Csak éppen – és ez a „nagy de” – a városrész 49 ezer lakója mindössze két (!) négyzetkilométerre összezsúfolva él, miközben például Eger, egy élhető megyeszékhely ugyanennyi lakosára 92 négyzetkilométer jut. Erzsébetváros messze Budapest legnagyobb népsűrűségű kerületeként eleve hátránnyal indul tehát az élhetőségért vívott csatába. Ehhez még hozzá kell számítani a turistákat. Ongjerth Richárd Hild-díjas várostervező állítása szerint márpedig „a városrészben számítások szerint éjszakánként harminc-nyolcvanezer főnyi, azaz egy Budaörs vagy Szombathely nagyságú város lakosságának megfelelő tömeg fordul meg”. 

Milyen emberekről beszélünk ugyanis? Aligha a kerület történelmi nevezetességeit, így az egyébként is kerülethatáron fekvő Dohány utcai zsinagógát látogató csoportok dajdajoznak, csörömpölnek, piszkolnak és piszkítanak. Az „angol legénybúcsú” régi fogalom a bulinegyedben (persze nem csak angolokról és legényekről van szó), amely a romkocsmáival amúgy zseniális üzleti ötletre épült: autentikus, fotogén kelet-európai hangulatként „marketingelte” a leharcolt bérházi udvarokat és a szedett-vedett bútorzatot. Csak éppen mára túlnőtt az elviselhetőség határán, és terjeszkedik tovább. (Igaz, másutt is: a minap a terézvárosi Nagymező utcát vették túlságosan a birtokukba magukról megfeledkező bulizók; ott erélyesen fel is lépett a polgármester.) A VII. kerületben Niedermüller Péteréken most a sor, hogy megleljék a (magyarra szintén tükörfordított) „legjobb gyakorlatokat” – adópolitikával, a biztonság megerősítésével, a forgalom, a zenei hangerő, a viselkedési normák vagy akármi más jobb szabályozásával. A probléma megoldásért kiált, ezzel a kerületvezetéssel, avagy már nélküle.