Én nem tudom...

Én nem tudom, mindenkit elszomorít-e az ősz. Sajnos nekem olyan a természetem és a kedélyvilágom, hogy már kora tavasszal, amikor rügyezni kezdenek a fák, a lombhullás jár az eszemben. Ezt nevezik melankóliának. Legjobb volna, ha az ember éppen a lombhullatáskor gondolna a rügyfakadásra. Egy pozitív szemléletű lény ezt is teszi. (Lásd Medgyessy–Kovács.)
De nem akarom elszomorítani az olvasót, azt mondom hát: a hit az egyetlen, ami megóvja a lelket és az észt a hanyatlás gondolatától. (Az édenkertben nyilván mindig tavasz volt, vagy ahogy a költő mondja: érlelő nyár. De hát végül Isten elűzte magától az embert a kinti hidegre.)
Mindez azért aktuális, ha nem is pártpolitikai szempontból, mert az utolsó napokat töltöm Csopakon a 2003-as évben, s a tavaszi nyitás fordítottját végzem épp: kihúzom a szivattyút a kútból, betakarom télire az apró fürdőmedencét, bezárom a spalettákat, leverem a diót és a mandulát, leszedem a körtét, halomba gyűjtöm a virágföldet, visszametszem a rózsát (a bátyám épp a sövényt nyírja), egyszóval előkészítem a kertet és átengedem a télnek. Ebben nincs sok öröm.
Egy szívemnek kedves dolog azonban mégis történt. A kertben a cseresznyefa alatt van egy kis tó. Sás, nád, békatutaj, tavirózsa él benne, és még kora nyáron, három vörös szárnyú keszeg mellé, beleraktam három jól fejlett pontyot. Este fogtam őket, nem volt már kedvem sem a mészárláshoz, sem a halpucoláshoz, így kerültek a mélyhűtő helyett a tóba, amelyben volt egy kis teljesítményű búvárszivattyú is, s így végig, a forró nyáron át, két kis szökőkút dúsította oxigénnel a vizet. A pontyok pompásan érezték magukat, néha méternyi magasra kiugrottak a vízből, a lehulló cseresznyével és az általam szűken adagolt csemegekukoricával táplálkoztak, s vitaminként a tavirózsák hajtásait eszegették.
Kezdetben nagyon tartottak tőlem. Ha megjelentem a parton, a mélybe húzódtak, és elrejtőztek. Amikor a sekélyebb részre beöntöttem a kukoricát, fél órát kellett várnom, hogy előmerészkedjenek, és enni merjenek. Messziről figyeltem őket: úgy működtek, mint három porszívó, egy szempillantás alatt eltüntettek két marok kukoricát. De igazából csakis a mirelit (előmelegített) csemegekukoricát szerették, ha mást adtam nekik, beleszagoltak, aztán visszahúzódtak a mélybe.
Egy idő után rájöttek, hogy én vagyok a hadtáp. Felsorakoztak, és figyeltek; esküszöm rá, hogy a csészét nézték, amiben az ellátmányuk volt. Kezdtek úgy viselkedni, mint Natasa, amikor közeledni érzi a vacsoraidőt. (Mindig közeledni érzi.) Paternalista viszony alakult ki közöttünk: én etettem őket, ők egyre több bizalmat tanúsítottak irántam. Egyszer csak megesett, hogy egyikük – egy csodaszép tőponty – megbökte vízbe lógatott kezemet, mintegy közölve: mi lesz már? Úgy viszonyultak hozzám, mint a populáció az MSZP-hez: jóléti intézkedéseket és szociális érzékenységet vártak el tőlem, bár számukra – cseresznye formájában – az égből is jött áldás. E ragaszkodás láttán felülkerekedett bennem az az érzés, hogy ősszel, amikor leeresztem a tavat, illetlenség lenne őket megölnöm.
Ez jó érzés volt.
Így aztán most, amikor eljött az idő, s kezdtem kiszivattyúzni a vizet, három vödröt állítottam a tó partjára, s amikor a víz már csak bokáig ért, kiszedtem a pontyokat, akiket már el is neveztem. Az ősz – és bezárulás – egyetlen kedves pillanata volt, amikor visszaeresztettem őket a Balatonba. (Többen szociális érzéketlenséggel vádoltak, mert nem nekik adtam a pontyokat. Micsoda halászlé lett volna belőlük!)
Hogy szabadon bocsátásuk után miért éreztem úgy, mintha (minimum) Buddha helyeslően tekintene rám, én nem tudom…