Értékőrző avantgárd

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

A nyár elején egy kurta napra ellátogattam feleségemmel s két gyermekünkkel a számomra legtöbbet jelentő nyugat-dunántúli kis településre, édesanyám szülőfalujába, Sümegprágára. Nosztalgikus érzés fogott el, s melankolikus hangulatban magyaráztam nagyobbik lányomnak, hogy amikor kisiskolás voltam, mint most ő, s itt töltöttem a nyarak legszebb részét, akkor még a faluba vezető úton tehénlepények tették foltossá a forró aszfaltot, amelyek között nagyapánk régi, imitt-amott megdrótozott biciklijével szlalomoztunk a boltba. Aztán oldalra néztem a kocsiablakból a távoli, régvolt bükkös irányába, ahol Sarvalyba menet apám belefaragta a monogramunkat az egyik nagy fa törzsébe. De már csak a legelőt láttam, amely most is olyan, mint egykor; kilószámra szedtük itt a gombát, amelyből aztán nagyapám sokat a botjával piszkálgatott ki a kosárból – semmirevaló kölköknek nevezve bennünket –, mert „ez is rossz, az is ehetetlen”. De mindezt már csak magamban idéztem fel, a gyerekeknek csupán a csordáról szóltam: itt vonult végig naponta kétszer, de már nem létezik, soha többé nem nézhetjük meg.
Megszűnt egy világ, végképp eltűnt egy életforma, amely után én is – alig túl a harmincon s immár fővárosiként – néha keserűen sóvárgok. Ennek az életmódnak a nyomait legutóbb épp a Körösköz romániai részére, a még majdnem tiszta magyar etnikumú Simonyifalvára utazva fedezhettem fel: fél óra alatt jutottam túl autóval az egész úttestet elfoglaló tehéncsordán.
Gyermekeim minden valószínűség szerint nem fogják érteni, mit jelent számomra Sümegprága, a falu, amely szemléletem egyik alappillérévé, gondolkodás- és identitásformáló emlékké vált egész életemre. Ez az élményanyag sejlett fel Papp Tibor könyvét olvasva: az élénken bennem élő színek, szagok, ízek, a búcsúk, a szüretek zsivaja, a húsvéti sonka, nagyanyám fánkja és rétese segített közelivé hozni a Papp által leírt Vállaját. Azt a falut, amely minden bizonynyal azt jelentette hatvan évvel ezelőtt a szerzőnek, mint nekem húsz éve Sümegprága.
S hogy a két világ között számos hasonlóságot tudtam felfedezni, annak az az oka, hogy Papp Tibor Egy kisfiú háborús mozaikja című műve (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003) valójában aprólékos leltár, amely irodalmi értékein, az esztétáknak – és remélhetőleg az átlagolvasóknak is – örömet okozó, poétikus szövegépítkezésén túl még az életmódkutatóknak, a néprajzosoknak is forrásértékű szövegévé válhat, hiszen a szerző a lehető legpontosabban ír le és jellemez minden részletet.
Szinte hihetetlen, hogy ilyen jó az emlékezete; egy helyütt például a hatéves kisgyermek nagyapjával közös étkezését és az első spiccet okozó borozgatását írja le, kitérve a mázas boroskancsó mintájára. Először mindezt az írói fantázia világába soroltam, majd felrémlett bennem, milyen is volt az, amikor sárbogárdi nyaralásaimkor apai nagyapám biciklivel kivitt a présházba, s ott kettesben elcsemegéztünk a zöld szekrény rejtekéből előhúzott olajoshal-konzervekből. Én is mindenre emlékszem: a présházra, a kis festményekre a falon, a diófákra, a padokra, a tűzrakóhelyre, a pincére, a pince szagára, a hordók sorrendjére, a malomkő asztalra, de még a csősz kutyájára is. Papp Tibor regénye a színek, ízek, tájképek, arcok, ruhák, hangok gyűjteménye: szemléletesen írja le a füst, a mocsár, a vályog meg a friss tej, a lángos illatát, a poros szoba vagy a frissen faragott mészkő érdes szagát, az alma-, salétrom- és tehénszagot és még vagy ezernyi dolog egész életre eltárolt szagát.

Ez a könyv nem elsősorban a történet miatt érdekes az olvasóknak, hiszen az elbeszélést maga alá gyűri leírás, a jelzőkkel, hasonlatokkal s költői képekkel zsúfolt jellemzések, a pannószerű freskók. (Különben éppen ez teszi ma nehezebben olvashatóvá a könyvet sokak számára, mert a pergő filmeken szocializálódott nemzedékek a változatos, gyors történeteket keresik, s nem az ilyen lassan hömpölygő, szép műveket.) Az időben előrehaladó történet valójában nem egy történet, hanem apró töredékek, anekdotaszámba menő, a családi legendárium részévé vált események füzére, amelyeket összetart a táj, a község, a vállaji szagok és színek, az emberek, az eltérő társadalmi helyzetű rokonok, a megszálló szovjet katonák, az épületek (a híres vállaji templom vagy az országban egyedülálló, sátor formájú sváb csűrök), az ünnepek, az étkezések, az állatok, a szombati fürdőzések aprólékos bemutatása. Számtalanszor képzeltem magamat a szerző helyébe, hiszen falusi nyaralásaimkor hasonló élményeim voltak: én is egyedül a libáktól féltem nagyapáméknál, bennem is élénken él a húsvét hajnali sonkaszentelés kalácsos, tormás, kemény tojásos falusi aromája (a tömjénre nem emlékszem), én is szedtem szét puskagolyót, s égettem puskaport, csak mi a szántóföldön gyűjtöttük össze az elhullott géppisztolylövedékeket, s hasonló emlékeim vannak az abált szalonnáról, s ha már az ízeknél és az illatoknál tartunk, bizony, nemegyszer rangsoroltuk az egyes állatok óljának, istállójának szagát, s a könyvben elegánsan csak illemhelynek nevezett budin nekem is az volt a legfőbb problémám, hogy „csak elöl éreztem a combom alatt a tartót, mintha egy gerendán ültem volna, rettenetes, pokolbeli mélység fölött, amelynek gödre a legbüdösebb ragacsos, sűrű folyadékkal várta a belelibbenő gyereket”.
A kötet legerősebb része a Jönnek az oroszok című fejezettől A deportálás végéig tart. Bizonyára ez az idősebb vállajiaknak lesz igazán megrázó olvasmány, hiszen ők még személyesen ismerhették azt a meg nem nevezett, a lányát a megerőszakolástól kisbaltával menteni igyekvő apát, akit az orosz katonák lelőttek. A szerző példákkal igazolja, hogy a kollektív bűnösség elve, az egyes népek kollektív meg- és elítélése félrevezető: megismerjük a részeg, erőszakoskodó orosz katonáktól a család asszonyait megmentő román tisztet vagy a nagypapához elszállásolt kétgyermekes, jó szándékú, segítőkész szibériai parasztivadék harcost, mégis katasztrofális kép rajzolódik ki az utóbb felszabadítónak titulált barbár orosz seregről. Romok, emberi roncsok, csonka családok, kirabolt házak, kamrák és istállók, na és ázsiai szifilisz maradt a nyomukban. Majd elkövetkezett a deportálás, amiről ma sem beszélünk ebben az országban. Ez vajon miért tabu még most is? A saját nyomorunkról, szüleink, nagyszüleink nyomoráról miért nem beszélünk? Miért maradt el a munkatáborokban raboskodó magyarok nemzetközi támogatással megvalósuló, a bűntett súlyának megfelelő kárpótlása?

Szepessy Ákos kijelentésének („aki ma progresszív, az konzervatív”) parafrázisát hallottam a fiatal költő K. Kabai Lóránttól: aki ma avantgárd, az konzervatív. Magamra vettem. S közben elgondolkoztam, hogy immár tizenegy éve vagyok munkatársa Magyarország egyetlen avantgárd folyóiratának, a Magyar Műhelynek, annak a lapnak, amelynek szerkesztését, tipográfiai munkáját Bujdosó Alpár és Nagy Pál mellett éppen Papp Tibortól vettük át. S felrémlettek bennem a régi viták, amelyek során Tiborék nemegyszer keményen próbálták ránk erőltetni az irodalom dogmatikussá vált műhelyes értelmezését, az irodalom fogalmának fölösleges tágítását (amivel persze nem azt állítom, hogy az irodalom kategóriájába általuk begyömöszölt művek nem lennének esztétikailag értékes, intellektuálisan jól végiggondolt és felépített, befogadói, értelmezői kihívást jelentő alkotások), valamint igyekeztek belénk sulykolni az avantgárd – a fogalom eredeti jelentéséből következő, a Műhely esetében azonban nemegyszer csak formalizmusként megjelenő – állandó újítási kényszerét. Ugyanakkor mindhárom műhelyes szeretetre és tiszteletre méltó makacssága mögött mindig éreztem egyfajta konzervatív vonást, attitűdöt, legyen szó akár családi örökségről, hagyományról, életmódról, társadalmi normákról, akár politikáról. De az avantgárd Magyar Műhely-es megcsontosodása (hogy Papp Tibor gyakran használt kifejezésével éljek), a műhelyesek állandó – irodalomtörténeti igényű – rendszerezési, kanonizáló, stílus- és műfajteremtési szándéka is avantgárd paradoxont hozott létre, hiszen éppen az állandó újítási szándékkal szemben önmagukat, saját esztétikai rendszerüket konzerválták. (Ebből az egyetlen menekülési útvonal a visszatérés az avantgárd előttihez, az alapokhoz.) Másrészt a műhelyes triász sajátos konzervativizmusa esztétikailag, nyelvhasználatilag is kimutatható, értékközpontúságuk, az irodalomhoz, a nyelvhez való viszonyuk éppen a posztmodern elé helyezi őket, ezzel is igazolva a Szepessy–K. Kabai-féle meghatározásban felsejlő igazi avantgárdparadoxont. (A mondatnak valóban így van értelme: avantgárddal, nem progresszívvel…)
S hogy miért lényeges mindez? Mert Papp Tibor Egy kisfiú háborús mozaikja című kötete csak így értelmezhető helyesen, az életmű egészében, csak így érthetjük meg, hogy miért is nem lóg ki ez a corpus, s miért nem fognak kilógni a reményeim szerint következő hasonló lélegzetű és hangvételű, megírásra váró könyvek az eddigi kötetek sorából. Papp Tibor nem adott fel semmit, sem az avantgárdot, sem európaiságát, életre szóló, szemléletét kitágító franciaságát, a világ számítógépes irodalmában elfoglalt előkelő helyét. Papp Tibor csak hazatért, végre. S a ma oly divatos kulturális és politikai sznobizmus csapdáit elkerülve egyenesen a gyökereit, a mindig benne élő, a viselkedésére, szokásaira mindmáig erősen ható, meghatározó élményeit találta meg.