A XII. Pius elleni első támadások öt esztendővel a halála után, 1963-ban kezdődtek. Azóta a katolikus egyházfőt hol burkoltan, hol nyíltan, de egyre hangosabban vádolják a Hitlerrel való kollaborációval. A minden alapot nélkülöző támadások cáfolása érdekében már XII. Pius egyik közeli munkatársa, az államtitkárság helyettes vezetője, Montini bíboros – akit 1963. június 21-én választott pápává a konklávé, és a VI. Pál nevet vette fel – 1964-től kezdve engedélyezte a Szentszék háborúval kapcsolatos dokumentumainak közzétételét. A nagy szakmai tudást és körültekintést igénylő feladattal három jezsuita történészt bízott meg: Angelo Martinit, Burkhart Schneidert és Pierre Blet-t. 1966-ban csatlakozott a munkacsoporthoz Robert Graham amerikai jezsuita is, aki korábban már számos publikációt tett közzé a vatikáni diplomáciáról.
Rendkívüli nehézséget okozott, hogy a levéltár ezen része zárolt volt, mint a világ csaknem valamennyi országának háborús aktái, és ennek következtében rendezetlen is. Nem állt a kutatók rendelkezésére semmiféle állományjegyzék, így valamennyi dokumentumot át kellett nézniük, beleértve a személyes és lelkipásztori jellegű feljegyzéseket is. A kutatók azonban munkájuk elején még támaszkodhattak Robert Leiber segítségére, aki Pacelli nuncius, majd államtitkár s végül XII. Pius pápa személyi titkára volt. Leiber atya 1967-ben halt meg.
XII. Pius pápa életének szinte minden percét dokumentálták, így a hatalmas irattömeg közzététele tizenhat esztendőt vett igénybe. A forráskiadvány, amely az Actes et Documents címet kapta, hasonló elvek alapján készült, mint az amerikai Foreign Relations of the United States vagy az angol Documents on British Foreign Policy 1919–1939, vagyis a közreadóknak óvakodniuk kellett attól, hogy még élő személyeket kompromittáljanak, esetleg a publikálással folyamatban lévő diplomáciai tárgyalásokat zavarjanak meg. A dokumentumgyűjtemény első kötete 1965 decemberében jelent meg. A munkatársak számára hamarosan világossá vált, hogy a könnyebb áttekinthetőség érdekében célszerű két folyamra osztani a sorozatot. Így az egyik A Szentszék és az európai háború, illetve A Szentszék és a világháború címet kapta, és a diplomáciai levelezést tartalmazza, míg a másik, A Szentszék és a háború áldozatai című azoknak az erőfeszítéseknek a dokumentumait, amelyeket a Vatikán az üldözöttek védelmében tett. A tizenegy kötetből álló sorozat utolsó gyűjteménye 1981-ben jelent meg. A közreműködők közül ekkor már csak ketten éltek: Pierre Blet és Robert Graham. Burkhart Schneider 1976-ban halt meg, Angelo Martini közvetlenül az utolsó kötet megjelenése előtt, 1981-ben.
A hatalmas munka szakmai visszhangja igen jó volt, a Vatikán második világháborús tevékenységének kérdése azonban minden jel szerint nem elsősorban történészi kérdés. A feszültségek oldása érdekében II. János Pál 1999 végén engedélyezte egy hattagú bizottságnak, hogy további kutatásokat végezzen. Az ugyan nehezen elképzelhető, hogy az utolsó kötet megjelenése óta eltelt csaknem két évtized alatt felszabadult iratok alapján a korábbiaktól gyökeresen eltérő kép alakulhatna ki a kutatókban; nyilvánvaló, hogy a pápa döntése inkább gesztusértékű volt.
A keresztény-zsidó párbeszéd II. vatikáni zsinat utáni javulására hívta fel a figyelmet Walter Kasper bíboros, a Szentszék zsidósággal kapcsolatot tartó bizottságának vezetője a zsidó-katolikus vallásközi konzultációkra létrehozott nemzetközi munkacsoport tevékenységének megszakadásakor, 2001 júliusában.
Váratlan, gyors változást ugyan nem jelentett az 1965-ben kiadott Nostra Aetate nyilatkozat, de megteremtette annak a szemléletváltásnak az alapját, amely lassan-lassan átformálja a kapcsolattartás hétköznapjait is. A dokumentumnak nagy szerepe volt számos olyan előítélet felszámolásában, amely a katolikus egyház részéről nehezítette a nyitást a zsidóság felé. „Minthogy tehát ily nagy a keresztények és a zsidók szellemi öröksége, szent zsinatunk támogatni akarja, és ajánlja is a kölcsönös megismerést és nagyrabecsülést közöttük. Erre különösen szentírási és hittudományi tanulmányokkal tehetnek szert, valamint testvéri párbeszéd által” – olvashatjuk a dokumentumban. A viták és vádak helyére tehát az utóbbi évtizedekben mindinkább a párbeszéd került, amelynek, úgy tűnik, pillanatnyilag a széles közvéleményt leginkább foglalkoztató része a XII. Piust ért támadások igazságtartalmának tisztázása.
Mivel a zsidósággal vallási kapcsolatot tartó vatikáni bizottság előtt is nyilvánvaló volt, hogy a hat főből álló történész munkacsoport gyors eredményt aligha fog elérni a dokumentumok átvizsgálásával, a kitűzött cél sem az volt, hogy elölről kezdjék a már elvégzett munkát, hanem – ahogyan Walter Kasper fogalmazott – hogy alaposan tanulmányozzák és utána tárják fel a tartalmát annak a tizenegy kötetnek, amelyet neves történészek állítottak össze 1965–81 között Actes et Documents du Saint-Siege relatifs a la Seconde Guerre Mondiale cím alatt. Ezt megelőzően ugyanis a Szentszék és a holokauszt kapcsán a nyilvános vitában csak érintőlegesen vették figyelembe az említett kötetekben található gazdag dokumentációt.
A bíboros augusztus 24-én kiadott közleményéből az is kiderül, hogy a szentszéki bizottság is tisztában volt a kezdeményezés gesztusértékével, és nem a gyors kampánymunkával aligha elérhető tudományos eredmények miatt hozták létre a hatfős munkacsoportot: „Kezdettől fogva világos volt, hogy a csoportra bízott feladat korlátain belül nem lehetett volna minden problémára válaszolni, amelyeket csak a még nem hozzáférhető források konzultálásával lehetne megoldani, utólagos kutatásokkal. Ennek ellenére az volt az álláspont, hogy a kutatás lehetséges eredményei megfelelő módon bátoríthattak volna egy objektív történészvitát. A csoport szakértői elfogadták nem könnyű megbízatásukat. Soha egyetlen pillanatra sem került szóba annak a lehetősége, hogy hozzáférhettek volna a Vatikáni Levéltár 1922 utáni dokumentumaihoz.”
A Szentszék elzárkózása azonban nem egyszer s mindenkorra szólt, csupán technikai nehézség merült fel 2001 júliusában. Kasper elismerte az iratok kutathatósága iránti igényt: „A zsidók és a keresztények közötti megértés minden bizonnyal megköveteli a történelmi kutatást. Az idevonatkozó minden történelmi forráshoz való hozzáférés tehát ennek a kutatásnak természetes követelménye. Érthető és jogos a történészek kívánsága, hogy bocsássák rendelkezésükre az archívum XI. Pius (1922–39) és XII. Pius (1939–1958) pápaságára vonatkozó összes dokumentumát. Az igazság tiszteletben tartásával a Szentszék készen áll, hogy megengedje a Vatikáni Levéltárhoz való hozzáférést, amint befejeződik a kérdéses, még elfekvő dokumentumok elrendezése és katalogizálása.
A zsidósággal vallási kapcsolatot tartó bizottság arra törekszik, hogy a következő hónapokban megtalálja a megfelelő módját annak, hogy új alapokon ismét beindítsa a kutatást. Teszi ezt abban a reményben, hogy közösen tisztázzák a felvetett kérdéseket.”
A hatfős munkacsoportot, amelyik az ismételt kutatási lehetőséget kérte, az International Jewish Committee for Interreligious Consultations (IJCIC) nemzetközi zsidó bizottság és a Vatikán állította fel, és feladata elsősorban a Szentszék holokauszt elleni tevékenységének tisztázása volt. A csoport tagjai fél évig dolgoztak; 2000. július 23-án New Yorkban a zsidó kutatók nevében Seymour Reich jelentette be, hogy megszakítják a munkát, mivel a Vatikán nem tette lehetővé a levéltári anyag 1923-tól való tanulmányozását. Walter Kasper bíboros ezt technikai okokkal indokolta: a vatikáni levéltárban összesen két személy végzi a még nem kutatható iratanyag katalogizálását. (A munkacsoport által kért és most kutathatóvá tett anyagok egyébként nem XII. Pius pápasága alatt, hanem 1922 és 1939 között keletkeztek, amikor is a későbbi pápa még a Vatikán diplomatájaként dolgozott a német fővárosban.)
Mindezek fényében naivitás lenne azt feltételezni, hogy a XII. Pius elleni támadássorozat megszüntetésére megoldást jelenthetne bármiféle kutatócsoport felállítása. A jelek szerint nem tudományos kérdés tisztázásáról van szó, nem a múlt megismeréséért folyik a harc, nem szakfolyóiratok hasábjain, hanem bulvárlapok címoldalán, jobb esetben művészi alkotásokban jelenik meg újra meg újra a vád.
Budapest utcáin tavaly decemberben mindenütt láthatók voltak Constantin Costa-Gavras görög származású francia rendező nagy botrányt kavart Ámen című filmjének provokatív plakátjai. A plakát síkját a kereszt és a horogkereszt egymásba csúsztatásával nyert jel osztja négy részre. A szimbólumcsúsztatás eszköze sokkal komolyabb gondolatcsúsztatást hivatott megjeleníteni, azt tudniillik, hogy a Vatikán passzívan viselkedett a második világháború alatt a zsidóüldözés tekintetében.
Pedig például Magyarországon a szervezett zsidómentés egyik központi alakja Angelo Rotta, a pápa budapesti nunciusa volt, aki 1930. május 29. óta dolgozott Budapesten, és tevékenységét az első perctől a rászorulókon való segíteni akarás jellemezte. Támogatta a menekülteket, hajléktalanokat, a társadalom kitaszítottjait, tekintet nélkül a vallásukra vagy származásukra. A nuncius nem egyedül fáradozott az üldözöttek védelmén, hanem valóságos hálózatot épített ki a rászorulók megsegítésére megbízható emberekből, papokból és civilekből. A nunciatúra, miként több budapesti plébánia is, szinte keresztlevélgyárként működött 1944-ben. Angelo Rotta maga adott át Ujváry Sándor Györgynek, a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottjának egy köteg hamis kereszt- és menlevelet, mondván: „Fiam, amit maga tesz, az Istennek és Jézusnak tetsző dolog, mert ártatlan embereket ment meg. Tehát én előre feloldozom magát.”
A nuncius vatikáni támogatással végezte munkáját, és a magyarországi deportálások idején azonnal értesítette XII. Pius pápát a történtekről, aki üzenettel fordult Horthy Miklóshoz. A Szentszék egyébként nagyon korán felismerte a fasizmus veszélyeit; XI. Pius már 1937. március 14-én kiadott Mit brennender Sorge kezdetű körlevelében elítélte a fajelméletet. Igaz, elkövette azt a „hibát”, hogy „Divini Redemptoris” kezdetű körlevelében a kommunizmust is összeegyeztethetetlennek nyilvánította a kereszténységgel. A legtöbb támadás azonban XII. Piust érte, és éri mind a mai napig, aki a második világháború óta újra meg újra lábra kapó vádak szerint közömbös maradt a zsidók üldöztetése ügyében. Nos, ez a pápa – ha csak Magyarország vonatkozásában vizsgáljuk is – mind diplomáciai, mind karitatív vonalon próbált az üldözöttek segítségére sietni: 1944. november 18-án 50 ezer pengőt adományozott a magyarországi menekülteknek. Ez persze nem oldott meg túl sok problémát; jóval nagyobb jelentőségű volt Horthyhoz küldött üzenete, aki azonban a német megszállás után már semmit sem tehetett.
Ekkor lett Angelo Rotta a szervezett hazai zsidómentés kulcsfigurája. A nuncius Serédi Jusztiniánt is sürgette, hogy tegyen lépéseket az üldözöttek védelmében, a hercegprímás válasza pedig az volt, hogy nem kell őt külön figyelmeztetni kötelessége teljesítésére. Angelo Rotta nemcsak a katolikus püspöki kar valamennyi tagjával vette fel a kapcsolatot az ügy érdekében, hanem konzultált a semleges államok követeivel is, hogy közös tiltakozólevelet fogalmazzanak meg, és juttassanak el a kormányhoz. A diplomáciai lépések mellett a nunciatúrán és a védelmében álló tizenkét házban mintegy 3000 embert bújtatott. Rotta lehetőségeihez mérten még azokon is próbált segíteni, akiket a munkaszázadokkal indítottak Hegyeshalom felé.
Sok ismert és névtelen önkéntes segítette ezt a munkát. Az egyik Kriszten Rafael volt, akit később több társával együtt a hírhedt „újhatvani lázadás” során börtönzött be az ÁVH, és akit 1951. január 31-én – hosszú kínzások után – koncepciós perben ítéltek életfogytiglani szabadságvesztésre. Rafael atya 1952-ben a börtönkórházban halt meg. 1944-ben a negyvenes éveiben járó szerzetes a budai rendház gvardiánja volt, s pontosan feljegyezte a napi eseményeket a kolostor történetét megörökítő Historia Domusba. Angelo Rotta őt is felkérte, hogy a nunciatúra által kiállított menlevelekkel induljon el a deportáltak után. Bár a szerzetes megsérült a Margit híd felrobbantásakor, amikor a sebesültek, haldoklók mentésével foglalkozott a roncsok között, még betegen is vállalkozott a nehéz feladatra, és felkötött karral indult nyugat felé egy népesebb, gyalog menetelő zsidó csoport után. Almásfüzitőig különautóval utazott, itt azonban egy teherautó leszakította a kocsija kerekét, így a zuhogó esőben gyalog ment tovább a mentesítő okmányokkal. Végül sikerült felkéredzkednie egy személyautóra, amely Komáromig vitte. A munkaszolgálatosok ekkor már Hegyeshalomnál jártak, itt állította meg őket Köhler Ferenc lazarista szerzetes, aki szintén Angelo Rotta megbízásából végezte munkáját. Hamarosan Kriszten Rafael is megérkezett a dokumentumokkal, és többnapi keresgélés, egyeztetés után sikerült kiosztania a menleveleket. Ezek után: „Siralmas állapotban érkeztek a Kelenföldi pályaudvarra – jegyezte fel a házfőnök –, ahonnan vánszorogva tették meg az utat a csendőrlaktanyába. Csak ott bocsátották őket szabadon.”
Kriszten Rafael ötvennyolc évvel ezelőtti hősiességéért soha semmilyen elismerésben nem részesült. Igaz, nem is azért sietett az üldözöttek védelmére, hogy bárki köszönetet mondjon neki. Amit tett, rejtve maradt, csak azok tudhattak róla, akik az életüket köszönhették neki. Meg Angelo Rotta, akit a háború után azonnal kiutasítottak az országból, hogy megkezdődhessen a múlt eltörlése és átírása. Ez a folyamat nem rendszerfüggő, azóta is tart. A történelem fintora, hogy sohasem születik majd olyan törvény, amely az ő és a hozzá hasonló bátor emberek tetteinek letagadását, meghamisítását, elhallgatását büntetné. Így aztán akadálytalanul csúsztatható egybe kereszt és szvasztika – a szabad gondolkodás jegyében.
Az is súlyos csúsztatás lenne azonban, ha azt a képet erősítenénk, hogy a világ zsidóságának közvéleménye egyöntetűen elítéli a szent életű pápát, és úgy gondolja, hogy a Vatikán bármiféle szerepet játszott a zsidók legyilkolásában. XII. Pius halála után Golda Meir, Izrael külügyminisztere a következő levelet írta a Vatikánnak: „Amikor népünkre a náci terror a legborzalmasabb mártíriumot hozta, a pápa felemelte szavát, elítélte az üldözőket, és irgalmas volt az áldozatokkal szemben.”
A pápa világháború alatti tevékenységének egyik közeli nyomon követője, szemtanúja Róma főrabbija, Israel Zolli volt. Igaz, az ő véleménye aligha győzné meg azokat, akik XII. Pius alakjának befeketítésével foglalatoskodnak. Amikor 1943-ban Kappler Obersturmbannführer a római zsidóktól 50 kilogramm aranyat vagy harminc túszt követelt, a hiányzó mennyiség előteremtése érdekében a kétségbeesett főrabbi a pápa segítségét kérte. XII. Pius még aznap délután öszszeszedette a szükséges 15 kilót a római plébániákról. Kappler azonban az arannyal együtt a zsidó túszokat is elhurcoltatta. Himmler utasítására a deportálások 1943. október 16-án kezdődtek meg. A pápa negyven jegyzékben tiltakozott, mindhiába. Ugyanakkor utasítást adott a városban bujkálók mentésére, aminek a hatására 4447 zsidót rejtettek el 150 kolostorban és egyházi intézményben. A Vatikán területén és Castel Gandolfóban, a pápa nyári rezidenciáján összesen nyolcezer személyt bújtattak el a németek elől. Ezekben a napokban a főrabbi így írt naplójában: „Nem volt a történelemnek bátrabb hőse és a keresztény szeretet nevében elszántabban harcoló ura, mint amilyen XII. Pius volt, amit sokoldalú segítséggel juttatott kifejezésre. Mégis ki fogja ezt valamikor elmondani, hogy mi mindent tett meg? Mint őr állt az emberi szenvedés elé. Ő látta a tragédia nagyságát, felfogta, és előre megjósolta, mint a jognak tiszta hangja, és a valódi békének a védelmezője.”
Zolli soha nem titkolta el az igazságot a pápáról, igaz, akkoriban még kétség sem merült fel XII. Pius szerepét illetően. A város hajdani főrabbijára azonban már a háború után sem hallgattak. Róma felszabadulása után ugyanis a világ legrégebbi zsidó diaszpórája hatalmas botrányként érte meg, hogy vezetője 1945. február 17-én megkeresztelkedett, és a pápa iránti tiszteletből az Eugenio nevet választotta. Élete hátralévő részében mint a hebraisztika szakértője lett a pápai bibliai intézet tanára. 1956-ban a ferences világi rend tagjaként halt meg.
repülőgép baleset
Súlyos hiba miatt vált kis híján végzetessé a Budapestről induló repülő útja
