A Bujdosó könyv sem olvasható kritika nélkül. Gerlóczy Márton bő egy évtizede nem volt rest kigyűjteni a mű temérdek antiszemita utalását (de legalább kénytelen volt elolvasni hozzá a naplót). Tény, hogy Tormayt szabályos fizikai undor fogja el, ha valahol zsidókat lát vagy vél látni, zsidó összeesküvésnek fogja fel a Tanácsköztársaságot. De azért az ellentétek csak vonzzák egymást: kíváncsiságból alámerül a pesti Király utca és Kazin­czy utca környékén, egy zsidó boltba is bemerészkedik, majd szörnyülködik. Bencsik Gábor szellemesen írja: „Ha Tormay Cécile 1919-ben meghal, ahogy a nála alig öt évvel fiatalabb Kaffka Margit, ma irodalmi értékei szerint becsülnénk. De nem halt meg, hanem belevetette magát a közéletbe.”

Így aztán – pró vagy kontra – ma is a kultúrharcos optikán keresztül nézve méretik meg, márpedig az 1918 és 1921 közötti évek történelmünk egyik legvitatottabb korszakát alkotják. Ezért is érdemes minél több kordokumentumot beszereznünk, így nem fogjuk kihagyni Prónay Pál jegyzeteit sem, amelyek most először jelennek meg teljes eredeti szöveggel. Érdemes továbbá Tormay Cécile naplóját együtt olvasnunk kortársnőjéével, Károlyi Mihályné Andrássy Katinka (1892–1985) Együtt a forradalomban címmel megjelent feljegyzéseivel. Más mellett azért is, hogy tisztában legyünk azzal, hogyan írtak a korban általában a zsidókról, ne pedig a történelmet visszafelé olvasva az 1944 utáni korrektségi normákat kérjük számon a szerzőkön.

A baloldali és progresszív Károlyiné, a „vörös grófnő” például úgy ír nővérének, Cziráky Ilonának 1919 februárjában a hatalomátvételről, hogy ahhoz képest a zsidólistázó Gyöngyösi Márton is kismiska: „Harminchét államtitkár között hét zsidó van fajilag és vallásilag. Erről én személyesen meggyőződtem hosszas utánjárás után, hogy megcáfoljam a tendenciózus híreket.” Személyesen győződött meg! (A nadrágot is letolatta? – kérdezhetnénk, persze 1944 utáni szempontok szerint.) Nagynénje pedig így ír nővérének (Károlyiné anyjának) 1918 őszén: „Holnap huszonnégy zsidó és Katus (tudniillik Károlyiné) találkozik az Országház téren, hogy kikiáltsa a köztársaságot.”

Az utókor mindig nagyon okos. Ma minden iskolás jól tudja például, hogy Napóleonnak és Hitlernek nem kellett volna megtámadnia Oroszországot, illetve a Szovjetuniót, a japánoknak pedig Pearl Harbort. Sem a saját érdekükben, sem az emberiségében. Kár, hogy pont az érintettek nem tudták ezt. Okos – minden irónia nélkül – Gróf Edelsheim-Gyulai Ilona, Horthy István kormányzóhelyettes özvegye (1918–2013) is, aki emlékirataiban (Becsület és kötelesség) már megfelelő rálátással bír arra a korszakra, amelynek viharait Tormay vagy Károlyiné éppen csak átélte. „A családi hagyomány szerint az első szó, amelyet tisztán kiejtettem – szüleim legnagyobb megrökönyödésére – az »elvtárs« volt. Nem bánom, hogy ez volt az első szavam, ha nem ez lesz az utolsó!” Mindenesetre aligha kétséges, hogy a nemzet- és országféltésében önazonos Tormay Cécile naplójegyzetei jobban kiállták az idő próbáját a gyenge és sodródó Károlyi Mihály feleségének sorainál.

Nem, 1918–19-ből semmi jó nem sült ki, az országvesztés, Trianon pedig százöt esztendő elteltével sem azt jelenti a magyaroknak, hogy az arisztokrácia elveszítette féltett birtokait. Tormay például így ír: „A győztesek békéje szempontjából Károlyi Mihály után Kun Béla is hasznos munkát végzett. Tönkretette Magyarországot és kifosztotta utolsó erőforrásaiból. A párisi békekonferencia nagyhatalmai most már átvehetik az ellenállásra képtelen zsákmányt és fenntartás nélkül kifizethetik ezeréves tulajdonunkból kis szövetségeseik benyújtott háborús számláit.” (Máskülönben pedig: Hevesi Simon főrabbi 1925 novemberé­ben, a Dohány utcai zsinagógában, egy jubileumi ünnepségen elmondja a magyar hiszekegyet, mire a templom közönsége a Himnuszt énekelte el a korabeli beszámoló szerint.)

 A kommunizmus a baloldali irományokat is cenzúrázta, kiiktatta. Ha már 1919-nél tartunk, érdekes sorsa lett Borsányi György (MSZMP Párttörténeti Intézet) Kun Béla-életrajzának is (nem azt írta, amit kellett volna: bevonták). Szellemi eszmélésünk idején, a rendszerváltás körül pedig értelmiségiek suttogva beszéltek egy bizonyos Überhauptról. Ez németül azt jelenti: egyáltalán, de valójában bölcsészek zsargonelnevezése volt Bence György (Orbán Viktor későbbi tanácsadója), Kis János (az SZDSZ későbbi elnöke) és Márkus György tabudöntögető állításai miatt betiltott művére, a Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan?-ra. (Ilyeneket mondtak: ÖkFil, Brumaire 18-a, Anti-Dühring. Fiatalabbak kedvéért: ezek a marxizmus klasszikusainak alapművei, rövidített elnevezéssel.)

Az Überhaupt szerzőit foglalkozási tilalommal sújtotta a rendszer. Mit nem adtunk volna egy példányáért! Aztán mire két évtized késéssel legálisan is megjelenhetett, lecseréltük honi viszonyainkat, az Überhaupt pedig az átlagos filozófiai műveltséggel nehezen emészthető olvasmányok sorát gyarapította. A Bujdosó könyvvel való párhuzama talán meghökkentő, de közös bennük: kortársnak lenni a legnehezebb, a könyveknek pedig a betiltásukkal együtt megvan a maguk sorsa, kontextusa.