A szabadság ma is itt van közöttünk

Október 23-a a magyar történelemben a győzelem és a diadal napja. Valójában nem levert forradalmat, hanem egy sikerrel megvívott küzdelmet idézhetünk meg ilyenkor. Azt a küzdelmet, amelyet mi, magyarok a szocializmus és a szovjet megszállás ellenében a szabadság és a nemzeti függetlenség zászlója alatt vívtunk.
Hosszú harc volt ez. Hosszú harc volt ez, melynek első, fájdalmas állomása 1956. Hosszú, fájdalmas harc volt ez, de végül, 34 év múltán, a rendszerváltoztatáskor, Magyarország újjászületésekor beteljesedett Márai Sándor versének jóslata:
„Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.”
Azért jöttünk össze, hogy hálánkat és köszönetünket kifejezve közösen hajtsunk fejet a szabadságharc mártírjai és ma is közöttünk élő hősei előtt. Azt mondják, a magunkfajta fiatalemberek még nem is éltek 1956-ban, így nem is lehet közünk hozzá. Azt is hallani, hogy a fiatalok forrófejűek és önzők, csak az érdekli őket, hogy a betevő szórakozásuk meglegyen. Azt is mondják, az átlagembernek elege van 1956-ból, nem érdekli a politika. Azt mondják, így volt ez mindig is, a gyárakban és a kórházakban dolgozókat, az iskolákban tanítókat csak a saját boldogulásuk foglalkoztatja. Köszönik, mondják, nem kérnek az 1956-os ünnepekből, az emelkedett gondolatokból, az országos ügyekből.
Ám 1956-ban a fiatalok és a munkások Budapesten megcáfolták ezt a vélekedést. Az egész világ megtudhatta: a fiatalok élesen látnak, élesen gondolkodnak és élesen fogalmaznak, s a fiatalokon bizony megfordulhat a világ.
A munkások a bérek emelésével és a családok megsegítésével együtt követelték: a hatalom számoljon el, az ezeréves nemzeti múltat és hagyományokat tartsák tiszteletben. Vasmunkások írták: „Mi nem akarunk többé mindent megszavazó és mindent eltűrő, tudatlan tömeg lenni!” Lehet, hogy a ma élő fiataloknak és munkásoknak nincs személyes emlékük a forradalomról. Ám a szívekben ma is ott van elültetve, fájdalmasan és mélyen: nem akarunk tudatlan tömeg lenni! Különösen most nem, amikor körülnézve egyszer csak azt látjuk, minden veszít az értékéből, süllyed, csökken, apad és fogy. Ma, amikor gyors észjárásra, biztos tudásra, higgadt határozottságra van szükség, nem lehetünk tudatlan tömeg!
Az ünnep üzenet. Benne feltárul a történet, megszólal a tapasztalat, felfokozódik a figyelem. Az ünnep felemel és megtisztít. Ilyen nap a mai, mert 1956 a születés, a halál és a feltámadás reményének legmegrázóbb ünnepe az újkori magyar történelemben. Azért idézzük meg évente forradalmunkat, azért helyezzük el a virágszálakat, mert magunk is megtisztulásra vágyunk.
Üzenetre várunk mindannyian. Mindannyian, akiknek 1956 nem a bukás, a szerecsenmosdatás, a halál és a hiábavaló áldozat ünnepe, hanem a megszabadulás és a győzelem felé tett első lépés. S ha készen állunk fogadására, az üzenet megérkezik. Egy szemtanú, egy résztvevő, mondjuk úgy, egy beavatott átmentette nekünk; így szól: „Bármennyire hihetetlennek tűnik is, én láttam a szabadságot, a szabadságot, a maga tökéletes, hibátlan szépségében. Ott járt-kelt az emberek között, egy európai nagyváros utcáin, terein, 1956 őszén, Budapesten. Sorban állt a boltok előtt, ahol kenyeret osztogattak; leült a családi asztalokhoz, mikor eljött az étkezés ideje; megjelent a hivatalokban, a füsttől ragacsos pályaudvarokon, a kocsmák bánatos fémpultjainál, s mi jövetelekor felálltunk, és nemzeti himnuszunkat énekeltük!”
1956-ban a szabadság megjelent, és megérintette a szíveket. Ráébredtünk, a szív nemcsak dobogni tud valamiért vagy sajogni, ha fájdalma van, de látni is, ha engedjük. És ha a szívek kitárulnak, akkor többé nem csak a szemünkre hagyatkozhatunk. A magyarok 1956 őszén nem a szemüknek hittek. Ha a szemüknek hittek volna, akkor csupán egy rongyokba öltöztetett országot látnak ázsiai megszállókkal és a hazugság mindent elborító, nyúlós pókhálójával. Ha a szemüknek hittek volna, akkor csak a gondok redőit látták volna az arcokon, a reményvesztettség zavaros és felkavart tükrét a szemekben, ernyedt megadást a mozdulatokban. De ki tudták tárni a szívüket, és meglátták, hogy létezik egy másik, egy szabad, független, gyarapodó Magyarország.
Igen, létezik egy másik Magyarország, ahol az emberek nem rettegnek a besúgástól, hanem bizalommal fordulnak egymás felé. Nem irigység, hanem a másik sikere feletti öröm, nem az osztályharc, hanem a szeretet tölti be a lelkeket.
Meglátták, és többé nem akarták tudomásul venni a sanyarú életet, ami osztályrészül jutott. Megértették, hogy abba a másik Magyarországba el lehet jutni, azt a másik Magyarországot ők fel tudják építeni. Megértették: ha sok millió ember szabadságát összekötjük, akkor a szétfutó személyes gondok fölé emelkedhet a közös cél, amely egyesít bennünket. És ez a roppant erő képessé tesz minket arra, hogy saját kezünkbe vegyük a sorsunkat. Megértették, hogy a szabadság összeköt bennünket.
Nem először történt meg ez a magyarokkal, kedves barátaim! Így lehetett mindig a nagy elrugaszkodások idején, amikor világ csodájára néhány év alatt más népek évtizednyi útját jártuk be. Így lehetett Mátyás király idején, a reformkorban, a kiegyezés és a második világháború után is. Mert mindig, a legkilátástalanabb időkben is van egy másik Magyarország, amit a szívünkkel láthatunk, és ha meglátjuk, feltámad.
Úgy tűnik, ma a magyaroknak nehéz elhinniük, hogy a szabadság ugyanolyan energiák felszabadítására lenne képes, mint 1956-ban. Sőt sokan talán még tartanak is tőle. Ez érthető. Három évtizedig egy egész állam, mi több, egy birodalmi gépezet dolgozott azon, hogy csak azt vegyük észre, amit elénk tesznek. Hogy elhiggyük, sorsunk nem a saját kezünkben van, kizárólag a nemzetközi helyzet jóindulatán múlik, a világgazdaság, a távoli háborúk és tárgyalások határozzák meg. Mint a cirkuszban mutogatott, szíjon tartott sasmadár, amely szabadulása után is csak körbe-körbe tud repülni. Pedig a szabadság – éppúgy, mint 1956-ban – ma is itt van közöttünk. Velünk volt az Országgyűlésben, amikor megalkottuk a demokrácia törvényeit. Velünk volt, amikor felépítettük a magángazdaság rendszerét. És velünk volt, amikor elfoglaltuk a minket megillető helyet az új világrendben. Bár mindig velünk volt, de még nem érinthette meg mindannyiunk szívét.
Ezért jutottunk a mai helyzetbe, amikor – úgy tűnik – sikerrel hitetik el velünk, hogy sorsunk ismét a külvilág jóindulatán múlik. Ezért jutottunk abba a helyzetbe, hogy saját vezetőink oktatnak arra bennünket: tanuljunk meg kicsik lenni. Ezért jutottunk a mai helyzetbe, amikor a gazdaság jobbra fordulását csak a nemzetközi fellendülés beköszöntétől várjuk. Ezért jutott a magyar nemzet oda, hogy ma ismét „fejét, jussát, szívét kobozhatják”. Ezért jutottunk oda, hogy sok magyar szíve helyett már megint csak a szemének mer hinni.
Azért jöttünk ma össze itt, hogy elmondjuk egymásnak és megüzenjük azoknak, akik nincsenek itt: ne higgyük el, hogy csak ennyire vagyunk képesek! Ne higgyük el, hogy a gazdáknak tönkre kell menniük! Ne higgyük el, hogy a magyar vállalkozók csak alvállalkozók lehetnek saját hazájukban! Ne higgyük el, hogy egy becsülettel végigdolgozott élet után az időseknek nélkülözniük kell! Ne higgyük el, hogy a magyar munkások továbbra sem élhetnek meg tisztességesen a bérükből! Ne higgyük el, hogy az ország határainál véget ér a felelősség! Ne higgyük el, hogy ha nemzeti érdekeinket védjük, akkor valamilyen titkos testület összehúzza a szemöldökét, intőt ad, majd kicsap minket az Európai Unióból!
Azért jöttünk össze, hogy emlékeztessük magunkat arra: ami körülvesz minket, az csupán egy ideiglenesen körülöttünk állomásozó állapot. Azért jöttünk össze, hogy emlékeztessük egymást: ma is van egy másik Magyarország. Ma, október 23-án, amikor ’56-ra emlékezünk, legalább ma ne tartsuk távol magunktól a múlt üzenetét. Álljunk ki ’56 mellett! Álljunk ki, hiszen ismerjük a régiek igazságát: ha nem állsz ki semmiért, elesel mindentől.
Gyakran szegezzük egymásnak a kérdést: mikor mozdulunk már meg? Mikor cselekszünk? Mikor váltjuk valósággá azt a másik Magyarországot? S valóban: a polgári köröket azért hoztuk létre, hogy ha eljön az idő, egyszerre mozdulhassunk. Mindannyian tudjuk, akik itt vagyunk, s egyre többen érzik szerte az országban, hogy hazánknak változásra van szüksége. Szövetségünk már készen áll, de az ország még nem. Ugyanis amire szükségünk van, az nem pusztán személyi változás, nem is csupán a politikai erőviszonyok átalakítása, hanem jóval több ennél. S mivel mélyebbre hatol, hosszabb időt is kíván.
A polgári körök alkotta pillér erős. Erre a pillérre most hidakat kell építenünk a többiek felé is. Még nem szólítottuk meg a megbántottakat, a félrevonultakat. Még nem tudtuk bátorítani azokat, akik félnek, még nem tudtunk segítséget nyújtani a tanácstalanoknak, a csalódottakat és a társtalanokat még nem hívtuk magunk közé. Az ország majd akkor áll készen a változásra, ha eljutottunk azokhoz is, akik még most is úgy tudják, hogy csak az a Magyarország létezik, amelynek gondjaival nap mint nap küszködnek. Az ország majd akkor áll készen a változásra, amikor mindannyian úgy érezzük, hogy már nem valami ellen, hanem valamiért fogunk össze. És akkor kell majd cselekednünk.
Bár az ország állapota egyre aggasztóbb, bár szaporodnak a baljós jelek, s ez minden hazaszerető embert cselekvésre sarkall, mégis azt mondom: ne legyünk türelmetlenek. A nemzetet még nem ölelik egységbe közös célok. Márpedig közös célok nélkül a nemzet olyan, mint a napraforgó nap nélkül. Minden embert a saját gondja húzza, fejét lehorgasztja, és magával foglalkozik csak. Azonban ha a nap feljön, kihúzza magát, felegyenesedik, minden növény egyfelé fordul, s képes célját beteljesíteni.
Ez történt 1956-ban is.
Azóta tudjuk: mi, magyarok nem vagyunk a meghátrálás emberei. Nem vagyunk a meghátrálás emberei, hiszen szabadnak születtünk. A szabadság pedig nem válogat közöttünk. Ha akarjuk, mindannyiunkat képes összekötni. És akkor már csak rajtunk, magyarokon múlik, hogy felépítjük-e a szívünkben élő Magyarországot.
Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!