Köszönjük a vérből született új életet…

A kopjafák, az emlékművek elválasztják az élőket a holtaktól, de összekötik mindazokat, akik őrzik a forradalom, a hősök, a halottak igaz emlékét. Minden nemzet elfogódottan ápolja szabadságküzdelmeinek helyét, emlékét. Az anyaföld, az anyanyelv, a hit mellett ez a legnagyobb összetartó erő.
Ezért állunk ma oly sokan itt, a Széna téren.
A vérből született új életet megköszönjük ma a forradalom halottainak, a forradalom hőseinek, megszenvedett hozzátartozóknak, a hazából elűzötteknek.
Ezért e napon, október 23-án megkondulnak a lélek harangjai is, s hírül adják: Nem felejtünk!
Nem felejtjük Szabó bácsi és Ekrem Kemál bátorságát, Bán Róbert, Rusznyák László, Zimmer Tibor, Fónay Jenő és a sok-sok fiatal srác és ipari tanuló lelkesedését, hitét, elszántságát.
Nem felejtjük, hogy adósai vagyunk 1956-nak, adósok a történészek, mert homályos e korszak, adósok a jogászok, mert 61 sortűz dördült el, és az igazságot máig nem tudjuk a helyére tenni, adós a művészet.
Miért nem olvashattunk egyetlen regényt sem egy ’56-os hősről, egyetlen megrendítő dráma sem született? Pedig hány egyéni sors adhatna okot a megörökítésre!
A költők jeleskedtek egyedül, szép versek születtek a gyors fájdalomban: Tamási Áron, Obersovszky Gyula, Tompai vagy Illyés tollából vagy a száműzetés keserűségében Márai Sándortól.
Vajon miért a művészetnek e furcsa tartózkodása? Talán a hazugság, a történelemhamisítás, a megfélemlítés belénk égett.
Kibe ez, kibe az!
Miközben ezek a stigmák szoktak igazán nagy művészeti alkotások ihletői lenni.
Nem felejtjük, hogy mi történt ezen a téren s ebben a hazában 1956-ban.
Előbb a terror uralkodott, tombolt a kommunista őrület.
A megtorlásokkal együtt több mint ezer halott.
Később a diktatúra – az életünket már meghagyta, de mozgásteret csak a saját játékszabályai szerint engedélyezett.
Nem felejtjük, hogy amikor a végén morálisan, gazdaságilag, társadalmilag végképp öszszeroppant a rendszer, akkor már erejét vesztve, kezét feltartva arra kért bennünket, hogy értsük meg őket: nem volt más választásuk.
Nem felejtjük, hogy mi egy keresztény nép vagyunk, és ekképpen is gondolkodunk.
De a szabadság ellen vétők nevét és tetteit nem felejtjük.
Nem felejtjük, hogy mi volt 47 éve a legtöbbet mondott két szó: Ruszkik, haza!
Talán 1990-ben az MDF jelszavai és plakátjai közül is a legtöbb figyelmet kapta a „Tavarisi, konyec!”
Nem felejtjük, kiknek köszönhetjük ott fenn, a történelem panteonjában és itt, a téren álló, ősz hajú, megtört egészségű honfitársaink közül, hogy megérhettük: 1991 júniusában elment az utolsó orosz katona.
Ismét szabad hazában élhetünk! Köszönjük!
Az emlékezés abban segít minket, hogy átgondoltan mondhassunk igent a jövőnkre. Minél világosabban látjuk, mi történt velünk, annál egyszerűbb a válasz, hol van ma hazánk helye a világban. Hová köt bennünket kultúránk, hová köt történelmünk.
A hősi élet és a hősi halál mindig megrázó tükör az utódoknak. Ilyenkor válik világossá, hogy a mi életünk, a mi jogaink, a mi világunk nem ingyen a miénk. Hőseink áldozata vívta azt ki.
A XXI. század Magyarországa előtt olyan jövő áll, amelyet nem más, hanem mi alkothatunk magunknak.
Ennél nagyobb felelősség nincs.
Amíg diktatúrában éltünk, lehetett a felelősséget nem vállalni, ma már nem lehet. Akkor lehetett mondanunk: nem tehetünk róla. Ma már nem lehet.
Az európai Magyarország abban különbözik a bizánci fogolytól, hogy végre nem nélkülünk döntenek rólunk, hanem mi döntünk saját sorsunkról.
Végre nem barakklakók leszünk, hanem újra emelt fővel európaiak, akik mindig is voltunk. Az európai Magyarország abban különbözik a megszállt országtól, hogy egy történelmére, kultúrájára, adottságaira méltán büszke magyar nemzet gondoskodik magáról és utódairól.
Nem feledhetjük ma azt sem, hogy mi a felelőssége a mi nemzedékünknek!
A mi generációnk felelőssége fiataljaink iránt, hogy ’56 emléke olyannak maradjon meg, amilyen az a 13 nap volt – de hamisítatlanul.
Egy nemzet képes volt egyik pillanatról a másikra megtisztulni, és minden ember kívánta ezt a megtisztulást.
A mi generációnk felelőssége választ adni, kié volt 1956.
’56 valódi forradalom volt, szabadságharc, ahol felszínre bukkantak mindazok a törekvések, áramlatok, amelyek akkoriban léteztek: mindenkinek megvolt benne a saját forradalma.
Mást vártak tőle Nagy Imréék, mást vártak tőle a korábbi koalíciós pártok politikusai, mást vártak tőle a pesti srácok, a Horthy-éra politikusai és társadalmi erői. ’56 nem volt egységes szemléletű. Kivéve azt, hogy Ruszkik, haza!, mert mi, magyarok szabad országban akarunk élni.
Lépten-nyomon ezen a téren és ebben az országban a forradalmárok ’56-ban és a forradalmat segítők is szembetalálták magukat a forradalom elnyomóival.
Hát elvárható-e, hogy forradalmár és elnyomója, foglár és fogvatartó ugyanúgy emlékezzen a sorsfordító időkre?
Elvárható-e, hogy korábbi fogvatartóink ugyanúgy gondolkodjanak hőseinkről, a magyar szabadságharcról, mint azok, akik 47 éve ugyanazt mondják, ugyanazt érzik. Mondjuk ki: nem várhatjuk el!
Történelmünk közös, ám az abban viselt múltunk nem!
Sem a viselt felelősségünk, sem az egyéni múltunk!
Ám 13 éve a jelenünk és a jövőnk is közös.
Az a jövő, amely megannyi történelmi seb után összefogásra szólít bennünket.
Be kell gyógyítani a történelmi sebeket. Minden más út csak újabb sebeket okoz.
Ez a mi generációnk nagy felelőssége.
A mi generációnk felelőssége, hogy a fiatalok olyan példaképeket ismerjenek meg ’56-ból, amelyeken nincs az a kalandhős, aki túl tudna tenni. ’56 nem fikció, nem kitalált történet.
Véres valóság.
Hogyan volt képes egy 18-20 éves fiatal az életét, a jövőjét feláldozni?
Nem az számított, hogy adnak-e érte majd valamit.
Mert adtak: kötelet, börtönt, félbetört karriert.
Nem az számított, hogy mi hasznuk származik belőle.
’56 üzenet egy szerencsésebb korszak fiataljainak, hogy bizony vannak olyan harcok, amelyeket végig kell harcolni, akkor is, ha reménytelennek tűnik.
Vannak küzdelmek, amelyek minősítik az embert, rangot adnak. ’56-ban a nemzet a becsületét szerezte így vissza.
És vannak küzdelmek, amelyeket akkor is meg kell vívni, ha tudjuk, hogy eredményét csak gyermekeink vagy unokáink élvezhetik majd.
’56 üzenete a fiataloknak, hogy nincs személyes boldogulás a közösség és a nemzet boldogulása nélkül.
’56 üzenete, hogy hit és elszántság nélkül nem lehet értelmes életet élni.
’56 üzenete a fiataloknak, hogy hinni kell, s ha hiszünk – cselekedni is képesek leszünk, s ha cselekedni is képesek vagyunk, nem leszünk megkerülhetők.
Sem itt, a hazában, sem Európában.
’56 levert forradalma legyen példa, legyen eleven érzelmek és gondolatok forrása.
A mi napjaink ugyanis – bár másként – szintén áldozatokat követelnek mindannyiunktól.
„Minden órának megvan a maga parancsa.”
A mai óra parancsát e hazában, s itt, a téren mindenki meghallotta. Emelt fővel ünnepelni, tiszteletet adni a forradalom hőseinek!
Emelkedett, méltóságteljes ünnepünkre büszke vagyok, s tisztelettel és alázattal köszönöm önöknek.
A forradalom arra int bennünket, hogy élnünk és cselekednünk úgy kell, hogy mi is érdemessé váljunk majd utódaink tiszteletteljes figyelmére. A történelem bennünket is mérlegre tesz egyszer.
A mi példaképeink, az ’56-os szabadságvágyók és harcosok kiállták a történelem próbáját.
Add, Istenem, hogy a mi utódaink egyszer hasonlót mondhassanak rólunk is!
Isten áldását kérem hazánkra, s minden jó szándékú magyarra!