Hólapátolás

Odakint havazik, mint a mesében. Idebent szól a reggeli hírműsor, ahonnan harmadrangú pártkatonák eszmefuttatását kell hallgatni valamiről, ami senkit nem érdekel, miközben odakint hajnali három óra óta szakad a hó, és az ember szeretné megtudni, hogy mi a helyzet az utakon, de azt nem tudja meg, úgy látszik, nem része a közszolgálatiságnak.

Felteszi főni a reggeli második kávéját, közben hallja fél füllel egy másik harmadrangú hangját, aki a drága magyar nyelvet kerékbe törve elmagyarázza, miért kell újra emelni a gáz árát.
Lassan mondja, hogy mindenki megértse.
A litánia végén az elsőrangúan elfogult műsorvezető a látszat kedvéért feltesz néhány szervilis kérdést, de olyan arcot vág hozzá, mint aki lefegyverző tárgyi tudására támaszkodva sikeresen sarokba szorította riportalanyát, és egyben helyreállította a szakma becsületét, amelyet porig romboltak az előző négy évben a kormány által megszállt közszolgálati televízió talpnyalói. A harmadrangú a szópárbaj végén bejelenti az elfogultnak, hogy egyébként ő is szegénységpárti, sőt a környezetében mindenki az, jól néznénk ki, ha nem így lenne.
És akkor azt mondja nekem Pomázi néni, akivel együtt lapátoljuk a havat – ki-ki a saját portája előtt –, hogy hallottam-e, már megint emelni fogják a gáz árát, és bizony nem irigyel engem, mert a gyerekek miatt kénytelen vagyok rendesen fűteni. Neki könnyű, mert a nyugdíjából a számlák kifizetése után eddig megmaradt hétezer forint, azzal amúgy se tudott mit kezdeni. Játszva kifizeti majd a nagyobb gázszámlát, de tőle a villany árát is emelhetik, bőven belefér, legfeljebb csak ötezer forintja marad, és ha ügyesen takarékoskodik, hat-hét év alatt összegyűjt annyit, hogy elmenjen tíz napra Hajdúszoboszlóra, mert sokszor annyira szaggat a dereka, hogy jajgatni volna kedve. A csatornára úgysem tud rákötni, de kit érdekel, falun nőtt fel, az udvar végében volt a budi, vízvezetéket pedig csak a moziban láttak volna, ha lett volna mozi.
Mondom erre, hogy a Pomázi néni, úgy látszik, szintén szegénységpárti. A kerítéshez támasztja a hólapátot, a kezét leheli, aztán bólogat, hogy ezt bizony eltaláltam. Ő világéletében szegénységpárti volt, ez csak akkor alakult volna másként, ha véletlenül sok pénz hullik az ölébe, mert akkor gazdagságpárti lett volna. Hosszú történetbe kezd, amelynek az a lényege, hogy amikor annak idején a határon átszökve visszamenekült a férjével Nagyváradról, mindenüket otthagyták, még a másfél szobás házrészüket is, teljes berendezéssel. Kerékpárra aggatott szatyrokban volt az összes vagyonuk, azt meg mindenestől ellopták Biharugrán, amikor megálltak az artézi kútnál vizet inni.
Lapátolunk tovább. Pomázi néni ledobja magáról a kesztyűt, azt mondja, egy igazi szegénységpárti csak puszta kézzel tudja megfogni a szerszámot, az urizálás ideje régen lejárt, különben is, harminc keserves évet húzott le a Telefongyárban, onnan tudja, hogy szájat jártatni kesztyűben is lehet, de ha dolgozni kell, akkor a pucér tenyér a legjobb. Igaz, hogy nem tanult szakmát, portás volt a kettes kapunál, de soha nem ellenőrzte a táskákat, tőle mindenki azt vitt ki a gyárból, amit akar. Gondolhatja, hogy nem a Lenin-mellszobrokat lopkodták ki az irodákból! A rézdrót meg a kábel volt a sláger. Lehalkítja a hangját: nekem még most is megvan, azt a kábelt használom szárítókötélnek.
Sóhajtva ellapátol egy újabb kupac havat, aztán megáll. Kuncogva meséli, hogy a keresztfia, az a vén szamár, aki nem is politizál, legfeljebb a fröccspártba lépne be, a vasárnapi vacsoraasztalnál azt találta mondani, ha lenne a kormányban kurázsi, akkor gázáremelési show-t rendezett volna. Egyszerű: megadnának két telefonszámot, és akkor a nép demokratikusan szavazhatna igennel vagy nemmel.
Nem tudom, a Pomázi néni hol él – mondom erre –, mert élő ember nem szavazna igennel.
Nana! És az a negyvenkilenc százalék? – kacsint rám.