Bevásárlok, főzök és boldog vagyok

A RÉGI JOBB VOLT – Aki mindig mindent újragondol, annak soha életében nem volt egy épkézláb, önálló gondolata.

karácsony főzés vásárlás 2025. 12. 27. 5:42

A 444-en virít: „Van, aki pihen karácsonykor, más pedig mostanra már annyira kimerült, hogy nincs más választása. Bízunk benne, hogy az adás erejéig maximum köttök, horgoltok, valami mást kézműveskedtek, de legalábbis valami pihenéshez hasonlót csináltok.”

Meg ez is: „Jézus mint kegyetlen nőcsábász, József mint nevelőszülő, Mária mint bizonytalan anya – és egy 21. századi menyasszony, akinek ez a család az élete részévé válik. Halász Rita regénye nem provokálni akar, de rávesz a bibliai történet újragondolására.”

A HVG-n meg ez: „Jó-e az nekünk, hogy pánikolva rohanunk december 24-ig, hogy utána egy hétig ne történjen semmi?

Hiába csendesedik el a világ karácsonykor, az előtte lévő néhány hétben lehetetlen megúszni az ünnepi előkészületek és a feszített tempójú decemberi munka okozta stresszt. Nem csoda, hogy sokan tudományos alapon próbálták vizsgálni, miért jó ez, nem lehetne-e máshogy csinálni úgy, hogy az ünnep azért ne vesszen el, és hogy mennyit bukunk januárban azzal, hogy decemberben kihajtottuk magunkat.”

És itt még a következőkről olvashat,

aki előfizet a felesleges szemétre:

„Erről szól még a cikk: Mármint még a kereskedők közül sem tesz jót mindenkinek. Elképzelték, mi lenne, ha nem is lenne. És úgy tűnik, senki nem dőlne a kardjába. A legérdekesebb az, hogy a január nyugisabb és kedélyesebb hónap, mint az ünnepi december.”

S persze a Telex sem maradhat le:

„Karácsonykor kiöltözünk. Ez legalább annyira evidens, mint az, hogy karácsonykor fát állítunk, ajándékozunk, bejglit zabálunk és pezsgőzünk – gondoltam, amíg tíz évvel ezelőtt be nem állítottam a párom családjához december 25-én, rettenetesen túlöltözve. Mint akkor kiderült számomra, az, hogy az ünnepekkor a legszebb ruháinkba kell bújnunk, korántsem univerzális szabály. A szerkesztőségben végzett mini-közvélemény-kutatás is arra az eredményre jutott, ahány család, annyi szokás, sőt olyan kolléga is akadt, aki egyenesen »teljesen megdöbbentő tevékenységnek« nevezte a karácsonyi kiöltözést. Hol az igazság?”

Folytathatnám, de minek? Ennyi bőven elég. Bekukkantottunk abba a világba, ahol minden rossz, szörnyű, fárasztó, felesleges, elhibázott – a karácsony is. Ami jobb lenne, ha nem is lenne. Ez az a világ, ahol „újra kell gondolni” a bibliai történetet. Mert abban a világban mindig, mindent újra kell gondolni, hogy azután mindig minden értelmetlenné váljon, vagyis megfeleljen az újragondolt igényeknek.

Abban a másik világban mindenki belefárad a karácsonyba, elfárad a karácsonytól, és inkább újragondolja.

És persze az a legnagyobb problémájuk, hogy mit kell felvenni.

Nincs olyan emlékem, hogy a nagymamám vagy az édesanyám egyszer is belefáradt volna a karácsonyba. Pedig dolgoztak eleget. Sütöttek-főztek, takarítottak, díszítettek, és közben még a csodát is őrizték, hogy szenteste nekünk, gyerekeknek és unokáknak megszülessen.

De hagyjuk is a nagymamákat és az édesanyákat, hiszen abban a másik világban azt is tudják, hogy ők is rettenetesen szenvedtek, csak nem beszélhettek róla, mert el voltak nyomva.

Akkor vallomást teszek: a karácsonyi nagybevásárlás az én dolgom. A karácsonyi nagybevásárlás legalább öt nagybevásárlás, hiszen valami mindig elfelejtődik.

Tömeg van minden üzletben? Tömeg.

És most meggyónom: imádom a karácsonyi nagybevásárlást. Tömeggel együtt. Örömmel megyek, válogatok, pakolászok, mustrálgatok, ki-kitalálok valami meglepetést az ünnepi asztalra, és eszembe sem jut a fáradtság meg a stressz – ezeket mind meghagyom nekik, abban a másik világban élő szomorúaknak.

Szóval imádom a karácsonyi nagybevásárlást. Illetve nagyon szeretem, mert nagymama megfeddne ismét, s mondaná: Zsoltikám, csak a Jóistent imádjuk…

Gyónok tovább: a karácsonyi főzés is az én dolgom. Többek között azért, mert imádok főzni – bocs, nagyi, nagyon szeretek. Bemegyek a konyhába, és elfelejtem a világot. Azt hiszem, modernül úgy kell mondani, hogy amikor a konyhában vagyok, kicsekkolok a világból.

És az ötszöri nagybevásárlás minden zsákmányát előveszem, szemlét tartok, és még egyszer átgondolok mindent. Például, hogy hányan is leszünk, amikor a legtöbben leszünk. Idén tizenketten fogjuk körülülni az asztalt.

Ez a másik világban biztosan egy rettenetes szám, a mártíromság bizonyítéka. Mifelénk öröm.

És akkor lássuk a menüt: idén karácsonyra halászlé kerül az asztalra, de mert nem mindenki szereti, lesz fácánleves is. Azután konfitált kacsacomb és -mell, hozzá párolt lila káposzta, krumplipüré, lesznek sült pulykafalatkák, rizibizi, s persze rántott hal, illetve második nap egy gyönyörű, egészben sült fogast is felkínálok. A halászlét immár hagyományosan Domaszéken készítjük 23-án, barátokkal közösen, ez amolyan baráti előkarácsony, itt nem jut rám sok feladat, ha passzírozok is néha, az sem tart soká.

De az összes többi az én dolgom. Ehhez pedig hajnalban kell kelni. Hat körül. Micsoda pokoli stressz és kizsákmányolás lehet ez odaát, abban a másik, újragondolt, szomorú világban…

Én valamiért szeretem.

Szenteste hajnalán az első kávé, teljes csöndességben, bámulva a hegyek felé, egy tiltott, bűnös cigaretta, a Jóisten látja, de most félrenéz inkább és mosolyog.

S aztán kezdődik. A konyhában. A kizsákmányolás – már odaát, abban az újragondolt világban, ahol a reggel hattól este hatig tartó főzés nyilván kizsákmányolás, elnyomás, borzalom, amit újra kell gondolni. Ugyanis az a helyzet, hogy aki mindig mindent újragondol, annak soha életében nem volt egy épkézláb, önálló gondolata. Ettől olyan szomorú és levert, ettől stressz az élete, és ebből csinál életprogramot.

Na most én bemegyek a konyhába, és megnyugszom.

És nekiállok.

Elképesztően sok munka. Idén a kacsámra vagyok a legbüszkébb, mert tökéletes lett, puha, omlós, csontjáról leváló húsával és piros-ropogós bőrével, de a párolt lila káposztámnak is csodájára járnak, naranccsal és római köménnyel bolondítottam.

A rövid szünetekben persze körbejártam és összeszedtem a családot, édesanyámat, húgomat, gyerekeket.

Estére leszakad a derekam, gyenge szegény, spina bifida occulta, sokáig nem zavart, de így hatvan felett már hasogat, a bal combom meg teljesen elzsibbad tőle, ha abban a másik világban élnék, biztosan hosszasan értekeznék róla és ez lenne a karácsony legfontosabb témája, de mert nem abban a világban élek, hála istennek, így teszek rá.

Elnézem inkább a nyolcvannégy éves anyámat, aki idén is megsütötte a bejglit – igen, azt a lesajnált, kiröhögött, kicikizett bejglit –, és a pitéje is felséges. Elnézem a feleségemet, aki ismét csodát tett a házzal, minden gyönyörűséges, minden ragyog, mindenhol égnek a gyertyák, a karácsonyfánk csodálatos, és igen, igazi, bizony ám, ki lett vágva, csak azért, hogy ezen az estén mi körülállhassuk, énekelhessük a Mennyből az angyalt.

Énekeljük. És sírunk egy kicsit. És megöleljük egymást. És ajándékozunk. Én többek között megkaptam csodálatos feleségemtől legkedvesebb filmemnek, a Halál 50 órájának eredeti olasz moziplakátját gyönyörűen bekeretezve, Telly Savalas és Charles Bronson neve még a plakát alján van kisebb betűkkel írva, akkor még a kutya se ismerte őket, igazi kordokumentum, imádom – bocs, nagyi, nagyon szeretem.