A folyamat megértéséhez érdemes felidézni a nómenklatúra-vita eredettörténetét, mert rávilágít a valódi ok-okozati öszszefüggésekre. A nyáron már Jánosi György, az MSZP választmányának elnöke is több ízben kritikát gyakorolt pártjával szemben, ám az igazi bomba akkor robbant, amikor Szili Katalin, a szocialista párt elnökhelyettese kijelentette a Hír TV-ben: „Mindaddig, amíg pártunk a nómenklatúrától nem szabadul meg, addig ezzel szembe kell néznünk.” Mindezt a műsorvezetőnek a Gyurcsány Ferenc kétes ingatlanszerzéseit taglaló kérdésére fejtette ki, s úgy vélekedett: a botrányért nemcsak a sporttárca vezetőjét, de Medgyessy Péter miniszterelnököt is felelősség terheli. Hogy az üzenet ne legyen pusztába kiáltott szó, másnap, szeptember elsején megismételte észrevételeit Szekszárdon, ezzel nyilatkozatdömpinget generálva a nagyobbik kormányzó párt berkeiben. Egymást érték a dodonai – nevek kimondását kerülő – hozzászólások. Jánosi György elvi egyetértéséről biztosította Szilit, mert mint mondta: a közszereplőknél a szakmai teljesítmény, a hozzáértés és a társadalmi megítélés lehet döntő, így nem árt végiggondolni, ki segít és ki árt a kormányzat iránti társadalmi bizalom megerősítésében. (Az előző sportminiszter konzekvens maradt, hiszen korábbi vihart kavaró kijelentése úgy szólt: aki nem tisztességes, nem valódi teljesítménnyel szerzett vagyont a rendszerváltást követően, annak nincs helye a közéletben.) Csiha Judit a talányos „a történtek következményeit közösen kell viselnünk” mondattal rukkolt elő, míg Juhász Ferenc honvédelmi miniszter arra a meghökkentő kijelentésre ragadtatta magát, hogy az MSZP tagjai sem pártállamibbak, mint más pártok tagjai. Lendvai Ildikó a tőle megszokott bőbeszédű semmitmondással azt mondta: a tartalom és program alapján az MSZP már nem idézi fel a régi nómenklatúrát, de erkölcsileg problémát okozhat, ha az a kép alakul ki a társadalomban róluk, hogy a pártban még mindig az egykori politikai elit kéz kezet mos elve érvényesül. Ez utóbbi megnyilatkozás különösen figyelemre méltó, hiszen az MSZP vezetői részéről talán először hangzott el a késő Kádár-rendszerre vonatkozó éles bírálat, ám még feltűnőbb, hogy minden szocialista politikus kínosan kerülte a botrányok egyik kiváltójának, Gyurcsány Ferencnek a nevesítését. Még a nekibátorodott Szili Katalin is ódzkodott attól, hogy nyíltan bírálja Medgyessy jobbkezét. Arra a kérdésre, hogy Gyurcsány vajon megüti-e az általa felállított erkölcsi mércét, azt mondta: a véleményét megtartja magának.
Bűnbakkeresés szocialista módra
Feltűnő, hogy senki sem vállalkozott a nagyobbik kormányzó párt prominensei közül arra: fellebbenjen a fátyol a nómenklatúra kifejezés valódi tartalmáról, s arról, ki mindenki képviseli a régi elitet a vezetőségben. Az MSZP elnökhelyettese csak annyit közölt: nem akar névsorolvasást tartani, bár ezzel akarva-akaratlanul is beismerte: számbavételük időigényes lenne.
A szemérmes szőnyeg alá söprés jegyében a szeptember 3-i elnökségi ülésen természetesen csakis általánosságokban fogalmazó állásfoglalások születhettek. Tudni lehetett, hogy a K&H-botrányon kívül Gyurcsány Ferenc az egyik fő téma az éjszakába nyúló tanácskozáson, s távozását is felvetették László Csaba pénzügyminiszter menesztésének mérlegelése mellett, ám mindebből a színfalak előtt semmit sem ismert el a vezetőség. Sokak derültségére az egyetlen nevesített gyenge láncszem Máté Dániel, a Pénzügyminisztérium szóvivője lett, aki Kovács László pártelnök szerint „halálra rémíti” az embereket némely kijelentésével.
A hétvégi frakcióülés aztán a maradék illúziókat is eloszlatta azokban, akik a múlttal és jelennel való szembenézésre alkalmasnak ítélték a szocialista pártelitet. S megtaláltatott a bajok fő okozója is a gonosz ellenzék személyében. Igaz, a nyitottság és a szabad sajtó pártolása jegyében politizáló szocialisták még a tapolcai szálló épületébe sem engedték be az újságírókat, ám annyi mégis kiderült: Medgyessy Péter megvédte hű fegyverhordozóját, Gyurcsányt, s a melodramatikus „Nem fogom hagyni, hogy egyenként lőjenek ki bennünket!” felkiáltással tett pontot az ügy végére. Egy oldalszúrást Szili felé is megengedett: „Ez Orbán stílusa, aki Liszszabonba megy panaszkodni.” Kovács László mindezt azzal fokozta, hogy elmondta: a népszerűségvesztés és a belső gondok eredője az ellenzék gátlástalan, populista támadásaiban keresendő. No meg a lassú és nem mindig lojális apparátusban. Egyszóval: Medgyessy interpretációjában „történtek hibák” (vö. a Kádár-rendszerbeli szóhasználattal), a kormánynak csak a kommunikációja rossz, de az eltelt tizenöt hónap alapvetően sikeres volt. Az egyetlen ember, aki a nómenklatúra-kérdést a sajtó előtt szóba hozta, Horn Gyula volt, aki úgy fogalmazott: „Kikérem magamnak, hogy nómenklatúrásnak higgyenek bennünket!”
A kétnapos tapolcai kirándulás után még a pártállami időkben oly kedvelt önkritika gyakorlására sem került sor. Horn Gyula nem bánta meg, hogy (nagyrészt Kovács pártelnök-külügyminiszter kontójára) a párttisztségek és kormányzati pozíciók szétválasztását indítványozta sokak egyetértésével találkozva, Gyurcsány sem bánt meg semmit, fel sem szólalt, és Szili Katalin sem volt hajlandó hamut szórni a fejére. Nem vont vissza semmit, sőt, odanyilatkozott, hogy az MSZP-ben a többség hozzá hasonlóan látja a helyzetet, s a párt erkölcsi amortizálódását. Összefoglalva: az elnökségi üléssel és frakcióüléssel tarkított belső polémia soványka eredményt hozott: a volt nómenklatúra botrányos ingatlanügyeiről, népszerűségvesztésről szó se essék, minden gond az ellenzék műve, amely az egész pályás letámadás helyett most éppen egyenként akarja őket kilőni. (Ferenc Józsefet továbbfejlesztve: minden nagyon szép, minden nagyon jó, magunkkal meg vagyunk elégedve.)
Nem véletlen, hogy a kampányígéretekkel homlokegyenest ellentétes megszorító intézkedéseket követő népszerűségesésre nem próbált igazi választ találni az MSZP. Nem véletlen, mert a Kereskedelmi és Hitelbank brókercégének fodrozódó botrányába a legfontosabb kormányzati tényezők is belekeveredtek – élükön a miniszterelnökkel, kabinetfőnökével és a pénzügyminiszterrel –, a több mint gyanús ingatlanügyekben pedig Medgyessy legfőbb bizalmasa, Gyurcsány Ferenc viszi a prímet. Amennyiben ugyanis a milliárdos sportminisztert bármilyen formában elmarasztalják – netán leváltják –, magát a spontánprivatizációs nómenklatúrát ítélik el, s ezzel az állampárt hatalomátmentési gyakorlata felett törnek pálcát. Ez természetesen lehetetlen lett volna, hiszen a szocialista párt éppen ezeknek a vagyonszerzési technikáknak köszönheti anyagi alapját. Egyetlen kiút látszott megfelelőnek a követett gyakorlat és a szóban hangoztatott népboldogító elmélet közti tátongó szakadék áthidalására: a választási kampányban már egyszer bevált agresszív stratégia. A kudarcba fulladt, feltűnően ügyetlenül kommunikált frakcióhétvége után szinte közvetlenül meghirdették felvilágosító lakossági hadjáratukat. A werberi metódus szerint az ifjú szocialista aktivisták pár napon belül a nyílt utcán támadták le meglehetősen ízléstelen kivitelű és bugyuta szlogeneket tartalmazó programfüzeteikkel a járókelőket, meggyőzendő őket a Fidesz rágalmairól. (A helyzet képtelenségét illusztrálja, hogy a kormányzat kritikájától feltűnően óvakodó baloldali liberális Heti hetes hosszú percekig időzött hahotázva a benne található blődségeken.) Mintegy véletlenül, a kormánypárti írott sajtóban is a jobboldalt lejáratni igyekvő, kreált hírek jelentek meg. Előbb a kegyeletsértő ál-Teller-levéllel szenvedett látványos kudarcot a Népszabadság, nemrégiben pedig – nyilván szintén véletlenül – a még leplezetlenebbül a baloldali kormánynak gazsuláló Népszava adott közre a Magyar Rádió elnökéről egy olyan állítólagos dokumentumot, amellyel Kondor Katalin titkosszolgálati érintettségét kívánták bizonyítani. Mindez azt jelzi, hogy a kormányoldal szeretné tematizálni a politikai közbeszédet, napirendre erőszakolt ügyekkel elterelni a társadalom figyelmét saját, botrányokkal és szószegésekkel tarkított kormányzati mindennapjairól.
A parlamentben szintén megfigyelhető a fordulat. Igaz, eddig is jellemző volt, hogy az interpellációkra, azonnali kérdésekre, napirend előtti kérdésekre adott válaszokban a kioktató, vádaskodó, visszamutogató tónus volt az uralkodó, ám az őszi ülésszakon új színfolttal gazdagodott a szocialista paletta. Egyre tömörebb agresszivitással reagál az MSZP az ellenzék felvetéseire. Írhattuk volna, hogy „válaszol”, de nem lettünk volna egzaktak: éppen az a szembetűnő, hogy még a válaszadás szándékának látszatát sem kívánják megóvni. Az előbbiekből következően nincsen csodálkoznivaló azon sem, hogy főként a kommunista nómenklatúra törvénytelen ingatlanjuttatásait, az állami közvagyon megnyirbálását firtató kérdésekre nem érkeznek válaszok, csupán gyakran hisztérikus hangvételű mellébeszélések.
Gyurcsány show-ja
Jó példa minderre, hogy Gyurcsány Ferenc, lényegében megsértve a házszabályt – s ezzel kétségbe vonva a parlamentáris demokrácia létjogosultságát is –, nem volt hajlandó választ adni Szijjártó Péter egyetlen interpellációjára sem az elmúlt hetekben. A fideszes képviselő első ízben szeptember 22-én érdeklődött a volt KISZ- és Demisz-vezető miniszternél, lát-e lehetőséget arra, hogy az úttörőszövetség által áron alul kiárusított vadászház visszakerüljön az állam tulajdonába (különös tekintettel arra, hogy az eladó szövetség akkori elnökét és a mostani lakót is Rácz Péternek hívják). Másik kérdésfeltevése az volt: mi a véleménye a miniszternek arról, ha valaki régi politikai kapcsolatait kihasználva jóval áron alul vesz meg ingatlanokat a magyar államtól, súlyosan megkárosítva ezzel az összes magyar embert? Gyurcsány egyetlen szóval sem utalt az eredeti kérdésre, csupán gunyorosnak szánt szavakkal hosszasan ecsetelte Orbán Viktor – amúgy a nyilvános képviselői vagyonnyilatkozatban szereplő – általa kiszínezett vagyoni helyzetét. Jellemző, hogy a „Rosszul tetszik lenni képviselő úr? Vegye be a gyógyszert!” – volt a legtárgyszerűbb mondata. Szijjártó Péter október 6-án ugyanezeket a kérdéseket tette fel, de a miniszter ekkor sem kísérelte meg a válaszadást. A független elemzők számára is meglepően goromba hangvétellel valójában a fideszes képviselő pocskondiázásába fogott. Szerinte ugyanis Szijjártó mindenütt kommunista összeesküvést lát ott, ahol az emberek sikert, gazdagságot érnek el. „Ha ön azt kérdezi, hogy én tisztességesen boldogultam-e, azt mondom, hogy mi az hogy!” – magas hangra váltó mondata máris megindult a szállóigévé válás útján. A parlamentben nem volt eddig ildomos az olyan fenyegetőzés sem, mint amilyennel a mágnás-miniszter befejezte mondandóját: „Azt javaslom önnek, hogy ne mindig a visszapillantó tükörbe nézzen, mert aki ezt teszi, az előbb-utóbb karambolozni fog.” A fisztulás hangon handabandázó politikai pojáca imázsát mindinkább magára húzó Gyurcsány – és a nómenklatúra-vitát elszabotáló pártvezetés – számára több mint intő jel lehet, hogy néhány párt-, illetve koalíciós társ tartózkodó szavazatainak köszönhetően a házelnök Szili Katalin igenlő állásfoglalására volt szüksége a még arcpirítóbb felsülés elkerülése érdekében.
A kancelláriaminiszter válaszol
Kevesebb publicitást kapott Szijjártó Péter azonnali kérdése, amelyet a kancelláriaminiszterhez intézett, s az állampárti nómenklatúra egymás közti, áron aluli ingatlanjuttatásainak egy másik esetére irányult. Kiss Péter nem volt hajlandó válaszolni, azt javasolta a fideszes honatyának, hogy más fórumon tegyen bejelentést, és állja szavainak jogkövetkezményét, majd felszólította: tartózkodjék a parlamentben besározni a feltételezett érintetteket (többek közt Medgyessy Pétert), majd fenyegető leereszkedéssel azt tanácsolta Szijjártónak: őrizze az arcát a következő húsz évre is… (Tegnap Szijjártó Péter már szót sem kapott a házelnöktől.)
Végezetül ki kell térnünk a volt pártállami nómenklatúra hatalmát átmentett tagjainak arra a divatos védekezésére, hogy a Kádár-rendszer alkonyán már jobbára a magasan kvalifikált, tehetséges szakemberek érvényesültek. A legenda szerint ezeknek az adottságaiknak köszönhetik a rendszerváltás utáni ugrásszerű vagyongyarapodásukat, nem pedig politikai kapcsolataiknak. Gyurcsány például egyenesen Kolosi Tamás közgazdászra hivatkozott egy televíziós interjújában, aki szerinte azt írta, hogy a kilencvenes évek elejének új gazdasági elitjében messze nincsen felülreprezentálva a nyolcvanas évek második felének politikai elitje. Csakhogy: Kolosi a kilencvenes évek elejéről ír, nem a Horn-kormány idejéről és az azóta eltelt időszakról. Másrészt a közgazdász nem ezt mondja. Szerinte önmagában a politikai tőkét nem lehetett gazdasági tőkévé konvertálni, ám kiegészítő elemként igen jól funkcionált, ráadásul a nagyvállalkozóvá váláshoz nagy előnyt jelentett az állami vállalatoknál betöltött vezető gazdasági pozíció. Harmadsorban: Kolosi és más közgazdászok a diktatúra idején regnáló politikai vezetők későbbi gazdasági aktivitását elemzik, s úgy találják, hogy már 1993 táján is több mint egyharmada a posztkommunista elitnek átmentette vezető státusát az üzleti szférába. Negyedrészt: amikor ezt a meglehetősen magas számarányt kapták, nem is a teljes nómenklatúra, csupán a pártállami vezetők (az MSZMP Politikai Bizottságtól az egyszerű kisvárosi párttitkárig) financiális gyarapodását vették górcső alá. A nómenklatúra ugyanis a szakszervezeti vezetőktől kezdve a vállalati vezetőkig minden olyan tisztség betöltőjét jelentette, amelyre csak az MSZMP kezdeményezésére lehetett valakit kinevezni. Végezetül: a nómenklatúra nemcsak az egykori állampárt fenntartóit és kiszolgálóit jelenti, hanem olyan kapcsolati hálót, networköt, amelybe az érdekeltté tett, korrumpált üzletfelek éppúgy beletartozhatnak, mint a fiatalabb generációkhoz tartozó „mi kutyánk kölykei”.
A jobboldali szimpátiákkal nemigen vádolható Tamás Gáspár Miklós filozófus pontosan írta le a helyzetet nemrégiben egy tanulmányában: „Az államkapitalista nómenklatúra-burzsoázia kiosztotta maga között a vagyonát.”
origo.hu
Orbán Viktor: Ukrajna pénzt és fegyvert, az európai adófizetők pedig a számlát kapnak Brüsszeltől
