Elpattant egy húr

Példátlan belső konfliktusát éli a napokban a világ legerősebb katonai szövetsége. A NATO – amelynek hitelét a katonai képességek kiegyenlítetlensége már amúgy is megkérdőjelezte – ezúttal komoly politikai véleménykülönbségek színtere is lett, amikor három nagykövet megvétózta a Törökország védelmére irányuló tervet. Az ázsiai tagország azért kérte az intézkedést, mert biztonságát fenyegetve érzi a kikerülhetetlenül közeledő iraki háború esetén.
A német, a francia és a belga szembenállás tagadhatatlanul az Egyesült Államok háborús terveinek szól, bár az is kitetszik, hogy távolról sem optimális terepet választottak a nyomásgyakorlásra. A háború ugyanis már eldöntött ténynek látszik, amelynek a hatásaitól (Irak ellencsapásaitól) a szövetségnek a washingtoni szerződés 4. cikkelye alapján kötelessége megvédeni Törökországot. Ezt az objektív körülményt figyelmen kívül hagyva Berlin, Párizs és Brüsszel egy ötven évig kitartó konszenzust áldozott fel diplomáciai célja oltárán. Amint 1990–91-ben, a NATO-nak ezúttal is mindössze annyi dolga akadna, hogy néhány századnyi repülőgépet telepít az ázsiai ország keleti felébe – lényegében szolidaritási gesztusként, hiszen a török haderő nagyon is erős. Harcértékben vetekszik a vétót kimondó Németországéval, és Belgiuménál például mindenképpen erősebb. A szakítás ezért inkább jelzésértékű, s a végleges kudarc esetén sem következik belőle, hogy Törökországot elfoglalja az ellenség. A jelzés viszont súlyos, hiszen ilyesmire korábban még nem került sor. Politikai ellentéteik dacára ugyanis a NATO alapelvei, döntéshozatali mechanizmusa szent és sérthetetlen volt a tagországok számára, s ez a tény magával hozta a működőképességhez elengedhetetlen konszenzust.
Ez az egyetértés azonban már a múlté. Az öbölbe minap flottaköteléket küldő Franciaország vétójával fajsúlyát mutatja, úgymond kéreti magát, s alkupozícióit igyekszik – kissé megkésve – erősíteni a háború utáni Irakban, ahol eddig – időben – csak az Egyesült Államok és Oroszország biztosított magának lábhelyet. Belgium viszolygását az amerikai törekvésektől már az afganisztáni akcióban való korlátozott részvétel mutatta, de ezúttal csak a francia és német nem bátorította fel, önálló akcióként nem tett volna ilyen lépést.
A hármas vétó valódi mibenlétét alátámasztja az a tény is, hogy a 19 tagország elenyésző hányadáról van szó. A helyzet tragikuma, hogy Európa gazdaságilag legerősebb potenciálú állama, Németország talán akkor tudná a legtöbbet tenni a békéért, ha volumenével arányos nagyságú és korszerűségű haderőt tartana fenn az elavult hidegháborús formáció helyett – olyat, amilyet még Washington is respektál.