Könnyen meglehet, hogy beigazolódik Jeremy Seabrook figyelmeztetése. A kiváló brit újságíró néhány évvel ezelőtt arra hívta fel a figyelmet, hogy a nemzetközi közösség és az ENSZ kifejezések jó ideje nem fedik át egymást. Seabrook szerint az első Öböl-háború óta nemzetközi közösségnek nevezzük az uralkodó hatalmakat szolgáló eszme hordozóit, akik voltaképpen aláássák az ENSZ-t megalkotó világnézetet, a nemzetek önrendelkezésének és sokféleségének gondolatát. Ezzel egy időben – véli Seabrook – az ENSZ alapelvei elavultak, a világszervezet nem tudja érvényesíteni akaratát, és emberiességi szerepét, feladatait sem képes többé betölteni.
Ha manapság megvonjuk a mérleget, több tekintetben is igazat kell adnunk a brit újságírónak. Az ENSZ iraki szerepvállalásával kapcsolatos kérdések voltaképpen az amerikai magatartás változásait mutatják. A hadműveletek megindulása előtt Washington lemondott a világszervezet határozatai által megtestesülő nemzetközi legitimizációról, s a Biztonsági Tanács (BT) felettébb kétséges kimenetelű végszavazása helyett az önálló cselekvés mezejére lépett. Fél év elteltével világosan látszik, hogy az amerikaiaknak égető szükségük van az ENSZ-re, ha valamiképpen a törvényesség és a közös fellépés látszatát akarják kelteni. A vég nélküli viták hátterében azonban szervezeti kérdések is állnak, ezek sorában kétségkívül a BT reformja a legfontosabb, hiszen a testület összetétele sorsdöntő lehet bármilyen határozat meghozatalánál.
A vita korántsem mai keletű. Az ENSZ 185 tagállama 1993 és 1998 között hosszasan tárgyalt – lényegében eredménytelenül – a Biztonsági Tanács összetételének és a tagok jogkörének átalakításáról. A változtatásra azért volt szükség, mert a BT munkája elnehezült, és sok tekintetben a második világháború utáni esztendők erőviszonyait tükrözte. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának mindmáig öt állandó (Egyesült Államok, Franciaország, Kína, Nagy-Britannia és Oroszország) és tíz nem állandó tagállama van. Vétójoggal csak az állandó tagok rendelkeznek. A térségi alapon kiválasztott nem állandó tagállamok mandátuma két évre szól. A BT kibővítésével kapcsolatban napjainkban konkrét országok is szóba kerültek. Az 1998-as vitában az Egyesült Államok lándzsát tört Japán és Németország állandó BT-tagsága mellett, és azt irányozta elő, hogy a testület létszáma legfeljebb 20-ra vagy 21-re emelkedjen. Ezt az elképzelését az ENSZ-tagok többsége nem fogadta el. A javaslatot – legalábbis részben – két héttel ezelőtt Jaques Chirac francia elnök is megismételte az ENSZ-közgyűlésben, amikor újabb állandó tagnak javasolta Németországot és Japánt, név nélkül pedig utalt Ázsia, Afrika és Latin-Amerika országaira.
A testület kibővítésére mindeddig nyilvánvalóan azért nem került sor, mert az érintett országok képtelenek megegyezni az új BT létszámáról és a felvétel szempontrendszeréről. Ha Japán valaha is állandó BT-tag lesz, joggal vetődhet fel, hogy az egymilliárdos népességű India miért nincs ott a világ legfontosabb döntéshozói sorában. Nincs közmegegyezés Németország tagságáról sem, de az biztos, hogy amennyiben erre sor kerül, a Jaltában és Potsdamban megalkotott világrend végérvényesen elmerül az idő örvényében.
Azt az ENSZ bírálói sem tagadják, hogy az 1997-ben főtitkárrá megválasztott ghánai Kofi Annan rugalmasan és pártatlanul végzi munkáját, és az elmúlt években különösen sokat tett a világszervezet reformjaiért. Agressziót elítélő megszólalásai, Washingtonnak címzett burkolt bírálatai különösen fontosak egy olyan korban, amelyet – ha legalábbis a hatalom monopóliumát tekintjük – joggal neveznek egypólusú világrendszernek. A főtitkár gondolkodásmódját jól példázza egy néhány nappal ezelőtti eset, amikor Annan kijelentette, hogy az Egyesült Államok által óhajtott feltételek mellett a világszervezet nem képes megfelelő politikai szerepet játszani Irakban. Ezzel rátapintott az ENSZ megújulását jelenleg leginkább gátló kettősségre. Az emberiség kétségkívül válaszút elé került: vagy a kommunizmus összeomlása óta helyét és feladatkörét kereső szervezet garantálja a törvényességet a világban, vagy az elmúlt hónapokban megtapasztalt erőpolitika határozza meg a nemzetközi kapcsolatokat. Nem kétséges, hogy az előttünk álló hetek, hónapok fejleményei, és különösen a világszervezet iraki szerepvállalásával kapcsolatos döntés akár évtizedekre is meghatározhatja az ENSZ jövőjét, feladatkörét.
Alighanem a megújítási kényszerrel függ össze az amerikaiak újbóli megjelenése az ENSZ oktatási, tudományos és kulturális szakosított szervezetében, az UNESCO-ban. Washington 1984-ben, Ronald Reagan elnöksége idején lépett ki a szervezetből, miután bírálta a szervezet végrehajtási mechanizmusát. Akkoriban az amerikaiak úgy érezték, hogy az UNESCO túlságosan is sokszínű, és ebből fakadóan kiváló fórumot teremt a Reagan-kormányzatot bíráló erőknek. Tizennyolc év után most az amerikaiak megújították tagságukat, sőt az UNESCO-programok finanszírozásában is jelentős részt vállalnak. A 2004–2005-ös költségvetéshez 134 millió dollárral járulnak hozzá, ráadásul még az idén 15 millió dollárt utalnak át az ENSZ-intézménynek. Az amerikaiak nem mindig voltak lelkes befizetői a világszervezetnek, és figyelmeztető jel, hogy éves tagdíjuk nem kevesebb, mint 530 millió dollár. Washingtonnak azonban – legalábbis a jelek szerint – minden pénzt megér, hogy katonai, politikai és ideológiai szövetségeseket találjon a világterrorizmus elleni hadjáratban.
origo.hu
A Kondorosi Csárda még egy utolsó esélyt adott a rongálónak
