Köztársasági etika

Mélyponton van a közerkölcs Magyarországon – s ezt nem csak Csapody Miklós vette észre egy ultrabaloldali hetilapban. Az Országos Választási Bizottság másfél éves reakcióidővel elismerte, hogy mégsem volt tiszta a 2002-es országgyűlési voksolás: még a második forduló előtt határozatot hoztak ugyan arról, hogy a szociálwerberista telefonos riadólánc törvénytelen volt (az MSZP-s választóköri delegáltak a szavazás délutánján mobilról mozgósították az elkötelezett bliccelőket), de a közlönynyomtatás közismerten hosszú átfutása miatt ennek közzététele még az önkormányzati választásokat is egy teljes esztendővel lekéste. Tessék ennek fényében nézni az Erzsébet hídi véres rendőrattakot, amellyel a választási tisztátalanság ellen protestáló, polgárilag engedetlen hídfoglalók ellen léptek fel lamperthi kitüntetésre érdemes brutalitással. Hamisított tényállítások, interjúk és dokumentumok lepték el a kormánypárti sajtót, függetlenül attól, hogy mértékadónak vagy minőségi bulvárnak (?) nevezik magukat. A kormányszóvivő olyan, mint egy élő orosz rulett: kedvünkre találgathatjuk, hogy most épp igazat mond-e vagy hazudik (bocsánat: csúsztat). Az Országgyűlés szocialista elnök asszonya meglepő nyíltsággal fellépett a pártjában elharapódzó korrupciós jelenségek, a tovább élő nómenklatúra ellen, ám éles szituációban (mikor egy ritka patthelyzetben a házelnöki voks döntötte el egy piszkos privatizációban jeleskedő miniszterhez intézett interpelláció elfogadását) az egyelőre még nem létező szociáldemokrácia helyett mégis a létező szocializmus mellett döntött. (Medgyessy időközi távozása esetén így Kovács László kormányfői esélyei egy csapásra megnőttek az erkölcsösebb alternatívának tetsző Szili Katalinnal szemben. Utóbbi meg majd meggyónja botlását, ha a pápa esetleg nem is tudná már megáldoztatni, mint legutóbb.)
A megtűrt, sőt támogatott gyurcsányizmus persze azt is jelenti, hogy a példa láttán mások is tömegesen úgy vélhetik: ami az államé vagy a nekem munkát adó cégé, az egyben a családomé, végeredményben az enyém is. Baloldali főszerkesztő gondolhatja úgy, hogy lapja vezércikkét személyes vélt sérelmeinek taglalására használhatja fel, kritikán aluli hangnemben, a kulturált megszólítás (önözés, magázás) szabályait elfeledve, miközben észre sem veszi, hogy az általa igazgatott vállalat szponzorációját a saját támogatásaként tünteti fel. Ez talán már maga a Tamás Gáspár Miklós-i utópia, aki legújabb (szociálforradalmár) korszakában még a szocializmus négy évtizedes létét is tagadja: szerinte akkor is kapitalizmus volt, csak éppen afféle sajátos formában. S ugyebár ha a politikai rendszerváltozás nem járt együtt gazdasági rendszerváltozással, nem lehet a spontán és nem spontán privatizáció bűnéről sem értekezni; s mivel nem lehet róla értekezni, nevezett bűnök nem is léteznek, csupán sikerorientált emberek.
Kész csoda, hogy ilyen problémamentes gondolatmenetek ellenére miért érezte szükségét mégis Medgyessy Péter, hogy életre hívja a Köztársasági Etikai Tanácsot. A Solt Pál vezette testület hosszas előkészületek után össze is ült, ám az első összejövetel előtti napon az egyik kormánypárti napilap terjedelmes összeállításban indított támadást a grémium ellen. Főként azt kifogásolták, hogy miként vizsgálhat egy ilyen testület erkölcsi mezbe bújtatva jogi kérdéseket, különösen pedig egyedi ügyeket. E markáns befolyásolás után nem csoda, ha a tanácstagok közül némelyek – az elfogadott alapszabály ellenére – elálltak az egyedi ügyek napirendre vételétől. A Fidesz-frakció pedig (mint közleményükben áll) döbbenettel értesült róla, hogy negligálták általánosságban is fontos kérdéseit: etikus-e, ha egy miniszter luxuskörülményeket biztosító utazáson vesz részt, amelyet magáncégek finanszíroznak (ilyet Magyar Bálint soha nem tenne); etikus-e a közvagyont saját vagyonná téve milliárdossá előlépni (e tekintetben Gyurcsány Ferenc szóba sem jöhet); illetve etikus-e, ha egy államtitkár ártatlan emberek rágalmazását tekinti feladatának (fogalmam sincs, itt kire gondolhattak – talán meg kéne kérdezni Keller Lászlótól).
Úgy látszik, ezek nem annyira fontos kérdések; de talán nem csak nekem hiányzik a válasz. Márki Zoltán bíró, a Köztársasági Etikai Tanács elnöki titkára az ominózus ülés után beszüntette tevékenységét a testületben, de előbb – még az ülést megelőzően – interjút adott a Magyar Nemzet Online-nak (A jogállam beköszöntével elfelejtettünk a tükörbe nézni, MNO, 2003. október 2., 17.05). A nyilatkozat pontosan rögzíti a tanács létrehozásának szándékait, s következtetni enged arra is, hogy ezzel szemben mi valósult meg belőlük. „A testület tagjainak köztekintélye komoly garancia arra, hogy a tanács megfontolt, s nem részrehajló döntéseket hoz. A leendő tagokkal személyesen Solt Pál elnök egyeztetett. Az általa összeállított névsor lett a végleges, abba senki nem lett sem be-, sem kikényszerítve. Az egyeztetés folyamatát már végigkísértem, így állíthatom: a kormányfő nem változtatott a listán” – mondta Márki.
Medgyessy tehát mindaddig biztosan nem avatkozott bele a testület működésébe (ellentétben a Magyar Televízióval), amíg minisztereit – s talán őt magát is – potenciálisan nem veszélyeztette. De mi a helyzet azokkal a fránya egyedi ügyekkel? „Nem szükségszerűség a tanács léte, mint ahogy etikailag problémás ügyek sem szükségesek. Ám ha etikai állásfoglalást kívánó, országos jelentőségű egyedi ügyek, illetve etikai természetű eldöntendő kérdések nagy tömegben bukkannak felszínre, ezek mellett nem lehet szó nélkül elmenni.” Márpedig felbukkantak, igen nagy tömegben. Márki szerint „a jogállam beköszöntével elfelejtettük a szembenézés etikai parancsát és gyakorlatát – elfelejtettünk a tükörbe nézni. A rendszerváltozáskor odaálltunk a jog mellé – illik továbblépni, s oda kell állni az etika mellé”. Nos, ez a lépés a jelek szerint még várat magára.
Pedig az elnöki titkár az ülés előtt még magabiztos és optimista: „A tanács arra a tekintélyre is támaszkodhat, amelyet az egyedi ügyek kezelése alapozhat majd meg a közvéleményben. Az alapszabály szerint bárki kezdeményezhet – a tanácsot ez az autonóm igény tartja fenn. Úgy látszik, a tanácsot a politikai tér különböző oldalai is respektálják. Ezt jónak tartom, mert reményt ad az esetleges döntések higgadt fogadtatására.” A higgadt fogadtatást a magam részéről másként képzelem, s a történtek után a politikai tér különböző oldalainak respektusát, erkölcsnemesítő szándékát is kritikával kezelném. Pedig nem arról van szó, hogy mondjuk az MSZP- vagy az SZDSZ-frakció ne nyújthatna be hasonló kérdéseket egyedi etikai ügyekre vonatkozóan – inkább a kormánypártok rettegését vélem felfedezni az alapelvek meghazudtolásában: a kormányoldal megéghet, az ellenzék legfeljebb megperzselődhet.
Pedig „az alapszabály nem zárja ki, hogy a testület egyedi ügyekkel foglalkozzék”. Sőt a kezdeményezőnek sincsenek kiváltságai: „a kormányfő sem vehet semmit napirendre, s nem is vehet le semmit onnan – a testület bármely közéleti szereplő ügyével foglalkozhat”. Kivéve, ha az szocialista vagy szabad demokrata. A legfőbb etikai kérdés ezek után az: kedves gonosz mostoha – mit ér a tükör, ha nem néznek bele?