Folytathatnám, de minek? Ennyi bőven elég. Bekukkantottunk abba a világba, ahol minden rossz, szörnyű, fárasztó, felesleges, elhibázott – a karácsony is. Ami jobb lenne, ha nem is lenne. Ez az a világ, ahol „újra kell gondolni” a bibliai történetet. Mert abban a világban mindig, mindent újra kell gondolni, hogy azután mindig minden értelmetlenné váljon, vagyis megfeleljen az újragondolt igényeknek.

Abban a másik világban mindenki belefárad a karácsonyba, elfárad a karácsonytól, és inkább újragondolja.

És persze az a legnagyobb problémájuk, hogy mit kell felvenni.

De hagyjuk is a nagymamákat és az édesanyákat, hiszen abban a másik világban azt is tudják, hogy ők is rettenetesen szenvedtek, csak nem beszélhettek róla, mert el voltak nyomva.

Akkor vallomást teszek: a karácsonyi nagybevásárlás az én dolgom. A karácsonyi nagybevásárlás legalább öt nagybevásárlás, hiszen valami mindig elfelejtődik.

Tömeg van minden üzletben? Tömeg.

És most meggyónom: imádom a karácsonyi nagybevásárlást. Tömeggel együtt. Örömmel megyek, válogatok, pakolászok, mustrálgatok, ki-kitalálok valami meglepetést az ünnepi asztalra, és eszembe sem jut a fáradtság meg a stressz – ezeket mind meghagyom nekik, abban a másik világban élő szomorúaknak.

Szóval imádom a karácsonyi nagybevásárlást. Illetve nagyon szeretem, mert nagymama megfeddne ismét, s mondaná: Zsoltikám, csak a Jóistent imádjuk…

Gyónok tovább: a karácsonyi főzés is az én dolgom. Többek között azért, mert imádok főzni – bocs, nagyi, nagyon szeretek. Bemegyek a konyhába, és elfelejtem a világot. Azt hiszem, modernül úgy kell mondani, hogy amikor a konyhában vagyok, kicsekkolok a világból.

És az ötszöri nagybevásárlás minden zsákmányát előveszem, szemlét tartok, és még egyszer átgondolok mindent. Például, hogy hányan is leszünk, amikor a legtöbben leszünk. Idén tizenketten fogjuk körülülni az asztalt.

Ez a másik világban biztosan egy rettenetes szám, a mártíromság bizonyítéka. Mifelénk öröm.

És akkor lássuk a menüt: idén karácsonyra halászlé kerül az asztalra, de mert nem mindenki szereti, lesz fácánleves is. Azután konfitált kacsacomb és -mell, hozzá párolt lila káposzta, krumplipüré, lesznek sült pulykafalatkák, rizibizi, s persze rántott hal, illetve második nap egy gyönyörű, egészben sült fogast is felkínálok. A halászlét immár hagyományosan Domaszéken készítjük 23-án, barátokkal közösen, ez amolyan baráti előkarácsony, itt nem jut rám sok feladat, ha passzírozok is néha, az sem tart soká.

De az összes többi az én dolgom. Ehhez pedig hajnalban kell kelni. Hat körül. Micsoda pokoli stressz és kizsákmányolás lehet ez odaát, abban a másik, újragondolt, szomorú világban…

Én valamiért szeretem.

Szenteste hajnalán az első kávé, teljes csöndességben, bámulva a hegyek felé, egy tiltott, bűnös cigaretta, a Jóisten látja, de most félrenéz inkább és mosolyog.

S aztán kezdődik. A konyhában. A kizsákmányolás – már odaát, abban az újragondolt világban, ahol a reggel hattól este hatig tartó főzés nyilván kizsákmányolás, elnyomás, borzalom, amit újra kell gondolni. Ugyanis az a helyzet, hogy aki mindig mindent újragondol, annak soha életében nem volt egy épkézláb, önálló gondolata. Ettől olyan szomorú és levert, ettől stressz az élete, és ebből csinál életprogramot.

Na most én bemegyek a konyhába, és megnyugszom. 

 Elképesztően sok munka. Idén a kacsámra vagyok a legbüszkébb, mert tökéletes lett, puha, omlós, csontjáról leváló húsával és piros-ropogós bőrével, de a párolt lila káposztámnak is csodájára járnak, naranccsal és római köménnyel bolondítottam.

A rövid szünetekben persze körbejártam és összeszedtem a családot, édesanyámat, húgomat, gyerekeket.

Estére leszakad a derekam, gyenge szegény, spina bifida occulta, sokáig nem zavart, de így hatvan felett már hasogat, a bal combom meg teljesen elzsibbad tőle, ha abban a másik világban élnék, biztosan hosszasan értekeznék róla és ez lenne a karácsony legfontosabb témája, de mert nem abban a világban élek, hála istennek, így teszek rá.

Énekeljük. És sírunk egy kicsit. És megöleljük egymást. És ajándékozunk. Én többek között megkaptam csodálatos feleségemtől legkedvesebb filmemnek, a Halál 50 órájának eredeti olasz moziplakátját gyönyörűen bekeretezve, Telly Savalas és Charles Bronson neve még a plakát alján van kisebb betűkkel írva, akkor még a kutya se ismerte őket, igazi kordokumentum, imádom – bocs, nagyi, nagyon szeretem.

És aztán körülüljük az asztalt.

Éjfél után kerülök ágyba. Menni alig bírok, úgy fáj a derekam és nyakam.

És nagyon, nagyon boldog vagyok. Oda nem adnám semmiért ezt a fájást…