Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy politikusaink ismerik-e a Bölcsesség Könyvének ama mondatát, amely megbánást és fájdalmas beismerést is tartalmaz: „Gyűlöltem az intő szót, és szívem utálta, hogyha megdorgáltak.”
Bölcs az, aki figyel az intő szóra és tanulni kíván abból, ha megdorgálják.
Valaha, nem is olyan rég, mintha ma lenne, pártunk-kormányunk és népünk közös létezésének elvileg egyik alapeleme volt a bírálat és az önbírálat. A rend szelleme például arra kötelezte Kovács elvtársat, hogy meghallgatván a személyét ért kritikát, önkritikát gyakoroljon, s így – mint egy gyónás során – megszabaduljon a lelkét nyomasztó terhektől és hibáktól. A kritika természetesen mindig lefelé irányult, Kovács elvtársat senki sem szándékozott bírálni vagy mea culpára bírni, ha felettesei netán elégedettek voltak vele. Az önbírálat általában a bíróságok előtt érte el paroxizmusát, ahol a vádlott nemcsak a vádak jogosságát ismerte el, hanem mélyen megbánta és elítélte bűnös cselekedeteit, s így lelkileg megtisztulva fogadhatta akár a halálos ítéletet.
A Bölcsesség Könyve azonban nem az alávetettek, hanem a hatalmasok tennivalóival foglalkozik, s nekik szolgál megszívlelendő tanáccsal, jelen esetben – közvetett módon – őket inti arra, hogy okuljanak a dorgálásból. Igaz, hogy a királyokat annak idején leginkább próféták kritizálták, akik Istenhez voltak közel, s így előbbi megállapításunk, miszerint még az önkritikára is valamely felsőbbség kényszeríti az embert, nem szenved csorbát. A demokráciákban ez a fensőbbség maga a nép, amely egy-egy választás során sorsdöntő kritikát gyakorolhat. Az „intő szó” jogát két választási periódus között a média birtokolja, így azt gondolhatnánk, hogy a szabad sajtóval rendelkező társadalmakban a bírálat mindig alulról fölfelé, tehát a hatalmon lévőkre irányul. A bölcs hatalmasok pedig nemcsak hogy eltűrik, hanem gyűlölet nélkül fogadják az intő szót, s haladéktalanul okulnak is belőle. Ez egyben azt is jelentené, hogy a kormányzathoz közel álló médiumok is szívesen vállalják a „próféta” szerepét, kárhoztatnak, figyelmeztetnek, intenek, mint hajdan Ésaiás vagy Jeremiás.
Ezt szem előtt tartva, vessünk egy pillantást az ATV úgynevezett liberális Sajtóklubjára, ahol Avar János (miközben bennfentes a Fehér Házban) bizonyos szambaritmusban rázza magát, annyira, hogy rágóizmai is rezegnek; Mészáros Tamás viszont művésztonzurás, boltozatos fejével, ajkán nyugodt, ám mindentudó mosollyal trónol középen, s alakítja az elfogulatlan bölcset, míg Bolgár György arcán valamely luciferi sejtelem terül szét, vajh hogy lehetne álelegánsan Orbán Viktorba rúgni. Velük szemben Juszt László omlik szét az asztalon, mint egy ínyenc jó ebéd után. Nos, így néznek ki korunk prófétái. Maga a látvány is felemelő. Szakértelmük – amely már-már Isten közeli – döbbenetes. Felelősségérzetük is. Tudva tudják, hogy a sajtó kötelessége mindig a hatalom bírálata, nyilván azért foglalkoznak szünet nélkül Orbán Viktorral, mert hatalmasnak érzik, s azért „dorgálják” a jobboldalt, mert ott látják az erőt. Ebben az irányban tehát kíméletlenek. Csak akkor derül ki, mennyire gyöngéd a lelkük, amikor – mintegy véletlenül – a kormányzat egy-egy hibásnak tetsző manőveréről esik szó. Ilyenkor egy pillanatra ellágyulnak, majd kőkeményen utasítják el a látszatot, mint a jobboldali sajtó, jelesül a Magyar Nemzet mesterkedését. Olyanok ők, mint egy öreg gramofonlemez, amely egyazon barázdában tartja a tűt, s játssza ugyanazt a dallamtöredéket órákon (s ha nem kapcsolják ki a készüléket), éveken át.
Vajh hibának tekinthetjük-e, hogy ez az intő szó, ez a dorgálás sokunkban, mintegy a bölcsesség ellentéteként, undort ébreszt? Én nem tudom…