Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a magyar népesség mikor csalódott először igazán. A tatárjárásnak valószínűleg már nem örült. Azt sem tudom, hogy az emberek általában mihez mérik csalódásaikat, s valójában mi boldogítaná őket.
Fogalmam sincs, milyen lehet egy elégedett ország, ahol mondjuk a népesség kétharmada jókedvűen és nyugodtan él, s az egyén bajait is enyhíti netán a társadalmi együttérzés vagy szükség esetén a gondoskodás. Az igazság az, hogy túlságosan sok szitkot hallani mifelénk, s ritka a derűs mosoly. Az egész életem – s most nem a magánéletre gondolok – rosszkedvű és rosszindulatú társadalomban csordogált. Sem a kommunizmus, sem a létező szocializmus idején, sem a rendszerváltozás kezdete óta nem érezhettem úgy, hogy elégedett, jóindulatú közeg vesz körül. Magyarnak lenni mindig egy furcsa, köztes állapot volt, amelyben a szeretetet általában mérgezte valami kisstílű rosszindulat és rossz érzés vagy a szabadság hiánya, vagy az emberek egy részének nyomorúsága. Voltak ugyan lelkesült pillanatok, de általában tompaság jellemzett mindent, s ez az állapot tart mostanáig. Egyszóval: rossz a közérzetünk. A politika talán azért megy vérre, mert a választók jelentős része ennek a rossz közérzetnek engedelmeskedik.
A lakosság úgy egyharmada, azok, akik a választási kurzusok félidejében úgy nyilatkoznak, hogy nem mennek el szavazni, szüntelenül rosszul érzik magukat, az ország sorsának alakulásától függetlenül. A szocialisták alkalmasint ezek egy részét nyerik meg ígéreteikkel és békességet hirdető szólamaikkal. Az olyan értékek, mint a szabadság, a hazaszeretet, a szolidaritás, a hit, számos honfitársunknak semmit sem jelentenek, az, amit szellemi, lelki jóságnak nevezhetünk, nem vidítja őket. Európa nyugati fele e tekintetben is erősen különbözik mitőlünk. Mintha ott az élet inkább élni akarna, mint szocializmusból lábadozó világunkban. Én úgy hiszem, mindez negyven év szolgaságának eredménye, egy alantas, lelketlen, a nagylelkűséget hírből sem ismerő állapot, amelyben az emberek egy része mintha örömét lelné a retardációban.
Egy közeli ismerősöm a minap románnak nevezett egy erdélyi magyar asszonyt, s ezzel kicsit kihozott a sodromból. Ebben a szándékos eltávolító magatartásban a lehető legmélyebb irigységet és kicsinyességet ismerhetjük fel, egy olyanfajta példátlan önzést, amely csak hátsó rejtekében tartalmaz politikai és világnézeti állásfoglalást. Az illető természetesen a szocialistákra szavazott, s még mindig velük tart, de nem egészen e végből érzi úgy, hogy a határainkon túl élő magyarokhoz nincs közünk. Itt valószínűleg a szocialista kormányzás és az egyén viselkedése, vélekedése közötti kölcsönhatásról van szó, s ez így együtt döbbenetes.
A közvélemény-kutatások azt bizonyítják, hogy jelenleg sem boldog a nép. Csalódott. Abban csalódott, ami egy életen át körülvette és rossz kedvvel töltötte el. A csalókban csalódott.
A Példabeszédek könyvében van egy mondat, amelyik kijelenti: „Ha igazak vezetik, örvend a nép.”
A mi népünk, legalábbis annak egy része, szemmel láthatóan nem tud különbséget tenni igazak és hamisak között. Tisztánlátása, amit egykor már Pethő Sándor is hiányolt, úgy látszik, végleg odalett. Elveszett valahol. És korunk prófétáinak, a sajtó csillagainak, harcosainak és munkásainak (többségükben) nem áll szándékukban semmiféle megvilágosítás. Homályt akarnak, amelyben egybemosódik minden. A zavart és a rossz közérzetet a legalpáribb módon igyekeznek feledtetni: cirkusz folyik itt, médiasztárjaink illuzionisták.
Hogy mikor tisztul ki a populáció látása mégis, én nem tudom…