Tapsvihar

A szocik szeretnek és tudnak is tapsolni. Nagy és haladó hagyományaik vannak ebben a műfajban. Nemcsak a „hosszantartó, viharos, skandálással kísért, ütemes” tapsokra gondolunk, hanem arra is, hogy önmaguk ünneplése közben milliárdokat, nemzeti vagyonokat képesek eltapsolni.
Gyurcsány Ferenc, az ifjúság bálványa és sporthérosz megtapsoltatta magát az MSZP országos választmányának szombati ülésén. A választmány tagjainak töretlen bizalmát volt hivatott kifejezni az egyesek által szórványosnak mondott, más tudósítók szerint dübörgő taps. (Az újságírók jelentései ellentmondásosak, mivel a választmány zárt ülést tartott.) A lényeg, hogy Gyurcsány győzött, a párt vezető testülete kiállt mellette, kegyeiben megtartotta, talán még pezsgőztek is a cipőjéből egyesek, bár ezt nem állítjuk határozottan, hiszen – mint fentebb jeleztük – zárt ülés volt.

A választmány több tagjának Gyurcsány iránti rajongása és lelkesedése érthető. A miniszter szívbemarkolóan drámai beszéde eleve meghatotta a polgári proletariátus érzékeny küldötteit, a „Gyuri, Laci, mondjátok a szemembe, mi bajotok velem” típusú jajkiáltásai könnyeket csaltak a sokat látott mozgalmár szemekbe, s amikor a végén feltört lelke legmélyéről az „én is a ti fiatok vagyok” sikoltás, a hallgatóság számára már nem volt viszszaút. A (gyomrot) felkavaró szép szónoklat hatása nem maradt el, tapsolni kényszerült mindenki, akinek kedves a haza üdve és fontos az elsíbolt vagyon biztonsága.

A gátlástalanságban olykor van valami lenyűgöző. Az MSZP-ben, ahol követendő példa és tiszteletet keltő erény a cinizmus, az erkölcsi, szellemi igénytelenség, az arcátlanságnak különösen nagy keletje van. Gyurcsány Ferenc, amikor arról beszél, hogy senkinek nincs joga kétségbe vonni az ő tisztességét, amikor saját becsületéről és bizalmi tőkéjéről áradozik, akkor biztos sikerre számíthat. Ugyanis egy személyben megtestesíti mindazt, amire az MSZP 1989-ben vállalkozott.

Az a program nem szólt másról, mint arról, hogy suttyomban, az általuk tönkretett ország vagyonából finanszírozva, megszerzik a gazdasági hatalmat, majd a lekenyerezett sajtó támogatásával, „demokratikus úton” megkaparintják a politikai hatalmat is. Ez a mai MSZP identitása, ennek már-már legendássá váló hőse Gyurcsány Ferenc. Kézen-közön a zsebébe vándorolt néhány milliárd, ettől nőtt a szociális érzékenysége, erősödött az egyenlőség eszméjét hirdető baloldalisága, formálódott a nemzeti közepet megalkotni vágyó, szociáldemokrata meggyőződése. Ő a hiteles szocialista, a közel százesztendős régi és tizennégy éve megújult „modern” párt hagyományainak autentikus őre és követője, ő a mozgalom jövőjét bevilágító lángoszlop, akiből még miniszterelnök-jelölt is válhat. (Csak meg ne égesse magát.) Vele szemben állnak olyan narodnyikizmusra hajlamos elhajlók, mint Jánosi György és társai, akik ábrándjaikban arról képzelegnek, hogy az MSZP-ből még a nemzet iránt elkötelezett, tiszta kezű, tisztességes pártot lehet faragni.

Naiv óhaj ez, mert az MSZP-ből már nem lehet. A párt választmánya mindenféle erkölcsi skrupulust félrelökve Gyurcsány mellett döntött, megtapsolva a lenyúlt és eltapsolt milliárdokat.