A vörös gróf örökösei

Európa vesztésre áll. Mindazon nemzetek és kultúrák, amelyek a közös európai örökségben, a keresztény világban gyökereznek. Vesztésre áll az Amerikai Egyesült Államok is, bár ezt egy ideig még palástolni tudja roppant katonai erejével. A római birodalom a végnapjait éli. A hanyatlás fő okai a morális válság, a kulturális önfeladás és a demográfiai hanyatlás. A magyarság sem kivétel ez alól. Helyzetünket tovább súlyosbítja, hogy a kormányzó baloldal olyan mélységekbe süllyedt a nemzeti önfeladásban, ami világviszonylatban is egyedülálló. Terhes és önsorsrontó örökségről van szó: a posztkommunisták és a balliberálisok egyaránt a nemzetvesztő Károlyi Mihályban találják meg közös szellemi ősüket. A vörös gróf mai örököseinek egyoldalú gesztuspolitikája már-már megalázó politikai mazochizmusba csap át: az aradi szoborügyben vagy a délvidéki magyarok kettős állampolgárságával kapcsolatos kormányzati magatartásra nehéz megfelelő szavakat találni az illendőség határain belül.
Napjaink magyar társadalmának szomorú állapotát tükrözi, hogy az önfeladó szomszédságpolitikához a kádári internacionalista szellemben szocializálódott lakosság jelentős része, ha passzívan is, de támogatást ad. A tizenötmillió magyarban gondolkodók ma kisebbségben vannak. A többség minden további nélkül vevő az uralkodó médiumok azon üzeneteire, amelyek a nemzeti lét lekicsinylését, a mesterségesen életben tartott kollektív bűntudatot, az idegen érdekek által vezérelt kisebbrendűségi érzést fogalmazzák meg. A vezető közvélemény-formálók továbbra is bagatellizálni igyekeznek minden olyan mozzanatot történelmünkből és kultúránkból, amire büszkék lehetünk, miközben agyonhallgatják azt a töméntelen szenvedést, amit kisebbségi sorba taszított nemzettestvéreink évtizedek óta átélnek. A Kovács-féle retorika mindehhez rutinszerűen adagolja a szociális irigység és szűkkeblűség legprimitívebb felkorbácsolását – emlékezzünk csak a 23 millió román munkavállaló rémképére vagy a „mibe fog nekünk ez kerülni?” típusú, alapjaiban is hamis okfejtésre a kettős állampolgársággal kapcsolatban.
A nemzeti oldalt mindezen körülmények akár a teljes kétségbeesésbe is taszíthatnák. Nem adhatjuk fel azonban a reményt, mert a szomszéd országok magyar népességének drámai fogyása arra kell, hogy figyelmeztessen minket: történelmi léptékkel mérve az utolsó pillanatban vagyunk. A hanyatló Európa közepén egy olyan nemzet, amelyet környezete további zsugorodásra és önfeladásra akar kényszeríteni, fél fordulattal már nem tud győztes pályára kerülni. Radikális nemzeti ébredés vagy rezervátum-Magyarország, skanzenlakó népességgel – melyik jövőt választjuk? Az ébredés csírái már szárba szökkentek – az elkövetkezendő évek nagy kérdése, hogy meg tudja-e teremni a gyümölcseit is.
Az ébredésnek a lelkekben kell kezdődnie. A nemzet kollektív emlékezetében az egyik legnagyobb fájdalmat mai napig a trianoni békediktátum és annak következményei okozzák. Ezért – még ha tudomásul is vesszük az államhatárok változhatatlanságának realitását – lélekben soha nem fogadhatjuk el az igazságtalan, brutális országcsonkítást, ami egész Közép-Európát kiszakította természetes fejlődési kereteiből. Véget kell vetni annak, hogy Trianon miatt az áldozat szégyellje magát. Tudatosodnia kell minden magyar szívben, hogy Magyarországnak helye van a Nap alatt a maga teljességében, mert egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.
A magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítéséhez meg lehet találni a magunk eurokonform eszközeit. Ennek egyik feltétele a térségbeli relatív gazdasági előny megszerzése és megőrzése, amire akkor van esély, ha megtaláljuk a saját utunkat egy jól működő magyar modell nyomán. (Szomorú tény, hogy jelenleg éppen az ellenkező irányba tartunk.) Másik feltétel az egészséges nemzettudat erősödése: büszkén kell vállalnunk magyarságunkat, bízván a győztes jövőben. Fel kell tárnunk történelmünk elhallgatott területeit – az őstörténet-kutatástól kezdve a közelmúlt magyarüldözéséig. A nemzeti büszkeségnek, a nemzeti kultúra szeretetének ismét természetesnek kell lennie, legalább annyira, mint amennyire ez természetes az amerikaiaknál, a franciáknál vagy a horvátoknál. Harmadik feltételként említhetjük azt, amivel tulajdonképpen kezdeni kellett volna, mivel ennek híján valamennyi nemzetstratégiai elképzelés bukásra van ítélve: fordulatot kell elérnünk a gyászos demográfiai folyamatokban. Egy fogyatkozó és öregedő nemzet előbb-utóbb az élet minden területén vesztőpályára kerül. A feltételek természetesen összefüggnek: meggyőződésem, hogy a trianoni országcsonkítás traumája – fájó és reménytelenséget sugalló nyomot hagyva a nemzet kollektív tudatában – nagymértékben felelős a demográfiai hanyatlásért is. Amennyiben ezt orvosolni lehet, a gyermekvállalási kedv is új lendületet kaphat.
A fenti feltételek teljesülése esetén a létszámában gyarapodó, öntudatos és gazdaságilag prosperáló magyarság terjeszkedési irányt fog keresni. Vállalkozásokat nyitnak, földet vesznek a szomszéd országok magyarlakta területein, őseink földjén, együttműködve a nyolcvanöt éve hősiesen kitartó, élni akarását fel nem adó, szülőföldjéhez végsőkig ragaszkodó nemzettestvéreinkkel. Egy újabbkori telepesmozgalom indulhat el, amely békés eszközökkel állíthatja helyre azt, amit a történelem viharai elsodortak. Esélyeinket növeli, hogy a szomszéd nemzetek jelenleg szintén demográfiai lejtőn vannak – ha nekünk előbb sikerül fordítani, előnyre tehetünk szert.
A nemzet határokon átívelő újraegyesítéséhez elengedhetetlen feltétel a kisebbségi magyarság győztes küzdelme az önrendelkezésért. Az autonómiatörekvésekhez váratlan segítséget kaptunk külföldről: az Európa Tanács Gross-jelentése támogatandó célnak nevezi az autonómia különböző formáit, beleértve az etnikai alapú területi autonómiát is. Mindezt akkor, amikor Erdélyben – elsősorban Székelyföldön – új erőre kaptak az autonómiatörekvések. Az anyaországnak magától értetődő természetességgel kellene támogatnia ezeket a heroikus erőfeszítéseket úgy erkölcsileg, mint anyagilag és diplomáciailag. Az autonómiacélokat természetesen nem kell és nem is szabad Budapesten kitalálni. Erre nincs is szükség, miután az összes jelentős határon túli magyar szervezet megfogalmazta a maga koncepcióját (az RMDSZ például 1993-ban). Más kérdés, hogy az ennek következetes képviseletével megbízott vezetők – egyelőre – mindenhol beáldozták az autonómiatörekvéseket a kisebb engedmények kedvéért, de talán ebben sem reménytelen a fordulat.
Ne feledkezzünk meg az átalakuló nemzetközi keretekről sem. Az Európai Unióban ugyan jelenleg az uniós szintű központosítás, a föderatív vonások erősítése, az európai szuperállam irányába történő elmozdulás az uralkodó trend. Nem vagyok azonban meggyőződve arról, hogy ez a modell tartósan is működni fog. Akár már néhány év múlva előállhat olyan helyzet, amely reális esélyt ad a Nemzetek Európájának, a konföderatív európai közösségnek. Az uniós szintű kötelékek gyengülése esetén a nagyobb politikai egységhez való tartozás akár előnyünkre is válhat: amennyiben a döntési kompetenciák a nemzetállamok szintjéről nem a nemzetközi hatalmi központok, hanem a régiók szintje felé mozdulnak el, a Kárpát-medence visszatalálhat természetes fejlődési keretei közé, ami az egész térség újraegyesülését eredményezheti.
A szerző közgazdász, közíró