A magyar légiók 1849 és ’67 között végigverekedték a világ csaknem minden függetlenségi harcát. A Krímtől Kubáig, Szicíliától Amerikáig felbukkantak azokon a hadszíntereken, ahol a magyar nemzeti szabadság kivívására akár csak leheletnyi esély is mutatkozott. Miben bíztak, mi hajtotta ezeket a honvédeket ütközetről ütközetre?
– Az olaszországi magyar légió az 1848–49-es szabadságharc legnagyobb létszámú emigráns csoportja volt. Köztudomású, hogy a Kossuth vezette emigránsok nem törődtek bele a vereségbe, és továbbra is bíztak abban, hogy kivívják a függetlenséget. 1849 után Európa-szerte történtek olyan események, amelyek a magyar száműzötteket arra biztatták, hogy hazai célok érdekében tevékenykedjenek. Közös volt az önálló nemzetállam és a polgári demokratikus átalakulás európai eszméje. Könyvemben megtalálható a magyar légiók történetének kronológiája is egészen az egységes olasz állam megalakulásáig, 1867-ig. Ez egyben a kiegyezés éve: ekkor gyökeresen megváltozott a helyzet, megváltoztak a célok.
– A porosz–osztrák háborúban Bismarck is támaszkodott emigráns magyar honvédekre.
– A poroszországi magyar légió azzal a szándékkal szerveződött 1866-ban, hogy a porosz sereg részeként talán sikerül betörni Észak-Magyarországra, és újabb függetlenségi harcot kirobbantani. Ez a kísérlet is kudarcba fulladt. A Hadtörténeti Intézet fotóarchívumában jelentős gyűjtemény található e magyar légiók tisztikarának fényképeiből; s kiderült, hogy a Nemzeti Múzeum birtokában is csaknem ekkora mennyiség van. Annak ellenére, hogy az 1860-as években a fotográfia még nem volt igazán elterjedt műfaj. A fénykép ugyanis 1839-ben született, Daguerre felfedezésével. Hosszú ideig csak a dagerrotípia létezett: akkoriban egy felvétel legalább fél óráig tartott. A szabadságharc idején eredeti fényképfelvételek nem készültek, kivéve Petőfi és Görgey dagerrotípiáját. Ne felejtsük, a fénykép speciális történeti forrás; a kötet különleges történelmi forráskiadvány, amely érdekes információkkal szolgálhat történészeknek, hadtörténeti kutatóknak, de akár grafológusoknak is. A képek hátán ugyanis kézírások, dedikációk szerepelnek.
– Különös, hogy még mindig kerülhetnek elő jelentékeny gyűjtemények alaposan feldolgozott, kimerítettnek vélt korszakokból. Mennyi ismeretlen fotográfia lappanghat a szabadságharcok korából?
– Nehéz erre válaszolni. A most publikált képanyag egy része 1925-ben és ’28-ban került a Magyar Királyi Hadtörténeti Múzeumba, a másik része pedig 1953-ban.
– Hogy kerültek Magyarországra ezek a neves francia és olasz műtermekben készült képek?
– Erről sajnos nem szól a fáma. A háború előtt idekerült fényképek sorsa ismeretlen, mert a világháború sok kárt tett a gyűjteményekben. Ahogy közeledett a front, a teljes múzeumi anyagot ládákba csomagolva mentették nyugatra, a Dunántúlra. A somlóvári kastélyban helyezték el a dokumentumokat; ám amint továbbvonultak a harcok, sorsukra hagyták őket – sok minden elveszett, megsemmisült. Ezért sem tudható pontosan, hogy kerültek a Hadtörténeti Múzeumhoz az emigránsok fotói.
– Kik láthatók a fényképeken?
– Elsősorban tisztek. A képeknek kultúrtörténeti szerepük van: a 1860-as években divatja volt a vizitkártyáknak. Hasonló funkciójuk volt, mint ma a névjegynek; de ezentúl ajándékba is adták őket, kedves szöveggel, személyre szóló dedikációkkal a hátoldalukon. Körülbelül 270 ember jelenik meg a fotókon.
– Tehát a légiók tisztikarának jelentős része megtalálható a kiadványban.
– Így van. De e kötet igazi jelentősége, hogy előreléptünk a fénykép tudományos elismerésében. Mi, fotómuzeológusok igen sokat harcoltunk azért, hogy a fotót műtárgynak, elsődleges történelmi forrásnak tekintsék. Hosszú ideig csak kiállításokon, könyvekben szerepelt – mindössze illusztrációként. Magyarországon a fényképeknek sokáig nem volt szakszerű muzeológiai nyilvántartásuk, azonosításuk, feldolgozásuk. A Hadtörténeti Múzeumban a hatvanas évek közepén született meg a fotóarchívum intézménye.
– Felbukkanhatnak még tekintélyes fényképanyagok a magyar történelem vészkorszakaiból?
– Az első világháború fényképeivel túltelített a gyűjteményünk, a második idejéből viszont vannak fehér foltok. Ennek az a magyarázata, hogy a harcokban részt vevő első világháborús katonák utódai már eltávolodtak a két-három nemzedékkel korábban élt ősöktől, így szívesebben hozták be a képeket közgyűjteményekbe. A második világháború közelebbi esemény, nem beszélve arról, hogy ’45 után e fotókat inkább dugdosták. Kilencven óta szépen gyarapodott ez a gyűjteményünk is.
– Visszatérve a légiókhoz: az emigráns tiszteken kívül készültek fotográfiák más szabadságharcos magyar honvédekről is?
– Akik itthon maradtak, azokat az önkényuralom alatt természetesen nem örökítették meg. Negyvennyolcas honvédekről későbbi képeink vannak, veterán korukból, amikor honvédmenhelyek létesültek.
– Mi lett a magyar légiók sorsa?
– Feloszlottak. Volt, aki hazajött, és a kiegyezés utáni hadseregben szolgált. De ezek a katonák többnyire csalódottan hagyták ott a harctereket.
origo.hu
Holnap jön az igazi tél!
