Belügyi dolgozók tengődnek a nyomor szélén

Rendőrök, tűzoltók, határőrök tartottak romló életfeltételeik miatt tiltakozva szolidaritási nagygyűlést Szegeden. A hivatalos program után mélyebben is megnyilatkoztak a problémáikról. Egyenruha nélkül, négyszemközt megvallották, ők is élére teszik a forintjaikat, ha meg akarnak élni. A Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság zászlósa tizenhét évi szolgálat után keserűen mondja:
– Sok jó kolléga elment a cégtől. Sőt nem túlzok, ha azt mondom, aki csak tehette, más munkát keresett. Bármennyire szerette is a szolgálatot, elment, mert a rendőri fizetésből nem tudta tisztességesen a családját eltartani. Sajnos nem alacsony azoknak a száma, akiknek a nagy terhelés miatt tönkrement az egészségük is.
Így járt riportalanyom, a zászlós is. Most negyvenegy éves. Hét esztendővel ezelőtt súlyos agyvérzés érte. Kómába került, intenzív osztályon ápolták, és csak hosszú lábadozás után vállalta újra a szolgálatot, ám ekkor már könnyebb feladatokat kapott. Nem is a szolgálat tette tönkre az egészségét, hanem a túlmunka, amit kényszerűségből vállalt.
– A munkaköröm olyan volt, hogy egyhuzamban dolgoztam le a huszonnégy órát. Igaz, utána hetvenkét órás pihenőre mehettem volna, de folytattam a műszakot biztonsági őrként egy kft.-nél. Akkor még engedélyezték a rendőröknek ezt a mellékfoglalkozást. A kialvatlanság miatt gyakran volt olyan érzetem, hogy megbolondulok, de kellett a pénz. Bivalyerős szervezetem volt, úgy gondoltam, mindent kibírok. Szomorú, de gyakran előfordul, hogy röviddel egy-egy kolléga nyugdíjba vonulása után mehetek a temetésükre.
Kérésére nem fedem fel inkognitóját, attól tart, hogy kellemetlensége lehet az elmondottakból. A szolgálati szabályzat szerint csak felettesei engedélyével beszélhet, de én egyetlen főnököt, ezredest vagy tábornokot sem láttam találkozásunk színhelyén.
A fegyveres szervek hivatalos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi törvény kimondja, hogy az Országgyűlés elismeri nagyobb áldozatvállalásukat és az azzal arányban álló erkölcsi és anyagi megbecsülés indokoltságát. Nézzük csak, miképp valósul meg a törvény szelleme a gyakorlatban. Egy pályakezdő tiszthelyettes bruttó alapilletménye hatvannyolcezer forint. Ugyanebben a beosztásban nem sokkal keres többet az a kollégája, aki tíz esztendeje arra tette az esküt, hogy becsülettel védi a köz érdekeit. Neki nyolcvanötezer forint bruttó jár, ami nettóban alig több ötvenezernél. Ebből képtelenség jövőképet vázolni. Az állomány nagy része ebből a rétegből kerül ki – tudom meg Király Csaba rendőrtiszttől, aki egyben szakszervezeti titkár is.
– A belügyi dolgozóknak törvény tiltja a tüntetést és a sztrájkolást, de békésen tiltakozni azért lehet az alacsony fizetések miatt. Azért tesszük, mert ha nem szólalunk meg, talán azt hiszi a kormány, hogy minden rendben van.
Két kitűnő Csongrád megyei nyomozó fejére a közelmúltban vérdíjat tűzött ki a szervezett alvilág. Amikor az egyikkel közöltem, hogy a bűnözők az életét egymillió forintra taksálják, tréfásan csak ennyit jegyzett meg: „Mindössze ennyit érek?” Ez a rendőr sokáig öreg Zsigulival járt. Az államtól is nagyon keveset kapott azért, hogy a bőrét nap nap után vásárra vitte és viszi. Regényt lehetne arról írni, hogy a pénztelenség a rendőrcsaládokon belül is milyen feszültségeket kelt. Rendszeresen futnak zátonyra a házasságok azért, mert a feleség nem bírja elviselni, hogy a férj mindig távol van, és haza a mindennapi gondokkal együtt csak aprópénzt visz. Erről az élethelyzetről nemigen szólnak tudósítások, meg arról sem, hogy az így keletkező feszültségek miatt hányan néznek a pohár fenekére.
Az egyik vidéki bűnügyi osztály élén bő tíz év alatt ötször cserélődtek a vezetők. Háromnak az italozás miatt kellett távoznia. Jól ismertem őket, kiváló, képzett rendőrök voltak, sajnálom, hogy megbotlottak, ám a pénztelenség miatt olyan magánéleti gondjaik keletkeztek, amelyek miatt feszültségoldóként nem a hivatali szabályzat szerint előírt formát választották. Ezért is kérdezem Király Csabától, most hogy juthatnak pluszjövedelemhez kollégái.
– Elmehetnek oktatni, és ezzel a lehetőséggel sokan élnek is – válaszolja felsorolás helyett a szakszervezeti titkár.
A harmincöt éves Kovács Hegedűs Tamás tűzoltó szerkezelő elárulja, hogy túlmunkaügyben könnyebb a helyzetük, mint a rendőröké. A tűzoltó elmehet biztonsági őrnek is, mert ezt nem tiltja a törvény. Mégis az élet nehezebb oldalát választják, inkább kőműves mellé szegődnek segédmunkásnak. Munkarendjük ezt teszi lehetővé, mert a vonulós tűzoltók havi kétszáznegyven órát dolgoznak. A szerkezelő, mellesleg szakszervezeti titkár is, így rálát a mellékes pénzekre, és lehetetlennek tartja a jelenlegi állapotot.
– Vonulós tűzoltóból van a legtöbb. Átlagkeresetük havi hatvan-hetvenezer nettó. Erre még lakáshitelt sem lehet felvenni. Havi százharminc-százötvenezer lenne az ideális fizetség. Így aztán szabad idejükben sokan más munka után néznek. Ennek az a veszélye, hogy fáradtan járnak szolgálatba. Hivatalos forrásból tudom, a miénknél csak az albán és a macedón tűzoltónak alacsonyabb a fizetése Európában.
Maszekol a határőr is. Meséli az egyik tiszthelyettes, hogy a múlt télen tizennyolc foknál melegebbre azért nem fűtötték fel a lakásukat, mert nem volt elég pénzük. Felesége munkanélküli, a tiszthelyettes illetménye pedig hatvanhatezer nettó. Ezért alkalmi munkákat vállal, autószervizben mossa a kocsikat, vagy betont kever a házalapozásoknál. Parancsnoka előtt leplezi fáradtságát, élénkítőszereket használ, dupla kávékkal doppingolja magát, de attól tart, kipurcan a szíve, pedig még csak harmincegy éves. Tőlem kérdi meg: mellékállásban lehet-e olyan Magyarországot építeni, amely versenyképes az unióban?