Amerikára és a fél világra is rárúgta az ajtót Donald Trump a második elnökségének kezdetén. „Soha nem volt még ilyen száz nap!” – ordítja a The New York Times címlapja. Az amerikai sajtó történészeket kérdez meg Trump lépéseivel kapcsolatban, tett-e már ilyet vagy olyat valaha is korábbi elnök, s ha igen, akkor béke volt-e éppen vagy háború. Ahogy pedig Trumppal kapcsolatban már megszokhattuk, hogy rendre valami különlegességet jelent, úgy ezúttal is meglepetéssel szolgált.
A kül- és a kereskedelempolitikában, valamint az Egyesült Államokon belül is bátor lépésekre szánta el magát; hogy ezek kifizetődnek-e a világnak, a bevallottan első helyre sorolt országának (America First) vagy akár csak saját magának, ennek az idő a megmondhatója. Egyelőre sok még a bizonytalanság, például az alighanem bennünket is érintő vámpolitikával kapcsolatban. Az ukrajnai békéhez vezető utat is könnyebbnek képzeltük, de így is örülni fogunk, ha létrejön. Mindennek megfelelően a médiazaj is óriási.
Bizonyosan látszik, hogy Trump az idén nemcsak nagyobb elánnal látott munkához 2017-ben kezdett első elnökségéhez képest, immár vezetői tapasztalatokkal is felvértezve, hanem nagyobb daccal, sérelmeiből, begyűjtött sebeiből is tanulva. Valahogy úgy, ahogy Orbán Viktor tért vissza ellenzékből 2010-ben, persze a nem jelentéktelen különbségek dacára.
Orbán 1998-ban, harmincöt évesen a mindenkori legfiatalabbként debütált a magyar kormányfői székben – nem számítva Hegedüs Andrást, akit viszont bajosan lehetne szabadon választottnak nevezni –, de már rutinos politikusként tette, miközben előtte állt még szinte az egész karrierje. Trump viszont éppen a duplája, hetvenéves volt, amikor a politikában debütálva elnök lett, az idén pedig immár 79 esztendősen a saját leendő szobrát faragja. Volt már népszerűbb is a mostaninál. A tőzsde pedig – ami az átlag amerikaiak megtakarításai miatt tömegeknek rendkívül fontos – állt már jobban.
De Trump eltökélt abban, hogy rendbe hozza Amerikát, s nem is most kell szárnyalnia az országnak, hanem a ciklus végén, amikor a bizonyítványt osztják. Kérdés persze, kinek a ciklusáról beszélünk. 2026 novemberében – mint minden páros évben – ismét kongresszusi választásokat tartanak az Egyesült Államokban, és Trump számára kedvezőtlenül alakulhat az eredmény, ha nem tudja akkor is maga mögé állítani a tömegeket. Miközben az elnök a bíróságokkal vagy éppen az elit egyetemekkel hadakozik, hogy érvényre juttassa igazát, a republikánus többségű kongresszus egyelőre megkímélt terep a Fehér Ház szempontjából. De hírek szerint Trump környezete is tisztában van azzal, hogy az elnök 2027-től harmadszor is impeachmenttel, közjogi felelősségre vonási eljárással nézhet szembe, ha érdemben változnak a törvényhozási erőviszonyok. Kétszer már megpróbálták ezt a demokraták vele szemben, de nem jártak sikerrel. A minap egy demokrata szenátor és egy képviselő már az első két fecske akart lenni a következő próbálkozásban.
2027-ig még rengeteg idő van. Trump ontotta eddig a rendeleteket, miközben nemcsak hazai ellenfeleinek, de a világ számos vezetőjének az orra alá is borsot tört. Lehet, hogy akkor értjük meg a legjobban a gondolkodását, ha felidézzük benne az egykori New York-i ingatlanfejlesztőt és médiasztárt, semmint akkor, ha a Fehér Ház korábbi lakóiból indulunk ki, akik azelőtt alelnökök, kormányzók, szenátorok vagy – mint Dwight D. Eisenhower – tábornokok voltak. Vagyis valamilyen hierarchikus rendbe illeszkedve építettek politikai karriert.
Trump első száz napja viharos és meghökkentő volt ugyan, de a vele kapcsolatos nagyképen nem változtat. Az amerikai elnök ugyanaz az eltökélt és fáradhatatlan személyiség, akinek a világ megismerhette. Mindez sokaknak imponál, akik benne látták és látják a képességet, hogy igazítsa helyre a sarkából kifordult Amerikát.
Trump óriási ellentétben áll különösen közvetlen elődje, Joe Biden személyiségével, aki két lábon járó, pontosabban csetlő-botló bizonyítéka volt annak: a mélyállam gond nélkül elirányítgatja Amerikát (és vele a fél világot), ha megengedik ezt neki. Trump problémája éppen ennek az ellenkezője. Saját maga akar kormányozni, és nem hajlandó úgy asztalhoz ülni, hogy csak a másvalakik által meghozott kormányzati intézkedéseket szignózza hatalmas filctollával.
A 2017 és 2021 közötti évek mély nyomot hagytak benne és az elnököktől valami egészen más viselkedést váró fővárosban egyaránt. Árulkodó, hogy Trump tavaly messze a legrosszabb választási eredményét volt lakóhelyén, Washingtonban jegyezte a voksok 6,47 százalékával, miközben vesztes ellenfele, Kamala Harris valószerűtlenül jó, 90 százalékos eredményt ért ott el. Az alelnök sem szülőföldjén, Kaliforniában, sem pedig a szintén liberális New Yorkban nem kapott 60 százalékot sem.
Ebből is adódik, hogy Trump gyorsan hadat üzent a mélyállam és a baloldali woke-ideológia olyan gócainak, mint egyes minisztériumok, ügynökségek és hivatalok, köztük a külügyminisztérium demokráciairodája – amelytől a Telex 300 millió forintot kapott, és amelyet korábban, Barack Obama idején Thomas („Ki a fene?”) Melia vezetett –, vagy az USA nemzetközi fejlesztési ügynöksége, a USAID, amely szintén szépen megszórta pénzzel a magyarországi ellenzéki holdudvart.
Ez utóbbi élén az elhíresült David Pressman korábbi New York-i főnöke, Samantha Power állt; Trump győzelmével egyszerre távozhattak.
Bizonyos dolgokhoz – mint az illegális bevándorlás és a migránsbűnözés visszaszorítása – egyszerűen csak elszántságra van szükség. Olyan elnökre, aki nem ijed meg a saját árnyékától, meg egy rakás jogásztól, ellenben szembeállít velük egy csapat talán még jobb jogászt, és pont nem érdeklik az ilyenkor kötelességszerűen siránkozó és huhogó „civilek”, a média és a „nemzetközi közösség”, akármit jelentsen is az utóbbi. Bár a Közép-Amerikából Mexikón át rendre az USA déli határát ostromló migránsáramlat hatásosan mutat a médiában, az Egyesült Államokban élő 11-12 millió törvénytelen bevándorló jelentős része valójában nem illegális határátlépő. Hanem vízummal, jogszerűen érkezett, ám annak lejárta után „elfelejt” hazamenni. (Egyes hírek szerint Amerikából kitoloncolt magyarok jelentek meg a budapesti hajléktalanok között.) A naponta több tízezer emberből egy vagy két számjegyű volt azok száma, akik illegálisan próbáltak belépni.
Trump valami nagyon fontosat mutatott nekünk. Azt, hogy akarattal meg lehet csinálni. Nem volt szükség jogszabályra. Nem volt rá szükség, hogy hívjuk a Nemzeti Gárdát. Az elnök eltökéltségére volt szükség, mondta a kitoloncolásokról az M1 Világ című magazinműsorában Danielle Pletka, az American Enterprise Institute konzervatív agytröszt munkatársa, aki maga is bevándorolt az Egyesült Államokba, csak éppen törvényesen, Ausztráliából.
Trump nem ostoba. Aki ezt állítja, vagy maga az, vagy szándékosan téveszt meg másokat. Megvan az esze, ellentétben Bidennel, akinek az szó szerint elment a korral, vagy az ifjabb Bushsal, akit az „okos fiúk” (Dick Cheney, Donald Rumsfeld, Paul Wolfowitz, Richard Perle: a neokon siserahad) részesítettek intellektuális elsősegélyben.
Trumpnak vannak jó tanácsadói, de nincs szüksége intellektuális apafigurára. Hatásos az alighanem az ingatlanvilágból származó tárgyalástechnikája; egykori valóságshow-jába illően dobja ki Zelenszkijt (You’re fired!), hogy utóbb két egyszerű széken ülve, partnerként egyeztessenek, hol másutt, mint a Szent Péter-bazilikában. Persze a türelme véges, ezt olykor értésre is adja.
A nehézségek dacára Trump – összefogva alelnökével és reménybeli utódával, J. D. Vance-szel – ma kényelmes helyzetben is van, mert az „új Hillary Clinton”, Kamala Harris bukása után a demokraták romokban hevernek. Van viszont valaki, akit időnként le kell győznie. Egy nagyon lobbanékony személyről van szó – Donald Trumpnak hívják.
