaszkodik, hogy falujában nem tud ismerkedni.
– Ilyen szempontból a községekben tragikus a helyzet. A tinédzsereknek ott a diszkó, de az idősebbek nem tudnak olyan helyre menni, ahol kapcsolatot lehet kialakítani. Aki falun elveszti élete párját, szinte magányra ítéltetett.
Társalgásunk közepén egy negyvenes éveiben járó hölgy ül mellé. Kiss úr szándékosan nem mutatja be az asszonyt, csak annyit árul el, őmiatta jár be Szegedre.
Este nyolc óra után teljesen megtelik a konzervgyár étterme. Első ránézésre kevés a férfi. Az asztaloknál főleg hölgyek ülnek, általában harminc-ötven évesek. Az urak fiatalabbak, harminc–negyven közöttiek. Ennek ellenére Hidvéginé azt hangsúlyozza, sok kapcsolat alakult már itt ki. Akik megtalálják egymást, többé nem jönnek. Az egyedül élők utánpótlása kimeríthetetlennek látszik. Ma már tíz házasságból hét-nyolc válással végződik. Az egyesület vezetői igyekeznek megőrizni a hely méltóságát. Kiszűrik a vadászó férfiakat. Hidvéginé azokat nevezi így, akik csak a kalandot keresik, és egy-egy estére akarnak alkalmi partnert találni. Magyarázatképpen a következő helyzetjelentéssel szolgál:
– Papírt, igazolványt nem kérünk. Nem ellenőrizzük, ki él egyedül vagy házasságban. Ilyet nem is szabadna tenni, de felesleges is lenne. Ha valaki minden héten más partnerrel megy el, az már elég bizonyíték arra, hogy vadászni jött. Finoman megtaláljuk annak a módját, hogy az ilyen vendéget „lekoptassuk”.
Tipikus arcot keresek, a klub törzsközönségét. Hidvéginé bemutat Marikának, az ötvenéves adminisztrátor nőnek, aki hét éve él egyedül, mert társkereső akciói eddig nem sikerültek. Az asszony kedves és közvetlen modorú. A kapcsolatteremtés nehézségeit sorolja, és a pénzt teszi meg első számú bűnbaknak.
– Higgye el, a pénz a legfőbb akadálya a boldogságnak. Kétszobás otthonom van, amíg a két gyermekemet neveltem, bizony szűkösen voltunk. Így aztán a kapcsolat hamar vakvágányra jutott. Sajnos sok olyan férfi jár ide, akinek nincs otthona, albérletben lakik. Az ilyennek főleg azért lenne szüksége társra, hogy valahol meghúzódjon. Ez a férfi pedig nekem nem kell. Ma már az egzisztenciális gondok is akadályai lettek a társkeresésnek. A magány karácsonykor a legelviselhetetlenebb. Ha nem jöttek volna haza az ünnepekre a gyerekeim, bizonyára visszaesek a depresszióba, amivel három évig kezeltek.
Egy másik asztalnál két középkorú hölgy a táncolókat nézi. Nevüket nem árulják el, mert nem szeretnék, ha az ismerősök az újságban róluk olvasnának. Orosházáról jöttek, pedagógusok és elváltak. Eddig interneten próbáltak ismerkedni, de túl élettelennek találták a kapcsolatteremtésnek ezt a módját. Beszélgetésünk közben az egyik nő dühösen kifakad.
– Vidéken nem könnyű annak az aszszonynak, aki elvált, mert egy életre eljegyzi magát a magányossággal. A munkahelyemen mindenki nő. És Orosházán nincs olyan hely, ahol ismerkedni lehetne. Egyébként is a vidékkel az a bajom, hogy az értelmiségiek között alig lehet férfit találni. Fel kellene költözni Pestre, de az nagyon sokba kerül. Néhányszor átruccanunk Szegedre, de itt meg az a baj, hogy a nálunk öt-tíz évvel fiatalabb férfiak járnak ide. Semmi sem tökéletes már az életben.