2027-ig még rengeteg idő van. Trump ontotta eddig a rendeleteket, miközben nemcsak hazai ellenfeleinek, de a világ számos vezetőjének az orra alá is borsot tört. Lehet, hogy akkor értjük meg a legjobban a gondolkodását, ha felidézzük benne az egykori New York-i ingatlanfejlesztőt és médiasztárt, semmint akkor, ha a Fehér Ház korábbi lakóiból indulunk ki, akik azelőtt alelnökök, kormányzók, szenátorok vagy – mint Dwight D. Eisenhower – tábornokok voltak. Vagyis valamilyen hierarchikus rendbe illeszkedve építettek politikai karriert.

 Trump óriási ellentétben áll különösen közvetlen elődje, Joe Biden személyiségével, aki két lábon járó, pontosabban csetlő-botló bizonyítéka volt annak: a mélyállam gond nélkül elirányítgatja Amerikát (és vele a fél világot), ha megengedik ezt neki. Trump problémája éppen ennek az ellenkezője. Saját maga akar kormányozni, és nem hajlandó úgy asztalhoz ülni, hogy csak a másvalakik által meghozott kormányzati intézkedéseket szignózza hatalmas filctollával.

A 2017 és 2021 közötti évek mély nyomot hagytak benne és az elnököktől valami egészen más viselkedést váró fővárosban egyaránt. Árulkodó, hogy Trump tavaly messze a legrosszabb választási eredményét volt lakóhelyén, Washingtonban jegyezte a voksok 6,47 százalékával, miközben vesztes ellenfele, Kamala Harris valószerűtlenül jó, 90 százalékos eredményt ért ott el. Az alelnök sem szülőföldjén, Kaliforniában, sem pedig a szintén liberális New Yorkban nem kapott 60 százalékot sem. 

Ez utóbbi élén az elhíresült David Press­man korábbi New York-i főnöke, Samantha Power állt; Trump győzelmével egyszerre távozhattak.

Bizonyos dolgokhoz – mint az illegális bevándorlás és a migránsbűnözés visszaszorítása – egyszerűen csak elszántságra van szükség. Olyan elnökre, aki nem ijed meg a saját árnyékától, meg egy rakás jogásztól, ellenben szembeállít velük egy csapat talán még jobb jogászt, és pont nem érdeklik az ilyenkor kötelességszerűen siránkozó és huhogó „civilek”, a média és a „nemzetközi közösség”, akármit jelentsen is az utóbbi. Bár a Közép-Amerikából Mexikón át rendre az USA déli határát ostromló migránsáramlat hatásosan mutat a médiában, az Egyesült Államokban élő 11-12 millió törvénytelen bevándorló jelentős része valójában nem illegális határátlépő. Hanem vízummal, jogszerűen érkezett, ám annak lejárta után „elfelejt” hazamenni. (Egyes hírek szerint Amerikából kitoloncolt magyarok jelentek meg a budapesti hajléktalanok között.) A naponta több tízezer emberből egy vagy két számjegyű volt azok száma, akik illegálisan próbáltak belépni.

Trump valami nagyon fontosat mutatott nekünk. Azt, hogy akarattal meg lehet csinálni. Nem volt szükség jogszabályra. Nem volt rá szükség, hogy hívjuk a Nemzeti Gárdát. Az elnök eltökéltségére volt szükség, mondta a kitoloncolásokról az M1 Világ című magazinműsorában Danielle Pletka, az American Enterprise Institute konzervatív agytröszt munkatársa, aki maga is bevándorolt az Egyesült Államokba, csak éppen törvényesen, Ausztráliából.

Trumpnak vannak jó tanácsadói, de nincs szüksége intellektuális apafigurára. Hatásos az alighanem az ingatlanvilágból származó tárgyalástechnikája; egykori valóságshow-jába illően dobja ki Zelenszkijt (You’re fired!), hogy utóbb két egyszerű széken ülve, partnerként egyeztessenek, hol másutt, mint a Szent Péter-bazilikában. Persze a türelme véges, ezt olykor értésre is adja.

A nehézségek dacára Trump – összefogva alelnökével és reménybeli utódával, J. D. Vance-szel – ma kényelmes helyzetben is van, mert az „új Hillary Clinton”, Kamala Harris bukása után a demokraták romokban hevernek. Van viszont valaki, akit időnként le kell győznie. Egy nagyon lobbanékony személyről van szó – Donald Trumpnak hívják.