Verseny az induló pozíciókért

Gazdaságunk mai gondjai a valamelyest is hozzáértő embert nem érhetik váratlanul. Egy éve előre lehetett látni, hogy a teljesítményekkel arányban nem álló, voksszerző költségvetési osztogatás és a gazdasági fejlesztés elhanyagolása együttesen hova vezet. Látták a koalíció mellett álló közgazdászok és üzletemberek is, de hallgattak.
Egy éve még azt gondolhattuk, hogy a kormánynak van valami titkos terve, ami legalább politikai racionalitást kölcsönöz a közgazdaságilag káros és költséges kurzusnak. Talán ha a nagyvonalú bérfizetések és hangzatos ígéretek hatására a koalíció kiugró népszerűségre tesz szert, az ellenzék pedig összeomlik vagy elveszti önuralmát, és mondjuk szembefordul az európai csatlakozás ügyében az ország nagyobb felének érdekével, s akkor bejelenthető az előre hozott választás… Nem tudjuk, hogy valami ilyesmi mozgatta-e a döntéshozókat. Miután nem így alakultak az események, maradt a tény: ostoba szakácsnőként egy év alatt elköltötték a négy éves konyhapénzt. Most már a szakma is morog, a vállalkozók pedig zajonganak a pénzügyi bizonytalanságok és a nemzetközi versenyképesség-vesztés miatt.
Ha csak ellenzéki pozícióból nézne az ember az ügyekre, akár szórakozhatna is azon, hogy milyen keserves lesz majd a kormánynak a népszerű osztogatás szezonja után a szűkebb esztendőket elmagyaráznia a saját, elég anyagias szavazói körének. De ennél komolyabb ügyről van szó. Ez a mostani néhány hónap az Európai Unión belüli induló pozíciónk elfoglalásának ideje. Mondhatni erre, hogy a magyar gazdaság tartalmilag már jó ideje részese a gazdasági integrációnak. Ez igaz; az aláírás aktusával ugyan valóban cezúra áll majd be államjogi viszonyainkban, de a köznapi élet és a gazdasági folyamatok szempontjából 2004 májusa nem hoz szembeötlő változást. Ám tény, hogy hazánk most besorolódik egy új társaságba, és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen helyet foglal el. Egy ideig gondolhattuk, hogy élen állunk az átalakulásban, és azt is tudtuk, hogy a nyugati közvélemény a mi uniós tagságunkat fogadja a legkevesebb ellenérzéssel. A képlet megváltozott 2000 után azzal, hogy nem egy első körben, az eredeti visegrádi négyes csoport tagjaként nyerünk bebocsátást az unióba. Mivel az EU egyszerre tíz taggal bővül, megoszlik a figyelem, mint ahogy megoszlott máris a támogatási pénzösszeg. Fontossá válik a mai hírnév, mert rajtunk maradhat a megszerzett osztályozás.
Jól tudja mindezt a többi nemzet is. Látjuk, a széthúzásra nem kevésbé hajlamos lengyelek miként léptek fel határozottan azzal a céllal, hogy a térség középhatalmi nemzeteként kerüljenek be az európai és az euroatlanti csapatba; iraki szerepvállalásuk nyilvánvalóan e stratégiai törekvés része. De idézhetnénk az észteket is, akik a gyorsan modernizálódó, tudásra építő kis mintanemzet szerepét öltötték fel – ez idáig komoly sikerrel. Vajon hazánk milyen állapotban és miféle stratégiával felszerelve lép be e tízes csoport tagjaként az immár 25-re bővülő nemzetközösségbe?
Gazdasági fejlettségünk a nemzeti jövedelmi adatok alapján a szlovénok, máltaiak, ciprusiak, csehek mögé, a szlovákok, lengyelek és a baltiak elé sorol minket. Versenyképességi helyezésünk még mindig elég jó az elmúlt évek fejlődése alapján, amit az is mutat, hogy tíz éve az EU teljes behozatalának 0,4 százaléka származott tőlünk, míg tavaly már 1,1 százalék. Ám a termelés egységére jutó bérköltség nálunk az utóbbi években kétszer olyan gyorsan nőtt, mint a többi visegrádi országban; nem kétséges, hogy 2003 adatai alapján a jövő évi nemzetközi versenyképességi rangsorban még hátrább csúszunk. Hitelkockázati besorolásunk Szlovénia mögé és Lengyelország, Csehország elé helyez minket, de a kockázatelemző ügynökségek már érzékelték a folyó fizetési mérleg és az államháztartás komoly deficitjét, a gazdasági növekedési ütem lassulását, az államadósság újbóli növekedésnek indulását. Eddig az egész térség ígéretes jövője, a csatlakozás közelsége a régió többi államával együtt megemelte a magyar besorolást, ám a politikai zajok, a gazdasági botrányok és a száraz gazdasági adatok előbb-utóbb felhívják magukra a figyelmet. A Transparency International szervezetének felmérése szerint korrupciós viszonyaink minket az olaszok mögé és a görögök elé helyeznek; félő azonban, hogy a jövő évi sorrendben az év eseményei alapján e téren is hátrébb csúszunk.
A másokhoz viszonyított helyzetünk romlása lehetne átmeneti jelenség. A helyosztó viadal közelsége miatt azonban most különösen nagy a tétje a hibázásnak. Márpedig hibából eddig is túl sok megesett a gazdaság irányítóival. A hibázás oka pedig – úgy látom – a koncepciótlanság. Hatalomra kerülése óta a kormány – bevallottan és szinte hivalkodóan – rövid lejáratú programokkal, hirtelen kigondolt és hamar felejtett ötletekkel operál. A sok improvizálás során azonban odavész az irány, és beáll az, ami a felszínen kommunikációs zavarnak látszik: a miniszterelnök bejelent „valami jót”, amit azután korrigál az osztályvezetői rangú szóvivő, akit a pártközpont helyesbít, és így tovább.
A rugalmasság lehet erény, a koncepciótlanság nem az. Akinek nincs képzete a múltról, áttekintése a jelenről, elgondolása a lehetséges és kívánatos jövőről, az a nagy hangon hirdetett ötletek befolyása alá kerül. Ilyen volt a nyári eset, amikor a nagyvállalkozók a forint túlzottnak érzett erőssége miatt a nemzeti valuta leértékelését követelték a kormánytól. A kormány engedett, és a Magyar Nemzeti Bank – érezhetően kelletlenül, meggyőződés nélkül – belement abba, hogy a forint hivatalos középárfolyamát két és fél százalékkal elmozdítsák a gyengébb oldal felé. Árfolyamrendszerünk olyan, hogy a hivatalos középérték körül jelentős (plusz és mínusz 15 százalékos) sávban ingadozhat a forint keresletét és kínálatát követő árfolyam; a bejelentést követően a forint a piacon nem két százalékkal, hanem annak többszörösével gyengült. A nagyfokú leértékelődésből a hírek szerint sokan nagy hasznot húztak; hogy vajon kormányzati kiszivárogtatás vagy egyéb bűnös machináció történt-e, még nem tudni.
Most a szemünk előtt hasonló improvizálás zajlik. A munkaadói körök a közalkalmazottak tömeges elbocsátásában vélték megtalálni az eszközt, amellyel helyreáll a magyar versenyképesség. A kormány pedig – hiszen láthatóan nincs stratégiai elgondolása a közigazgatás távlatos irányairól, az államháztartás nagy kérdéseiről – hallgatott a magabiztos tanácsra. Noha éppen egy éve emelte meg – a gazdaság teherviselő képességét meghaladó mértékben – a tisztviselői, alkalmazotti béreket, azzal is vonzóbbá téve a közszolgálatot. A most feltöltött álláshelyekre azonban jövőre csökkentést mondtak ki.
A kormány taktikai lépésekkel és médiakezdeményezésekkel igyekszik pótolni a stratégiai cselekvést. Ez a taktikázó, halogató, külső nyomásoknak engedő politika sokáig nem folytatható. Az EU mint nemzetközi egyeztetéseken és alkukon nyugvó intézményrendszer ugyanis közép- és hosszú távú megállapodásokat tart érvényben, hétéves költségvetést alkot (és őszinte meglepetésünkre ezeket a hosszú távú költségvetési terveket be is tartja – holott nálunk annak idején még az ötéves tervekből sem lett szinte semmi a tervidőszak második felére). Ebbe a szervezeti kultúrába egyszerűen nem illeszkedik az ötletelő, improvizáló kormányzati gyakorlat.
A régi kádári konfliktuskerülő hatalomgyakorlás, a hangulatjavító intézkedések ideje lejárt, ez a kormányzati stílus immár anakronisztikus. A távlat nélküli ügyadminisztrálásnak nincs helye az Európai Unió szabálykövető világában. Most már a kurzushoz lojális üzleti világ is érzi, hogy a vacillálással e kritikus időkben túl sok teret veszíthetünk az uniós helyfoglalón. De sem az üzleti élet, sem az ellenzék, sem az aggódó nagyközönség nem cselekedhet; arra a politikai hatalom letéteményeseinek van lehetősége. Vajon mikor jutnak el a nyilvánvaló felismeréséig?

<i<A szerző közgazdász, egyetemi tanár