A tagadás szelleme

A kormány nem tekinti elsődleges fontosságúnak, hogy a kereszténységre való utalás bekerüljön az Európai Unió most készülő alkotmányába. A kormánynak eme mélyen humánus elhatározását Bársony András államtitkár fogalmazta meg, válaszul Fodor Gábor napirend előtti felszólalására. Néhány napja még a kormány ellenkező előjelű ígéretet tett, ahhoz képest szép, hogy nem tiltakoznak. Ugyanis a kisebbik koalíciós társ már tiltakozik. Fodor azt fejtegette napirend előtt, hogy az SZDSZ nem támogatja a keresztény értékekre vonatkozó utalást az Európai Unió alkotmányában, mert szerinte – és ebben párttársai egyetértenek vele – a kereszténység említése felrúgná az emberek közötti morális egyenlőség elvét. Fodor aggodalma megható, de az emberek közötti morális egyenlőség elvét a kereszténységtől kell a legkevésbé félteni, hiszen ezt az elvet is a kereszténység alkotta meg.

Az egységes Európa eszméje a skolasztika korában született, s a humanizmus idején terjedt el, akkori értelmiségi körökben. Természetesen nem gazdasági vagy politikai, hanem szellemi egységről beszéltek, amelynek három pillére van: a görög természettudomány, a római jog és a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás. Az első két pillér az EU alkotmányozóinak nem jelent gondot, csak a harmadikon akadnak fenn. (Ebben rokon vonásokat mutatnak némely XV. századi humanistával.) Érdekes ez a nagyvonalúság, hiszen az ókori görögök természettudományos ismeretei fölött jócskán eljárt az idő, s a római jogot is csak elvétve ismerjük fel a modern törvényekben. Ennek ellenére a görög és római szemlélet, gondolkodásmód mindmáig meghatározó eleme az európai szellemiségnek. Csak a kereszténységet szeretnék kirekeszteni egyesek, pedig nyilvánvaló, hogy a kereszténységre való utalás nem valami hitbuzgalmi követelményt jelentene, nem azt fejezné ki, hogy Európa népei azonos vallásúak. Ahogy Európa szellemi egységét már a középkorban is, elsősorban a kereszténység teremtette meg, úgy ma is a keresztény teológiában kikristályosodott fogalmak és értékek fogják össze.

Korunk embere magától értetődő természetességgel használja a személyiség fogalmát. Napjaink társadalomtudományában, de a hétköznapi gondolkodásban is a személyiség kulcsszerepet kap. Holott a fogalom a klasszikus ókorban nem létezett. A görög proszópon vagy a latin persona eredetileg a színész maszkját jelentette, annak nyomán kezdték jogalany értelemben használni. Ám hol van az még a mai értelemben vett individuális egyén teljességétől és konkrét valóságától? A felvilágosodott elmék által oly gyakran kigúnyolt, lenézett, elítélt szentháromságtani és krisztológiai vitákban alakult, formálódott és született meg a mai személyiségfogalom. Ami manapság felesleges szőrszálhasogató civódásnak látszik sokak szemében – egy isteni lényegben van három személy, vagy egy isteni személyben három lényeg? – valójában az európai szellemiséget, gondolkodásmódot alapozta meg. Boethius klasszikus meghatározásánál – értelmes természettel rendelkező, oszthatatlan lényeg – lehet cifrábbat, bonyolultabbak, modernebbet kitalálni, de jobbat és pontosabbat aligha. A szentháromságtani viták nemcsak körülírták, meghatározták a személyiség fogalmát, hanem megadták az emberi individuumnak azt a méltóságát is, amely az európai szemléletre azóta is jellemző.

A kereszténységnek köszönhetjük a mindenki által vágyott, de sokak által félreértett szabadság fogalmát. A szabad személyiség nem pusztán a külső függőségeitől szabadult meg, hanem szabadságot nyert valamire, képessé vált értelmes célok kitűzésére és elérésére. A sokat hangoztatott „felismert szükségszerűség” is valami hasonlót jelent, bár a keresztény megközelítés sokkal emberibb és gazdagabb.

A kereszténység érdeme, hogy pontos különbséget tudunk tenni lét és létező, egység és azonosság, lényeg és alapelv között, de hosszan sorolhatnám a fogalmakat, idesorolva az emberek közötti morális egyenlőséget is. Tetszik, nem tetszik, a kereszténység tanította meg gondolkodni Európát, mindanynyian a kereszténység nyelvét beszéljük, szóljunk bár magyarul vagy flamandul.
Annyira erősek a keresztény gyökereink, hogy a kereszténység ellenségei sem tudnak elszakadni tőlük. A kereszténység szellemi alapjaiból és fogalomkészletéből indult ki a felvilágosodás, miként a liberalizmus is krisztusi eszméket tűzött a zászlajára. Keresztény fogalmakból táplálkozik a vulgáris materializmus épp úgy, mint állítólagos tudományos változata. A keresztény fogalmak nélkül másként szólna az ateizmus, a primitív vagy fejlett antiklerikalizmus. Kereszténység nélkül Bársony András hajdani szakszervezeti vezér soha nem hallott volna a szolidaritásról, Fodor Gábor meg valószínűleg az Önellátó Demokraták Szövetségét erősítené. A keresztény hagyomány nem csak a keresztényeké, ahogy a hagyományra épülő, abból táplálkozó Európa is lehet a zsidóké, muzulmánoké, krisnásoké, minden rendű és rangú hívőké és hitetleneké egyaránt. Ez a sokszínűség, befogadókészség, tolerancia Európa keresztény öröksége. Ebből az örökségből születhetett meg egyáltalán az egységes közös Európa gondolata is.

A keresztény alapokat megtagadó közös Európa lehet (bár nem valószínű), hogy jól működő gazdasági egységgé válik, de az biztos: Európához semmi köze nem lesz.