Állampolgárság és nemzetiség

A máig érvényben lévő gyakorlat eredményeként Dániában egy német, vagy Schleswigben egy dán iskolásra a többségénél szokásos fejkvóta másfél-kétszerese jut. Az anyagiakkal jócskán aládúcolt kisebbségi öntudat ellen azonban újra és újra felemelik szavukat a többségi lakosok

A Minoritas könyvsorozat harmadik kötetének borítóján olvasható, miszerint a „többség kisebbségekből áll”. Ilyen szemüvegen keresztül aztán senki nem lepődik meg azon, hogy Kazahsztán négy százalékban német, Észtország egyharmada orosz, a jócskán összezsugorodott Jugoszláviában pedig alig élnek jugoszlávok. Ebből a szempontból nézve elvileg az országok belügyének tekinthető, mit tekint államalkotó nemzetnek és mit kezd kisebbségeivel. Más oldalról viszont ugyanezek az államalakulatok egyben anyaországai a külföldön élő nemzettársi közösségeiknek. Németország például két és fél millió határontúli németről gondoskodik; Románia külügyminisztériumának honlapján tízmilliós, a világban szétszóródott románságról olvashatunk; de az alig ötmilliós Finnország is büszkélkedhet még vagy egymillió külhoni tartalékkal. Példaként persze felsorolhatnánk Európa valamennyi országát. Az sem meglepő, hogy a nemzetközi gyakorlatban mindennapos dolognak számít, ha az anyaország kulturális és gazdasági segítséget nyújt más országban élő diaszpóráinak.
A második világháború után Németország csaknem tízmillió német nemzetiségű polgárát veszítette el. Bár jelentős részüket a nagyhatalmak egyezményei alapján áttelepítették, a határon túliak problémája máig terjedő jogi és társadalmi vitákat, rendezési javaslatokat eredményezett. Lengyelországban például még ma is nyolcszázezerre teszik a Kelet-Poroszországban maradt németek létszámát. Esetükben az NSZK egész egyszerűen nem függesztette fel a korábbi állampolgárságot, annak ellenére, hogy a lengyel törvények kizárják a kettős kötődést. A lengyel álláspontra is reagálva a nyugatnémet alkotmánybíróság 1973-as döntése kimondta: „Az NSZK számára egy német nem veszti el állampolgárságát azért, mert egy másik állam azt nem ismeri el.” Később a bevándorlási gyakorlatban megalkották a „német jogállás” fogalmát, amit az oroszországi, romániai, magyarországi stb. német nemzetiségűekre alkalmaztak, s etnikai alapon biztosította az állampolgárság megszerzését.
A rendszerváltásig Bonn elsődleges célként a bevándorlás megkönnyítését tekintette fő feladatának. Az egyesített Németország azonban szakított eddigi gyakorlatával, és az áttelepülés helyett a helyben maradás ösztönzésére kétoldalú egyezményeket kötött a posztszocialista országokkal. Ezek eredményeként megszületett a „Volksdeutsch” (népi német) státus, amely a legkülönfélébb támogatások elnyerésére jogosítja az idegen állampolgárságú német személyt. Vízumköteles államokban például beutazási kedvezményt biztosít, iskolafenntartási támogatás vehető igénybe, ösztöndíjakkal, vállalkozásfejlesztő programokkal igyekszik megerősíteni a német közösségeket.
Németország tehát jogilag elismeri a nemzetállam azon kritériumát, miszerint az állampolgárság az egyedüli alap a megkülönböztetésre, ugyanakkor etnikai alapon támogatja más országok polgárait is.
A nyolcvanmilliós Németország Európa legnagyobb állama, az unió gazdasági motorja, megteheti. Finnország nem tartozik a nagyok közé, mégis a gyakorlatban alkalmazza az kultúrnemzeti koncepciót. Nyugat-Karélia a finnek Erdélyországa. A Szovjetunió bekebelezte „mesebeli táj” Szentpétervár közvetlen környékén, amelyről az 1939–40-es téli háborút megjárt öregek, vagy az onnan a békeszerződés után elüldözött családok még mindig sóhajtozva beszélnek. A világ egyik legnagyobb mobiltelefon-gyártó országában megmosolyogtató hallgatni az öregek vágyódását az „öklömnyi krumplikat” termő vidék után, ahol nem ismerték a modernizáció előtti Finnország legnagyobb rémét jelentő éhínséget. A finn politika magas köreiben természetesen mellőzik a kisember nosztalgikus hangvételét, de Helsinki a maradékában még mindig meglévő nyugat-karéliai finn, karéli és vepsz közösség nemzeti repatriálását a kilencvenes évek egyik legfontosabb célkitűzésének tekintette.
1990-ben Koivisto elnök kezdeményesésére Finnország törvényt fogadott el egykori honfitársainak befogadásáról. Az előírásokban külön nem szerepeltek a finn nemzethez tartozás szempontjai. Az áttelepítési programra jelentkezőket szóban vizsgáztatták finnségük valódiságáról. A visszatért nemzettársak pechükre az ország második világháború utáni legnagyobb gazdasági válságának kellős közepébe csöppentek. Nem csoda hát, hogy a helybeliek nem szívesen látták viszont finnül igencsak gyengén vagy egyáltalán nem beszélő, az ország elmúlt negyven évének látványos fejlődéséből kimaradt egykori honfitársaikat. Nyolc évvel a meghirdetett befogadási politika után Helsinki változtatni kényszerült magatartásán: határon túli politikájába beemelte a szülőföldön maradás ösztönzését: szociális intézmények, iskolák, védett munkahelyek anyagi támogatását. A kihalás rémétől rettegő százezer körüli, egymástól is jelentősen különböző finnugor népcsoportok így némi lélegzetvételhez jutottak a „hatalmas Finnország” védőszárnyai alatt. Az örökké pénzügyi zavarral küzdő Oroszország pedig szívesen veszi nyugati szomszédja adományait. Moszkvát még az sem zavarja, hogy tizenegy évvel ezelőtt ez első karéliai nemzeti gyűlésen az egybegyűltek még az önálló államiság mellett tették le voksukat. Az észt vendég függetlenség melletti beszédét követő vastaps aligha hallatszott el a messzi Kreml faláig.
A határokon átnyúló pozitív diszkrimináció nem kevés feszültséget szít a kisebbségnek otthont adó ország közvéleményében. Az Olaszországhoz csatolt Dél-Tirol kérdésében Ausztria a leghatározottabban támogatta az ott élő németek autonómiatörekvéseit. A terület 1972-ben saját önkormányzatot kapott. Erre azonban az ott élő olaszok kezdtek tiltakozni, mivel szerintük a német ajkúak „két lovat ülnek meg egyszerre”: olasz állampolgárként élvezhetik Ausztria támogatását is. Hasonló többségi elégedetlenséghez vezetett az 1955-ös, Dánia és Schleswig-Holstein közötti kölcsönös megállapodás. Ennek értelmében a két fél jogosult a határon túl élő nemzetiségeinek plusz támogatásokat nyújtani. A máig érvényben lévő gyakorlat eredményeként Dániában egy német, vagy Schleswigben egy dán iskolásra a többségénél szokásos fejkvóta másfél-kétszerese jut. Az anyagiakkal jócskán aládúcolt kisebbségi öntudat ellen azonban újra és újra felemelik szavukat a többségi lakosok.
Románia anyaországi szerepkörét sokan az országon belül is fenntartásokkal fogadják, mert szerintük a moldovai testvérekre aránytalanul nagy figyelmet fordít a bukaresti vezetés. A kilencvenben még közeli lehetőségnek tűnő egyesülést minden bizonnyal a függetlenedő szovjetköztársaságba bevonuló tizennegyedik hadsereg bevonulása sodorta az álmok világába. Bukarest azonban nem feledkezett meg a még hivatalos körökben is „másik román államként” emlegetett, frissen megalakult Moldova hatvan százalékát kitevő hárommilliós románságról. Az együvé tartozás érzését igyekszik a lehető legkülönfélébb pénzügyi vonatkozású intézkedésekkel megerősíteni, a két ország közti telefon- és vasúti kapcsolatot „belföldiként” kezelő tarifarendszertől kezdve a román nyelvű közoktatás támogatásáig. Erre egyébként a román alkotmány külön is kötelezi a törvényhozókat, amikor kimondja, hogy „az állam támogatja a kapcsolatok erősítését az ország határain túl élő románokkal, és az állampolgárságuk szerinti állam törvényeit betartva cselekvően lép fel etnikai, nyelvi vallási identitásuk megtartásáért, fejlesztéséért és kifejlesztéséért.”
A legtöbb európai ország amellett, hogy kizárja a nemzeti megkülönböztetést, bír a románhoz hasonló rendelkezéssel is. Úgy látszik, a mai nemzetállamok a határon túli kisebbségeik védelmének kérdésében még mindig inkább bíznak saját erejükben, mint a nemzetközi szervezetek ajánlásaiban vagy egy másik ország lojalitásában.