Végtelen háború

Már az első világháborúban bevett szokás volt, hogy a frontvonalak mögé merészkedő repülőgépekről propagandaanyagot szórtak az ellenséges katonák és a civil lakosság „felvilágosítására”. Nos, az idők változnak, a módszerek azonban nem. „Az amerikaiak nem akarnak bajt Irak nagyszerű népének” – hirdetik azok a röpcédulák, amelyekből az utóbbi napokban csaknem félmillió darabot szórtak le dél-iraki nagyvárosok felett a légierő gépei.

Irak nagyszerű népe más tapasztalatokat szerzett az amerikaiak jóindulatáról. Az Öböl-háború után az ország egyes részein egy esztendőn át nem volt villany, mert a szövetségesek szétbombázták a vezetékeket. Víz és élelmiszer nélkül tengődtek emberek százezrei, a háború nagy területeket néptelenített el. Az ország légterét tíz esztendeje az amerikaiak ellenőrzik, a légicsapások szórványosan, de újra és újra megtizedelik az iraki lakosságot. Bagdadban találkoztam olyan idős emberrel, aki sírva panaszolta el, hogy családjával túlélte az 1991-es háborút, de a légicsapásokban lányával és fiával is végeztek az amerikai vadászgépek.
Irak nagyszerű népe tíz esztendeje félelemben és bizonytalanságban él. Nem az immáron anakronisztikus Szaddám Huszeintől, hanem a bármikor megismétlődő légicsapásoktól, a soha nem tapasztalt szárazföldi inváziótól retteg. És mellesleg nem érti, milyen alapon várja el az Egyesült Államok, hogy űzze el zsarnokát, miközben annak idején a Kuvaitot felszabadító hadsereg megtorpant Bagdad előtt. Ma már közkeletű a vélekedés, hogy a térség geopolitikai egyensúlyának fenntartása érdekében Irakot nem akarták tovább gyengíteni, mert a síita Irán aggasztóan megerősödött volna. Ha azonban iraki nézőpontból vizsgáljuk a kérdést, joggal vetődhet fel, akkoriban miért nem segítette a Fehér Ház Szaddám Huszein ellenzékét? Az iraki elnök nagy nemzetközi presztízsveszteséggel keveredett ki a már-már végeláthatatlan iraki–iráni háborúból, országa gazdaságilag és mentálisan is megszenvedte a tízéves öldöklést. Ha a bagdadi rezsim ma idejétmúlt, nyilvánvalóan az volt 1989-ben is.
A manapság Bagdadba látogató utazó úgy érzi, egyfajta időutazást tesz. A fejlesztések, az építkezések, a mindennapi élet, a társas viszonyok megrekedtek a 70-es évek végén, az utolsó békeév óta folyamatos fenyegetettségben élnek az emberek. Bennünk talán nem is tudatosul, de a háború az elmúlt tíz esztendőben is folyamatosan zajlott, és nem csak a már említett légicsapások miatt. Irak ellen nemzetközi embargó van érvényben, a gyógyszertárak üresek, az élelmiszer fogytán, a nemzeti valuta teljesen elértéktelenedett. Az ország gazdaságát az „olajat élelmiszerért” elnevezésű programmal igazgatják, amelyet már a kőkorszaki közgazdászok is ismertek – te adsz nekem valamit, én pedig megmondom, miből mennyit kapsz.
Ne áltassuk magunkat, a Tigris és az Eufrátesz mentén Szaddám Huszein ma népszerűbb, mint valaha. Alaposan téved, aki azt hiszi, felszabadítóként fogadják majd a szövetségeseket. Az irakiak nem azért támogatják elnöküket, mert olyan sokat köszönhetnek neki, hanem mert az Egyesült Államok tíz esztendei tétlenségével naggyá tette őt.
Ha a háború – legalábbis az előzetes tervek szerint – néhány héten belül végez a rezsimmel, és a szövetségesek elfoglalják Bagdadot, csak a katonai hadműveletek fejeződnek be. Erősen kétséges, meg lehet-e tartani egy kilencmilliós, ellenséges várost, amelynek nemzeti önérzetében megalázott lakói semmilyen bábkormányt nem tűrnek meg, a majdani békefenntartókat zsigerileg gyűlölik, elűzésükért bármire hajlandóak. Ha pedig így áll a helyzet, könnyű belátni, hogy a valószínűsíthető bagdadi intifáda jobban elnyújtja a válságot, mint azt előzetesen hittük. Nemzetközi békefenntartók és amerikai katonák tartós jelenléte lesz majd szükséges ahhoz, hogy a Szaddám utáni időkben Irak nagyszerű népe politikailag korrekt és kiszámítható legyen.