Kit tisztelhetünk őfelségében?
– Őfelsége – hogy is fogalmazzam? – a munkaadóm, a főnököm: IV. Tupoul király, a Tongai Királyság uralkodója. Udvari festőként tizenöt esztendeje állok a szolgálatában.
– Udvari festő Tongán? Különös karrier!
– A véletlennek köszönhetem. Japánban éltem, amikor egyik rokonom, aki Tongában opálcsiszoló üzemet működtetett, beajánlott IV. Tupoul udvarába. Őfelsége elégedetlen volt a korábbi festőkkel, a piktorok állítólag túlságosan idealizált képeket festettek róla. Új művészt keresett. Elkészítettem hát egyszerre három portrét is róla, gondolván, hogy kiválasztja majd magának, amelyik tetszik neki. No, őfelségének mind a három kép tetszett, sőt újabbakat is rendelt. Udvari festői kinevezést kaptam, méghozzá holtomig; egy király ugyanis nem vonhatja vissza a szavát. S ettől kezdve én vagyok a kizárólagos arcmáskészítője. Az övé és népes családjáé. Minden évben néhány hétre elutazom a szigetre, vázlatokat készítek, majd hazamegyek Tokióba, megfestem és visszaküldöm a képeket. Ma már nemcsak őfelségét és a népes uralkodói család tagjait örökítem meg portrékon, hanem tongai tájképeket is festek, rajzokat és képeket készítek a királyi kalendárium számára, részt veszek a tongai turisztikai és különféle reklámanyagok tervezésében és kivitelezésében.
– Alattvaló is?
– Kicsit valóban annak érzem magam, és nincs ellenemre. Kétségtelen, hogy különös világ a tongai, mert például az uralkodóval általában nem lehet közvetlenül diskurzusba elegyedni. Képzelje csak el, ül a vendég és a király között egy „tolmács”, s ha a vendégnek valami mondandója van, hozzá beszél, ő meg a királyhoz fordul, megismétli neki a mondatokat, majd az uralkodó szintén neki válaszol, a tolmács pedig megismétli a választ. Ez kicsit tréfásan hangzik, de hát ott úgy tartják, hogy közönséges földi halandó nem elegyedhet szóba közvetlenül az uralkodóval. Nos, én abban a kivételezett helyzetben vagyok, hogy ha kedvem tartja, kettesben is beszélgethetek őfelségével.
– Őfelsége, IV. Tupoul megmondja, hogy milyen portrét kér? Mondjuk, legyen nagypapás, komoly és szigorú vagy hamiskás mosolyú, esetleg joviális ábrázatú?
– Az a baj, hogy ezt soesm mondja ki nyíltan. Egy uralkodó ugyanis – az ő felfogása szerint – nem kér! Nekünk kell kitalálnunk az ízlését, a gondolatait. Ilyen szempontból mára kiismertem. Például bizton tudom: nem szereti, ha csinosabbnak festik, mint amilyen valójában.
(Az alattvaló, a híres udvari festő, Doma-Mikó István az alföldi Füzesgyarmatról származik. Két évtizednél is régebben Tokióban él, onnan jár nyaranta a csendes-óceáni Tonga szigetére. Tonga a csendes-óceáni szigetvilág egyetlen királysága, százezer lelket számláló lakossal és a világ legdagibb királyával, IV. Tupoullal, aki azonban mára lefogyott százharminc kilóról hetven kilóra. Doma-Mikó István nemcsak az udvari festője, hanem a barátja is. A búzavirágszemű, halk beszédű, egész lényével nyugalmat sugárzó magyar férfi a negyvenes éveiben jár. Házassága révén 1980-ban került Japánba. Tulajdonképpen csak egyetlen esztendőre ment ki festészetet tanulni, de aztán ott marasztalta a szerelem. Az akkori Magyarország hatóságai pedig – ahogyan ő fogalmaz – „disszidáltatták”. A fura megfogalmazás fura történetet takar: a korabeli Külügyminisztérium ugyanis meghosszabbította kint tartózkodási engedélyét, ám a Belügyminisztérium, mintegy semmibe véve a külügyéreket, azt mennydörögte, hogy mivel nem tért vissza egy esztendő múltával, immár ne is jöjjön! Elrekvirálták itthon minden vagyonát. Azóta Tokióban a boldog és sikeres emberek életét éli, művész és tanár. A rendszerváltozás óta haza is jár. De visszailleszkedni már nem tudna.)
– Könnyen beilleszkedett a japán életbe?
– Nagyon nehezen ment. A japánok ugyanis nehezen fogadnak be idegent, sőt ha pontos akarok lenni: egyáltalán nem fogadják be a jövevényt. Ráadásul a japán nyelv is rendkívül nehéz.
– Miért maradt kint mégis?
– Először a makacsság, aztán meg a szükség is fogva tartott. Márpedig én megmutatom! – mondogattam magamban, no és a „disszidáltatásom” után egyébként sem volt hová mennem. Sokat gondolkodtam akkoriban, hogy mihez kezdjek, mit és hogyan csináljak. Felfedeztem, hogy Japánban az idegennek vagy gazdagnak, vagy híresnek kell lennie ahhoz, hogy a helybéliek előtt legyen respektusa. Elmélkedni kezdtem: mi az, amit jobban tudok, mint ők? Mivel tűnhetnék ki közülük? Kitaláltam a tojásfestést! No, nem hímes tojást pingáltam, hanem valódi, miniatürizált képet festettem tojásra. Ráfestettem például Mona Lisa kicsinyített mását olyan technikával, hogy a gömbölyű tojáson a kép laposnak látszik. Ezt azután dobozban felfüggesztettem, bekereteztem, és így falra akasztható, takaros kis képpé varázsoltam. Elkészítettem száz darab tojásképet, és megrendeztem belőle az első kiállítást. Óriási sikere volt, híre ment szerte az országban, és attól kezdve nem volt gondom a megélhetésre. Vették és vitték, mint a cukrot! S azóta a japánok is befogadtak.
– Milyen tojásra fest, mivel és főleg mit?
– Egyszerű tyúktojásra, egészen vékony ecsettel, olyannal, amilyennel a japánok rizsszemre szoktak festeni. De előfordul, hogy még ez is vastagnak bizonyul; emlékszem, amikor a Mona Lisát festettem, két napig pingáltam a szemét. Még a rizsszemfestő ecset is túl vastag volt hozzá, úgyhogy végül egyetlen szál szőrrel festegettem. Rendkívül aprólékos munka volt, szinte türelemjáték. Sok mindent festettem már meg tojáshéjon: például a festészet történetét, nagy alkotók nagy műveiből sorozatot és saját festményeim kicsinyített mását. Szöszmötölős munka, de szerencsére van gyakorlatom hozzá. Foglalkozom ugyanis úgynevezett gyorsfestéssel, sőt tanítom is.
– Mit kell érteni gyorsfestésen?
– Speciális technikával három perc alatt megfestek egy képet. Papírfestékkel. Úgy, hogy ecset helyett zsilettpengét, kést, szivacsot használok. Egyszer meghívtak egy televíziós műsorba, s arra kértek, hogy a divatos sláger elhangzása alatt fessek meg egy képet. Negyvenegy másodperc alatt elkészültem; tájképet festettem tóval, erdővel, lemenő nappal, tovasuhanó madarakkal. A muzsika egyébként azután, hogy letettem az ecsetet, még több mint egy percig szólt.
(Ismert és híres ember lett hát Japánban Doma-Mikó István. Befogadott és elfogadott alkotó. Önnön munkájának, eredményeinek, sikereinek köszönheti. Két évig magyar kultúrát bemutató múzeumot is működtetett, közben két főiskolán tanít festészetet, művészeti anatómiát és gyorsfestést. Gyors és ügyes, ötletes és eredeti.
Szakiparos vagy művész? Lelkes műkedvelő vagy a művészet új útjait kutató és járó, elhivatott ember? Az élet művésze vagy leonardói alkat? Akárhogyan is: irigylésre méltó, s nemcsak azért, mert alkotott és alkot, hanem mert sokfelé néz, figyeli az életet, és különleges dolgokat is észrevesz benne. Mindezek mellett kutat. Foglalkozik például a kamikazék történetével is.)
– Kik is voltak a kamikazék?
– A második világháború idején bukkantak fel a japán történelemben. Akkortájt, amikor Japán Pearl Harbornál megtámadta Amerikát. Történt, hogy Onisi Takidzsiro altengernagy magához rendelte a legjobb pilótákat. Köztük volt Szeki Jukio hadnagy-oktatópilóta is. Onisi megkérdezte tőle, vállalná-e, hogy robbanóanyaggal megrakott repülőt vezessen rá egy amerikai hadihajóra. Szeki hadnagy azonnal igent mondott. A kísérlet sikeres volt: Szeki és csapata becsapódott a kiszemelt amerikai hadihajóba. Nos, ennek a Szeki hadnagynak az öngyilkos raját hívták kamikazénak. A szó pontos jelentése egyébként: isteni szél vagy isteni vihar. Eredete távoli időkig nyúlik vissza, amikor a mongolok megtámadták Japánt, és lenyilazták a szamurájokat, ám hazájukba visszatérőben tájfunba kerültek, valamennyi hajójuk elsüllyedt, és ők is mindahányan odavesztek. A japánok a gondviselés szelének vagy isteni szélnek nevezték el ezt a tájfunt – vagyis kamikazénak.
– Mi ragadta meg a kamikazék történetében? Érdemes manapság foglalkozni velük, a tevékenységüket kutatni?
– Feltétlenül. A kamikazék ugyanis a japán történelem és a japán kultúra részei. Kevéssé ismerjük őket, sőt nemegyszer tévesek az elképzelések róluk. Sokan kegyetlen, szívtelen, buta embereknek gondolják őket. Ez persze tévképzet. Én csaknem háromszáz kamikazéval találkoztam, olyanokkal, akiket éppen bevetettek volna, mikor véget ért a háború, így ők hál’ istennek életben maradtak. Sokat beszélgettem velük, s mondhatom: normális gondolkodású, intelligens, sőt nemegyszer az átlagnál intelligensebb embereket ismertem meg bennük. Nem voltak fanatikusok a háború idején sem. Mintha nem is lett volna olyan japán, aki ne vállalta volna ezt a szerinte hazafias cselekedetet. A kamikazékat egyébként ma is hazafiakként tartják számon, és tisztelik szerte a szigetországban.
– A jámbor kívülállónak néha úgy tűnik, mintha a japán kultúrának része volna az erőszak. Így van ez valóban?
– Nem teljesen. Szükségszerűen túlzó, amit a filmek és a regények sugároznak; azt is mondhatnám: torz világot vetítenek elénk. Nem azt az értékes és sokszínű valóságot, a japán kultúrát ismerhetjük meg belőlük, amelyre a japán emberek olyan büszkék.
– Mi a japán identitás lényege?
– A zárkózottság, a kitartás és mindenekelőtt a hazaszeretet. A japánok mintha ősidők óta ismernék és megfogadnák a néhai Kennedy elnöknek tulajdonított mondást: ne azt nézd, mit kérhetsz és kaphatsz a hazádtól, hanem hogy te mit adhatsz neki. A japán emberek, fiatalok és idősebbek egyaránt rendkívül nagy hazafiak. Jómagam bizonyos vagyok abban, hogy ha szükség mutatkoznék, akkor Japánban megint lennének kamikazék. A japánokban nagyon erős a nemzeti öntudat. A felszínen ugyan ők is sok mindent átvesznek az amerikai és általában az úgynevezett nyugati szokásokból, életmódból, kultúrából, ám a lelkük mélyén megmaradnak japánoknak. Sokat foglalkoztatott, hogy vajon minek köszönhető a japánok nagysága. Mert tagadhatatlan, hogy ez a világ egyik legerősebb országa…
– S mi a titok?
– Mindenekelőtt a kultúra, a nemzeti hagyományok tisztelete és következetes ápolása, valamint a szorgalom és a kitartás az élet minden területén.
– Érdeklődnek a japánok a külvilág, mondjuk a magyarok kultúrája iránt?
– Őszinte leszek: irántunk csekély mértékű az érdeklődés. De mindjárt azt is hozzáteszem, hogy ebben mi, magyarok vagyunk a ludasok. Magyarország ugyanis nemigen tesz azért, hogy a japánok érdeklődjenek iránta. Sok, Magyarországnál jelentéktelenebb állam remek reklámot csinál önmagának, mi, magyarok pedig… enyhén szólva szerények vagyunk ezen a téren.
(Doma-Mikó István, talán a magyar kultúrát is terjesztendő, létrehozott egy kis néprajzi múzeumot Tokióban. Szívét-lelkét adta a múzeumért. Saját pénzén helyiséget bérelt, maga gyalulta még a vitrinekhez való deszkát is, magyar népművészeti tárgyakat, kerámiát, miegymást gyűjtögetett és szállított ki. Két évig működtette Tokióban ezt a parányi Magyarországot, aztán belebukott. Honi segítséget nemigen kapott, fenntartani egymaga, saját erejéből és zsebéből nem tudta. Most éppen Füzesgyarmaton beszélgetünk, a szülői otthontól futamatnyira lévő házban. Múzeum ez is: baráti gesztus és főhajtás – a japán kultúrának. A ház előtt japán lobogó, a házban tablók és tárgyak, fényképek és ruhák. Történeti leírásokat tartalmazó tárlók mellett edények, csészék, ruhák díszlenek, itt a teakészítés és -ivás szertartásának pontos leírása és magyarázata olvasható, amott a szamurájkultúrát mutatja be, kamikazetörténetet idéz fel. Négy tágas terem enged bepillantást a felkelő nap országának nagy hagyományú történelmébe és nemes kultúrájába. Kívül kicsiny japánkert formálódik: a szigetországból hozott növényekkel, csilingelő kereplőkkel, lótuszos lámpákkal. Japán múzeum Füzesgyarmaton. Ajándék a magyaroknak a tongai király barátjától.)
origo.hu
Megdöbbentő felvétel, így sodort el egy motorost egy autós az M85-ösön – videó
