A tigrist agyon kell verni?

Több magyar nyelvű újság jelent meg az ötvenes években az országhatárokon kívül, mint belül. A II. világháborút lezáró békeszerződések értelmében kisebbségi sorba került honfitársainkat anyanyelvükön óhajtották meggyőzni a maguk „többségi igazáról” azok az államok, amelyeknek a polgáraiként élniük-halniuk megadatott. Csehszlovákiában és Romániában se szeri, se száma nincsen az 1945 és 1948 után indított magyar nyelvű periodikáknak, külön újságot szerkesztenek a földműveseknek, a pedagógusoknak, a muzeológusoknak, a sportrajongóknak, a nőknek, a gyermekeknek. (Jugoszláviában nincs akkora sajtódömping, mint a Felvidéken és Erdélyben, az újvidéki magyar lakosságnak szánt napilap azonban, a szakszerűen szerkesztett és igen ravaszul politizáló Magyar Szó egymagában is hatásosabb lehetett, mint a többi, Magyarországon kívül piacra dobott magyar újság.)
Volt olyan, anyanyelvünkön írt kisebbségi lap, amely csak ideig-óráig élt, és volt olyan, amely évtizedeken át hirdethette a maga – Moszkvában kinyilatkoztatott – „igazát” a szovjet tábor legyőzhetetlenségéről, a benne élő népek testvériségéről, meg a minden egyes „táborlakó” számára kötelező éberségről. Mert „még a mi sorainkban is lapul ellenség…, a volt kizsákmányolók, nagybirtokok, gyárak egykori tulajdonosai, bankok volt részvényesei a mi vívmányainkra, a mi népi hatalmunkra is acsarkodnak.” (Erdélyi Lajos írása ’56 decemberében jelent meg a Kolozsváron kiadott Dolgozó Nő című újságban.) De szaporodtak a magyar nyelvű hírlapok, folyóiratok a háború befejeztével a nyugat-európai s a tengereken túli országokban is, az emigránsok igényei szerint, New Yorktól Buenos Airesig, Londontól Rómáig.
Nagy munkát vállal magára, aki tájékozódni szeretne ebben az irdatlan újságrengetegben. És nem is csak azért, mert abban az intézményben, ahol – rendeltetésének megfelelően – valamennyi magyar nyelvű kiadványt raktáron kellene tartani, az Országos Széchényi Könyvtárban csak igen hiányosan, rosszul feldolgozott formában találni meg őket, hanem mert minél mélyebbre temetkezik e kiadványsokadalomban, annál bizonytalanabbá válnak a XX. századról alkotott képzetei.
A Nők Világát New Yorkban, a 16. utcában szerkesztette az ötvenes években egy bizonyos Catherine Gyarmaty. A lap, amely az egyetlen magyar–amerikai női magazinként hirdeti magát, ’56-ban még húsz centért kapható, ezért a pénzért büszkén, bután és lelkesen népszerűsítik Rákosi Mátyás országát. Október 22-én a magyar nép bölcs vezéréről elnevezett angyalföldi kultúrközpont képét közlik, a kapitalista rendszerben még kifestetten is másodrangú emberekként kezelt nőkért „szállnak síkra”, s hazai szerzők, Kuczka Péter és Palotai Boris írásait hozzák. (Ez is különös: miközben az az állampolgár, aki Nyugaton élő rokonaival levelezett, az államvédelmi hatóságok gyanúját vonta az ötvenes években magára, a „megbízható tehetségek” büntetlenül küldözgethették – könnyen felejthető – szellemi produktumaikat egy amerikai magazinnak?)
A novemberi szám Gerő Ernő nyilatkozatát közli a magyar–jugoszláv kapcsolatokról, és hírül adja, hogy megérkezett Diósgyőrre az első sztálinvárosi kohókokszszállítmány. Tudósít arról is, hogy miként ünnepelte az Állami Egyházügyi Hivatal az esztergomi bazilika fennállásának századik évfordulóját. A januári számban, 1957-ben – Hegedűs Géza, Várnai Zseni írása mellett „összegzést” ad a Nők Világa az októberi magyar eseményekről, amelyeknek, a lap állítása szerint „a volt Horthy- és nyilas tisztek”, „a világba kiszökött bankárok, grófok, hercegek és bárók” voltak az előidézői.
Februárban fő helyen teszik közzé a Magyar Nők Országos Tanácsának felhívását: Jöjjetek haza… Megértést és szeretetet ígér mindazoknak, akik hazatérnek önként vállalt száműzetésükből a felhívást jegyző titkár, Bodonyi Anna. „Nem kell félniök.” Menjetek el a menekültek táboraiba, biztatja az amerikai magyar asszonyokat az újság, és azt mondjátok el mindenkinek, amit a saját gyermekeiteknek mondanátok: a szülőhaza kitárt karokkal és őszinte szeretettel várja a magyar ifjakat. Márciusban a Magyarország sorsát tárgyaló rendkívüli ENSZ-közgyűlésen a „főszót vivő” Henri Cabot Lodge-t átkozza a Nők Világa, mert előzőleg „megdolgozta” a nemzetek delegátusait, hogy az általa képviselt, a súlyos vereséget szenvedő Magyarországgal rokonszenvező határozati javaslatot fogadják el. „Mr. Lodge-nak csupán az fáj Magyarországgal kapcsolatban, hogy nem sikerült a népi szocialista országok közé Magyarország balsorsával éket ütni”.
A New York-i női magazin romániai megfelelője, a Dolgozó Nő talán kissé árnyaltabban fogalmaz a „romboló őszi orkánról”, mint tengeren túli elvbarátja. A névtelen szerző 1956 decemberében a magyar nép jogos és indokolt követeléseiről is szót ejt, mielőtt az „ocsmány ábrázatukat leplezetlenül megmutató fasiszták ellenforradalmi rémtetteinek” taglalásába belekezd. (A jogos és indokolt követelés „a Rákosi–Gerő-féle klikk népellenes politikájának felszámolása”.) Amikor „nagy” szónoki kérdését felteszi, hogy tudniillik „ki szervezte mindezt a gaztettet”, válaszának megfogalmazásakor nem az amerikai magyar magazinokra hivatkozik, hanem a New York Timesra. Arra a tekintélyes sajtóorgánumra, amely szerinte azt állította, a „horthysta csőcselék” volt 1956 októberének dirigense. Amikor pedig a rendteremtés „erőteljes csapásait” kell indokolnia azok előtt az anyák, feleségek, nővérek előtt, akiknek „az építő hazaszeretet lángjának szítása” a legfőbb feladatuk, a szomszédból, a „novemberi hőstől”, Kádár Jánostól hoz – igaz, ami igaz – igen figyelemreméltó metaforát: A tigrist koncokkal nem lehet megszelídíteni, agyon kell verni – mondta állítólag a „jóságos” ember novemberi rádióbeszédei egyikében.
Tengeren innen és túl, a jobb és a bal parton egyaránt tudták az újságok gazdái, hogy melyek azok a társadalmi rétegek, amelyeket propagandisztikus szövegeikkel érdemes célba venni. 1956 őszén, 1957 tavaszán a világ kezdete óta a békére s nem a háborúra voksoló asszonyok mellett a gazdálkodó embereket, a földműveseket tekintették a legfontosabb célcsoportnak. Nincs mit csodálkozni ezen, rajtuk múlt, hogy úrrá tudnak-e lenni az egész szocialista tábort, és nem csak a forradalma romjain épp hogy élő Magyarországot sújtó élelmezési gondokon. A „százmillió rubeles szovjet hitel”, amelyet az Argentínai Magyar Élet (a szerkesztő Kollár Béla, a Buenos Airesben kiadott újság ára 3 peso) 1956. október 24-i száma oly lelkesen ünnepel, a magyar ipar számára „létfontosságú” alapanyagokra vonatkozott (ha megérkezett egyáltalán), nem pedig élelmiszerekre. A szovjet mintára elindított kolhozosítás kudarcait is le kellett hazudni, egyre-másra alapították meg tehát a gazdaembereknek szánt újságokat, magyar nyelven is. Főleg Csehszlovákia buzgólkodott e téren, ott a méhészeknek, szőlészeknek, kertészeknek is lapot adtak a kezükbe. Mind közül a „legvaskosabb” a Pozsonyban megjelenő Szabad Földműves volt, a vaskos jelző vicclapba illő mellébeszéléseire is értendő. 1956. október 21-én például a két Németország mezőgazdaságát összehasonlító cikket tesz közzé a Szabad Földműves. Az egybevetés vesztese – természetesen – Nyugat-Németország, ahol a „kapitalista mezőgazdaság útja a kisemberek tönkretételén keresztül a parasztság elszegényedéséhez vezet”. Egy héttel később az államosítás napját ünnepli. (1945. október 28-án született meg náluk a törvény, amely „a leghatalmasabb csapást mérte a kizsákmányolásra, mert kirántotta a lába alól a gazdasági alapot”), november 4-én Hlegyik iskolaigazgató elvtárs nyilatkozik a magyarországi eseményekről: „Míg délen vér folyik, mi új lapot alapítunk. Hogy ezt megtehetjük, pártunk helyes nemzetiségi politikájának köszönhetjük.” November 11-én Csehszlovákia dolgozó népének nevében adja olvasói tudtára a hetilap, hogy országukban milyen „nagy örömmel és megnyugvással fogadták az ellenforradalmi összeesküvés vereségét”.
Az újvidéki Magyar Szó e napon – a Tan-jug közlése alapján – azt taglalja, vajon ki a felelős a világ ítélete szerint a magyarországi vérontásért. A nyugatnémet liberális szabad demokrata párt szerint – írják – nem a Szovjetunió, nem is a magyarországi kommunisták, hanem a müncheni Szabad Európa Rádió. Ekkor már nem a címlapon tudósít a Magyar Szó a magyarországi eseményekről, hanem a belső oldalak valamelyikén. A tudósítójukat is lecserélték, Apró Mátyást – aki október 30-tól minden nap telefonon jelentkezett Magyarországról, nem is csak a fővárosból, hanem a forradalom vidéki helyszíneiről is tudósítván az újvidéki magyar lakosságot – az elődjénél balosabb és tárgyilagosabb Gavro Altman váltotta fel, de az ő sorai közül is kiolvasható, micsoda dráma zajlik e napokban az anyaországban. Altman elsősorban a sztrájkoló nagyüzemi munkásságra összpontosítja figyelmét, a kormánynyal kemény tárgyalásokat folytató munkástanácsokra. Részvéte, melynek kinyilvánítására az 1957-es esztendő első lapszámában teljes újságoldalt kap, azoké a reformkommunistáké, akik megvetették Gerőt és Rákosit, és akik azt hitték, a forradalom majd megvalósítja azt a demokráciát, amiről oly sokat hallottak és olvastak, de amit még sehol nem tapasztalhattak meg. Arról nem ír a Magyar Szóban senki sem, hogy a hitüket és reményeiket vesztett kommunisták csak a forradalmárok kis hányadát képezték, de így is többet ad hozzá ez a Tito birodalmában nyomtatott lap az utókor 1956-os ismereteihez, mint a többi határon túli magyar nyelvű sajtókiadvány.
A teljes(ebb) képet az 1957 januárjától a kilencvenes évekig több-kevesebb rendszerességgel megjelenő, kezdetben Ausztriában, majd Nyugat-Németországban kiadott emigráns újság, a Nemzetőr rajzolja föl 1956-ról. Szerkesztője a kommunizmus börtöneiben költővé érett Tollas Tibor, munkatársai nagyobbrészt a szerkesztő egykori rabtársai. Az ’57-es januári számban adja közre a Nemzetőr azokat a dokumentumokat, amelyek minden nyilatkozatnál, rádióbeszédnél és telefontudósításnál hitelesebben tanúsítják, miként szüntette be a munkástanácsokat a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa. Hogy látta-e a Magyar Szó munkásbarát tudósítója ezeket az újsághasábokat, nem tudom. De azt igen, hogy nekünk, idehaza nem volt szabad látnunk.
A többi határainkon túl kiadott magyar újságot sem volt könnyű kézbe venni. Még a Rómában szerkesztett Katolikus Szemlét is úgy kellett belopni az országba. A Nemzetőrről pedig csupán a Népszabadság gyalázkodó írásai alapján alkothattunk képet magunknak. Minél többet rágalmazták, mocskolták a párt lapjában, annál többen voltunk kíváncsiak rá. Milyen kár, hogy a rendszerváltozással ez a kíváncsiságunk is megkopott!