A gyenge pávaként fújja fel magát, hogy „erejét” mutassa: irattára is majd megszakad, hogy lefűzze a szankciók kéttucatnyi sorát, amelyet az egyik erőssel szemben hozott. Az erősek eközben látják, hogy a saját szankcióitól leginkább a gyenge köhög. De nekik is megvannak közben a rendezetlen számláik egymással szemben, ami persze nem jelenti azt, hogy ne rendezhetnék el ezeket, ha úgy adódik.
Most úgy adódott. Donald Trump kinézte magának a jövő évi Nobel-békedíjat, ázsiai útját pedig a békéltetésre fűzték fel. Az út megkoronázása a Hszi Csin-ping kínai elnökkel való tegnapi találkozója volt, noha közvetlenül előtte Dél-Koreától kapott ilyen arany ékszert, a „király” szó pedig épp visszásan cseng Amerikában: Trump visszautasítja, hogy rá akarna telepedni az országra.
A mostani amerikai–kínai békülgetés mindenesetre egyfajta kereskedelmi tűzszünettel ér fel, ami jó hír a nemzetközi gazdaságnak, így hazánknak is, a világnak pedig, amely két nagy válsággóc háborúinak terhét nyögi, egyenesen üdítő. Az amerikaiak évtizedekkel ezelőtt megtanulták: csakis ők látják a kárát, ha túlságosan összeboronálják Moszkvát és Pekinget, azok pedig jobb viszonyba kerülnek egymással, mint ők maguk velük.
Mindenesetre Trump és Hszi abban is megegyeztek, hogy Ukrajnával kapcsolatban is forródróton maradnak. Ez rendkívül fontos, mert mi, Európában az ukrajnai békét – vagy legalább a tartós tűzszünetet – várjuk a legjobban, az pedig nem következik be a valóban erősek akarata nélkül. Moszkva és Washington ellenében bizonyosan nem, de Peking is segíthet a rendezésben. A kínaiaknak csak közvetett érdekeik vannak az ukrajnai háborúban, a Biztonsági Tanács állandó tagjaként és méretüknél fogva is vitathatatlan a súlyuk. Amúgy meg mindenkivel üzletelnek.
Mondhatnánk: könnyebb fentanilról, ritkaföldfémekről vagy szójáról egyezkedni, ahogy az amerikaiak és a kínaiak tették, mint egy európai ország felosztásáról. Ez igaz, főleg, ha belátjuk: a Szovjetunió 1991-es felbomlásakor keletkezett Ukrajna a múlté, a mi életünkben azt már nem állítja vissza senki a harmadik világháború kirobbantása nélkül.
Ezzel együtt az amerikai–kínai feszültségcsökkentés ígéretes fejlemény a reménybeli budapesti amerikai–orosz békecsúcs elé, mert azt mutatja: a „helyzet fokozódása” – tudományos zsargonnal: az eszkaláció – egy ponton túl már senkinek nem érdeke. Meg kell hát találni a fordulópontot, ami asztalhoz ülteti a feleket, addig pedig hárítani és megfelelő módon ellentételezni a másik oldalról érkező fenyegetéseket, adott esetben blöfföket. Ütőkártyát – atomfegyvert, büntetővámokat, irdatlan geopolitikai teret vagy felvevőpiacot – az tud kitenni az asztalra, akinek van a kezében ilyen. Ettől erős.
Aki viszont, mint Európa, nukleáris kispályás, méretét tekintve közepes kiterjedésű, az Atlanti-óceán és Oroszország közé szorulva – nem is gondolnánk, de Ukrajna lenne az EU legnagyobb tagja, ha Franciaországnak csak az európai részét számítjuk –, az orosz piacát maga építette le annyira, hogy minden további piacvesztés egyre kevésbé fáj az oroszoknak, sőt (ellentétben Amerikával, Kínával és Oroszországgal) azt sem lehet róla tudni, hogy ki vezeti – nos, az ilyen legalább ne gördítsen akadályt a nagyok megbékélése elé.
Mindannyiunk érdeke, hogy a szankciók mielőbb megszűnjenek az óceán mindkét oldalán. Orbán Viktor a jövő héten Washingtonban Trumpot győzködi energiaügyben, de Brüsszelben is lehet még kármentést végezni, mielőtt levágnának bennünket az orosz olajról. Ha Trump – nevének jelentése: ütőkártya – Hszivel is megtalálta a közös hangot, előbb-utóbb Putyinnal is megleli.
