A magyar nép a mértéket próbálta menteni

Mi vagy te, miféle titok? / E vers is elnémul hirtelen, / Ködös november-éjjelen / a rólad zokogó gépfegyverek / Mert kimondani téged nem lehet, / a földnél, mely terem, / szül és pusztít, külön történelem, / dombok lágy ívénél, álmodó folyóknál, / a népnél – ének az időben –, / több vagy te önmagadnál! – így vall hazaszeretetéről Szaggatott Óda című költeményében Barna T. Attila 32 esztendős költő. Nem lehet nem észrevenni a szövegben az egyértelmű utalásokat az ’56-os forradalomra. Barna T. Attilát arról kérdeztük, mit jelent számára ’56 októbere?
– A magyar nép e napokban maga fölé emelkedett, nemzetté lett. Ha ’56-ról beszélünk, a 12 napos Magyarországról beszélünk. Ennyi adatott nekünk akkor, hogy a szó szoros értelmében szabadok és függetlenek legyünk. Keserűen teszem hozzá, hogy még ez is csak az anyaországi magyaroknak jutott, határon túli testvéreink csak reménykedhettek, persze a megtorlások elérték őket is. Van egy ’56-os amatőr film, amelyet nem láttam, és mégis láttam. Végh Attila költőbarátom A sírás öregkora című versét ez a kép ihlette. Két ember botladozva cipel egy bolti mérleget az ’56-os novemberi romos pesti utcán. „Nézd ezeket a régi embereket: / még nem akarnak meggazdagodni, / a mértéket cipelnék biztos helyre, / körülményekkel nem mérni maguk. / Negyvenöt évvel később kimégy / az utcára és látod: nem sikerült a mentés” – írja Végh Attila. Megrázó vers, amelynek megállapításait igazolni látszanak a tények, de én mindent elkövetek azért, hogy ne kelljen vele egyetértenem. Egyetemessé tágítva a vers metaforáját: ’56 őszén a magyar nép a mértéket próbálta menteni, ki ne veszszen a világból. Dsida Jenő Psalmus Hungaricusával szólva kívánom Nyugat-Európának, hogy egyszer ezt felfogja, és „Őrüljön bele”!
– Sokszor még tájleíró versein is átütnek a történelem fordulatai, a haza sorsa miatt érzett fájdalom. A hétköznapjaiban hogyan van mindez jelen?
– Engem majd’ szétfeszít a történelem. Nekem most már nem elég a vers, hogy mindent elmondjak a múltról, a történelemről, a magyarságomról. Prózai, publicisztikai műveket is tervezek, amelyekben elsősorban huszadik századi történelmi eseményekről kívánok szólni, köztük az ötvenes évek történéseiről is.
– Régi költők, politikusok műveit olvasva időnként azt kérdezzük, létezik-e még az az öntudatosság, az a szenvedély közös múltunk és a haza sorsa iránt, amely őket annyi áldozatra sarkallta?
– A fiatalok jelentős részében ma is megvan az érdeklődés a történelem és a politika, a nemzeti ügy iránt, sőt készek is elkötelezni magukat a nemzeti oldalon. Manapság éppen ez számít lázadó, forradalmi magatartásnak. A lázadás a tizen- huszonévesek életkorából fakadó szerepigény is. A baloldali propaganda – amely minden nemzeti megnyilvánulást igyekszik szélsőségesnek feltüntetni – ebből adódóan időnként hathat rájuk. Olykor elhiteti velük, hogy valóban olyanok, amilyennek politikai ellenfeleik látni akarják őket. Valaha én is beleestem ebbe a csapdába. Nagyon fontos, hogy e mélyen rosszindulatú kivetítések nélkül szemléljék önmagukat, s mindig a valódi arcukat mutassák a világnak, bármit kiabáljanak is rájuk.
– Milyen volt a számos politikai és hazafias költeményt is tartalmazó Félárbocon című könyvhétre megjelent kötet fogadtatása?
– Néhány pályatárs üdvözölte ezeket a törekvéseket, de a legtöbben elutasították. A ma uralkodó magyar irodalmi kánonba ugyanis ezek a témák és ez a hangnem nem fér bele. Különbséget kell tenni egyébként politikai és hazafias vers között. A hazafias vers tágabb, mitologikusabb műfaj.
– A hazafias vers egykor mindenkihez szólt, aki magyar. Ma akadnak olyanok, akik kijelentik, hogy ők csupán magyar állampolgárok.
– A rosszul, túl individuálisan felfogott demokrácia miatt van, hogy sokan azt képzelik, bármit tehetnek. Pedig a demokrácia nem azt jelenti, hogy hatan hétfelé fussunk, a demokrácia közösségi fogalom, a szolidaritást, a szociális érzékenységet és a nemzeti összetartozást kell, hogy kifejezze.
– Mi az oka annak, hogy a fiatalabb költők nemigen írnak sem politikai, sem hazafias verset?
– Ma az ember automatikusan lesz költő. Az egyetemen megtetszik neki a versírás, aztán publikálni kezd. Figyeli, milyen témájú verseket hoznak le tőle a folyóiratok, és hajlamossá válik, hogy csak olyat írjon, ami a szerkesztői elvárásoknak megfelel. Aki nem ezt teszi, az a szakma szélére sodródik. Akinek családja van, gyerekekről kell gondoskodnia, az ezt nem teheti meg. A baloldal egyébként megbecsüli, körüludvarolja, és el is tartja költőit, íróit. Mi már azzal is megelégednénk, ha nem azt éreznénk, amikor hátranézünk, hogy nincs mögöttünk senki.