Főpróba indul

Egyike a polgári kormány legfontosabb eredményeinek, hogy olyan örökséget hagyott utódjára, melyből nem hagyható ki a határon túli magyarok ügye. A Medgyessy-kabinet – ellentétben a Horn Gyula vezette kormánnyal – tudomásul vette, hogy legalább a szavak szintjén foglalkozni kell a nemzeti integrációval. Bár nem túl nagy a lelkesedés és a tettek sem mindig igazolják az állításokat, az mégis jelenős előrelépés, hogy az athéni aláíráskor is jutott idő pár nyugtató szóra az unión kívül rekedő nemzettársakhoz. – Megnyílt a lehetőség, hogy a magyar nemzet egésze visszatérjen oda, ahová szellemében és lelkében mindig is tartozott – mondta a miniszterelnök, és itt az „egészén” volt a hangsúly. A kormányfő ígérete szerint törekedni fogunk arra, hogy egyetlen magyar közösség, egyetlen határon túl élő magyar se érezhesse, hogy Magyarország megfeledkezik róla. Higgyünk benne, hogy a magyar nemzet integrációja a szerdai aláírással elkezdődött, de ne áltassuk magunkat: a zavartalan magyar–magyar kapcsolatokig sok még a tennivaló.

Érdekes az ütemezés: az anyaországi magyarok az egy esztendő múlva esedékes csatlakozással közös hazában lesznek a „bennszülött” burgenlandi magyarokkal és a velünk együtt csatlakozó szlovéniai, valamint a felvidéki nemzettársakkal is. Románia az ígéretek szerint három év múlva követ mindket, aztán belátható időn belül Horvátoszág is tagja lesz az egyesülő Európának. Ukrajna és Szerbia talán sohasem – előbbiben százötvenezren, a Vajdaságban pedig közel háromszázezren tekintenek sóvárogva a szerencsésebb magyarokra.
Ausztria és Szlovénia esetében kevés a kérdőjel (sajnos, csak pár tízezren maradtak a két országban), ám Szlovákiával hamar fény derülhet az együttlakás előnyeire és hátrányaira: ha a több mint félmillió felvidéki magyarnak továbbra sem lesz magyar nyelvű állami egyeteme, katolikus püspöke, és ha érvényben maradnak a ma is negatív diszkriminácóval sújtó Benes-dekrétumok, akkor nemzetstratégiai szempontból nem nyertünk sokat a csatlakozással. A főpróba csak most kezdődik, ezért ma még nem tudni, a közös hazánkban mekkora lesz az erőnk a saját érdek érvényesítésére, illetve mennyire tudja Európa rákényszeríteni kisebbségi standardjait az esetleg renitenskedő új tagállamokra.
A kísérletet sokan figyelik árgus szemekkel – Románia például minden bizonnyal keresni fogja a kiskapukat. A másfélmilliós magyar közösségnek hazát adó keleti szomszéd példája elgondolkodtató: az ország a NATO-csatlakozás előtt fűt-fát ígért és valóban enyhített a magyarokat szorongató politikán, aztán most – amikor már túl van a katonai tömbhöz való csatlakozás nehezén, de még elég messze az uniótól – újra riasztó hírek jönnek keletről. Felfüggesztik a szovátia fürdővállalat privatizációját, mert magyar cég a befektető, hallani sem akarnak az EU-normáknak tökéletesen megfelelő székelyföldi fejlesztési régióról, továbbra sincs előrelépés a magyar állami egyetem ügyében. De ott legalább van remény, hogy rövidesen újra enyhíteni kell a szorításon.
Jóval nehezebb a helyzet a Vajdaságban, hiszen az ottani magyarok rövidesen csak vízummal jöhetnek hozzánk. Hasonlóan járnak a legszegényebb nemzettársak, a kárpátaljaiak is – megszűnik a túlélést biztosító magyarországi munkalehetőség és kiskereskedelem. Európa (benne az egyesülő magyarsággal) távolodik tőlük – vajon lesz-e elég erőnk a fékezésre?