Berlin kitört az elszigeteltségből

Noha Németország pacifista álláspontja néhány hónappal ezelőtt még széles körű izolációval fenyegette az országot, most paradox módon kiutat kínál az elszigetelődésből. Moszkva, Párizs, Brüsszel – ha más-más felállásban is – az utóbbi napokban felsorakozott Berlin mögött. A kérdés csak az, hogy mennyire lesz tartós az új partnerség.

Öt hónappal ezelőtt Gerhard Schröder kijátszotta a pacifista kártyát, és paraszthajszállal megnyerte a voksolást – a diagnózis hamar megállapíttatott: a kancellár csapdába került, és idővel – mondták az elemzők – kemény háborúellenes politikája feladására kényszerül majd.
S valóban, az eladdig kitűnő transzatlanti kapcsolatokat ápoló Schröder hirtelen mintha nemkívánatos személlyé vált volna washingtoni politikai körökben. Sokan Németország világpolitikai elszigetelődéséről beszéltek, az ellenzéki pártok kancellárjelöltje, Edmund Stoiber pedig azokban a napokban úgy döntött, hogy – menteni a menthetőt – személyesen utazik az amerikai fővárosba.
A jóslatok azonban csak részben igazolódtak be: noha a hivatalos cáfolatok ellenére Németország és az Egyesült Államok között még mindig fennáll a „jégkorszak”, Berlin – főként ami az utóbbi napok fejleményeit illeti – korántsem szigetelődött el. Sőt. Paradox módon éppen kemény békepárti álláspontjának köszönheti, hogy társakra talált a nemzetközi politika színpadán. A németek Moszkvával és Párizzsal közösen hétfőn nyilatkozatot adtak ki, amely egyebek mellett az ENSZ-fegyverzetellenőrök tevékenységének „jelentős fokozását”, illetve mandátumuk meghosszabbítását indítványozta. Kezdeményezésével a trojka nem maradt egyedül, hiszen Peking tegnap támogatásáról biztosította a három országot. – A német kormány Franciaországgal és Oroszországgal együtt mindent megtesz azért, hogy Irakban ne legyen háború – jelentette ki Franz Müntefering, a német szociáldemokraták frakcióvezetője, egyúttal azonban hozzátette azt is, hogy „nem csak örömet válthat ki amerikai barátai körében”. (Berlin egyébként biztos abban is, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában a békepártiak kerülnek majd többségbe.) A hármas nyilatkozatnál azonban sokkal nagyobb visszhangot keltett, amikor Németország ugyanazon a napon Franciaországgal és Belgiummal karöltve megvétózta a NATO-tanácsban a Törökország katonai megsegítését célzó előkészületeket.
Hiába azonban a tekintélyes pártfogók, a kancellár mozgástere meglehetősen szűk, és kérdéses az is, hogy a frissiben alakult szövetségek mennyire lesznek tartósak a jövőben. A csoport egyik „gyenge láncszeme” éppen Oroszország, amelynek a kiállása inkább jelképesnek tekinthető, hiszen szakértők szinte biztosra veszik, hogy Moszkva saját jól felfogott érdekeit figyelembe véve adott esetben aligha szavazna Amerika ellen.
Az iraki háborúra való készülődés egyébként nemcsak az addigi szövetségi viszonyokat bolygatta meg, de zavart és feszültséget okozott a német belpolitikában is. Noha a kancellár cáfolta, hogy vita lenne közte és Joschka Fischer külügyminiszter között, sajtóforrások tudni vélik, hogy a napokban megfagyott köztük a levegő – a német diplomácia vezetője állítólag meglehetősen rossz néven vette, hogy
a kancellár több ízben is a feje fölött átnyúlva intézkedett a kül- és biztonságpolitikát érintő kérdésekben.
Gerhard Schröder a jelek szerint azonban tántoríthatatlan, és részben az Amerikai Egyesült Államok világpolitikai törekvéseivel indokolja a fegyveres fellépés elutasítását. A szociáldemokrata politikus a napokban úgy vélte: fel kell tenni a kérdést, hogy elképzelhető-e olyan világ, amelyre egy hatalom nyomja rá bélyegét, vagy a konfliktusokat nemzetközileg kell megoldani. S noha ezzel a felfogásával külpolitikailag kutyaszorítóba került, otthon széles támogatottságra talál háborúellenes retorikája, a németek döntő többsége ugyanis hallani sem akar egy esetleges Irak elleni háborúról. Ha valamiért, hát ezért az egyért nem támadják Schrödert saját honfitársai, ázsiója növeléséhez mindez azonban a jelen politikai helyzetben édeskevésnek bizonyult.