Virágvasárnapi unió

Talán van valami szimbolikus abban – gondolta Jezovics –, hogy mi is éppen virágvasárnapra virradóan vánszorogtunk be az Európai Unióba, ahogy Jézus Jeruzsálembe.
Jezovics örült ennek, hiszen talán magát a nevet is attól a személytől örökölte, aki a világ megváltójaként aposztrofálta magát.
Jezovics úgy tudta, Magyarország benne van Európában testestől-lelkestől, talán már ezer éve is, hogy – akármilyen belső kegyetlenség árán, de – István legyűrve önnön népe indulatait az akkori s talán mindenkori keresztény Európához csatlakozott.
Az utóbbi időben, mint köztudott, Európa megváltozott. Európa elvesztette a második világháborút, annak ellenére, hogy valójában megnyerte, hiszen a barbár fasizmust legyőzte. De nem ő. De nem egyedül. Az ugyancsak kivéreztetett Szovjetunióval és a távoli Egyesült Államokkal együtt, ezeknek erejével, segítségével. Így Európa – óhatatlanul – másodosztályú kontinens lett – netán „fapados”, harmadosztályú (?) –, s elvesztette világbíró szellemi s főleg anyagi-gazdasági szerepét.
Európa – urambocsá! – csaknem mint hadszíntér vált oly jelentőssé a második világháborúban, akár Amerika, akár a Szovjetunió számára. Itt kelletett bevégezni s elvégezni a háborút. Mire Európa fölocsúdott agyonbombázott városai, tönkrement gazdaságai közül, arra kellett ébrednie, hogy finoman kitessékelik a világhatalmak közül. A szörnyű világégés után új világrend alakult, melynek nagy nemzetközi báljára Európát mint kivérzett beteget látták vendégül a nagyhatalmak, aki ugyan frakkban keringőzik még az orosz és amerikai dámák oldalán, de a pincérek inkább mosolyognak az öltözékén s azon is, hogy a szláv vagy egyesült államokbeli hölgyek finoman és szánakozóan vagy egyenesen lenézően sejtetik, ha ezek a francia, német, svéd, olasz, ír, angol urak szeretnének táncolni velük, ők nincsenek itt. Mint egy szegény rokont kezelték az éhségtől támolygó Európát, aki valaha szép kastélyokat épített, melyeket esetleg érdemes Amerikába szőröstől-bőröstől kivinni és ott fölállítani, de lakni bennük nem lehet, legfeljebb turistalátványosságként bemutatni őket, mint avatag borozókat, ahol időnként maga Európa kísértete is megjelenik éjfélkor mint Belfegor.
Amerikának szüksége volt Európára a Szovjetunióval szemben, s Sztálinnak pedig Amerika Rooseveltjével s különösebben Trumanjával vagy Eisenhowerével szemben. Mindez elég hamar kiderült – Churchill sem hagyott kétséget afelől, már a fultoni beszédjében sem –, hogy Európa nem óhajt a kommunista Szovjetunióval egy tálból cseresznyézni.
– Ó, remek – gondolták Amerika elnökei –, akkor majd mi fogunk egy tálból, s ezért, ha kellett, még a vad-ellenséges Németországot is fölnevelte, fölnövelte, hogy a Szovjetunióval szemben legyen egy magán-Európája, egy háttér-Európája, hiszen Sztálinnak hamarosan ott volt Kína s az úgynevezett erőegyensúly – a lekoppintott atombombával szemben csak így volt „kivitelezhető”.
S ez a világfeszültség megnövelte Európa aláhanyatlott tekintélyét, ameddig erre a világpolitikának – Amerikának – szüksége volt. De Jezovics azt tapasztalta, ahogy a gazdasági versennyel térdre kényszerített Szovjetunió meghanyatlott, úgy Európa is. Látszatra nem, hiszen agyba-főbe dicsérték az amerikaiak Európa kastélyait és „régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban”-ját, valójában rájöttek, Európa nem elég modern, nem elég mozgékony, nem elég „fölvevős”, mint piac, nem elég hathatós, mint pimasz, nem elég partner a kártyában, hiszen valójában adui nincsenek, egy-egy álmatag honnuert tartanak a régi urak a kezükben, egy igyekvő alkirályt Angliában és Erzsébet asszony elvont személyében. Olaszországban meg inkább a régi római romokat érdemes meglátogatni, semmint komolyan tárgyalni vélük a Földközi-tenger hadiflottáiról. Még Franciaország hőzöngött, mint született Napóleon-fajzat, és külön francia szótárt készített az angol szavak amerikai áradása ellen, de az Oscar-díjakat Hollywoodban osztották.
Európa megszűnt, mint olyan. Kapaszkodott gazdasági közösségébe, de a túl karakteres nemzeti gazdaságok egymással is hadakoztak az euró mindenhatóságáért.
A bagdadi háborúban már kiviláglott, hogy Európa nincs. Európa le van gyűrve. Európának diktálnak, egy-egy szép beszédű francia elnök magos haját simogatva próbált elokvenciája mögé visszavonulni. Ahogy azóta is mondják, Európa inkább csak a megvert Irak humanitárius újjáépítésébe kotnyeleskedjék bele, semmint a valódi olajkitermelésbe.
Volt tehát ebben a belépésben, mely Magyarországot illeti, valami jóslatos és ünnepien virágvasárnapi. De ez a véletlen csak egyik aspektusa volt a szamárhátas bevonulásnak. A tragikomikus a sorstól az volt – legalábbis Jezovics szerint –, hogy az úgynevezett keresztény Európába azok vezetik föl az országot, akik maguk is pár évvel ezelőtt ezt a Szovjetunió oldalán tűzzel-vassal megakadályozták. Most ők tuszkolták a legnagyobb erővel a szamarat, hogy vigye föl áldozatát a későbbiekben lerombolandó Jeruzsálembe.
Nem beszélve arról, hogy Jezovics és társai olyan Európába vágytak, mely a maga történelmien páratlanul egyedi jellegében a keresztény Európát jelenti, mely képes megállni az elpénzesedett és kiüresedett Amerikával szemben éppen azáltal, hogy ókorian keresztény. Krisztus-eszméjű. Ám arra gondolt, hogy ehhez éppenséggel olyan vezetés szükségeltetik, mely maga is európai és keresztény, és örvendezik a virágvasárnapon.
Itt tartott Jezovics a gondolataiban, mikor harangoztak.