Medgyessy-médiabányák

A helyettes kormányszóvivő (a takarékos államot hirdető Medgyessy-kabinetben ilyen is van), Gulyás Erika vehemensen cáfolja, hogy részt vett volna azon az informális összejövetelen, ahol a miniszterelnök kifejezte mélységes elégedetlenségét a Magyar Televízió hírműsoraival kapcsolatban. Gál J. Zoltán nem helyettes szóvivő nem cáfolja – igaz, nem is kérdezték. Az országos és tévés vezetők közötti konspiratív találkozóról a Népszabadság adott hírt, amiből józan ésszel arra kellene következtetnünk, hogy épp az ellenkezője igaz (talán akad valami a tarsolyban Teller Edétől); ám túl nagy átszervezések kezdődtek ahhoz a Szabadság téren, hogy az exkluzív értesülésnek ne volna alapja. Repült például Merényi főszerkesztő a Híradó éléről (noha kipróbált káder hírében állt), s kineveztek egy sereg új igazgatót – nyilván a szigorú takarékosság, a nadrágszíjhúzás jegyében.
Ne a tükröt szidjad, ha a képed ferde – léphetnénk túl a nyúlós eseten a közmondások szintjén, de nem tehetjük. A találkozó léte és a kormányfői dorgálás híre ugyanis azt bizonyítja: Medgyessy Péter kézi vezérléssel irányítja a Magyar Televíziót, holott a médiatörvényben az áll, hogy a közmédiumokhoz a mindenkori kormánynak semmi köze. Nem a kormány adja a pénzt, hanem a többpárti parlament – ennek megfelelően a parlamenti pártok ejtőernyőzhetik be embereiket a papíron független kuratóriumi elnökségekbe. E papíron független testületek némelyik tagja (például az aczélos iskolázottságú Agárdi Péter a rádiókuratóriumból) már eddig is előszeretettel bírált konkrét műsorokat és műsorkészítőket, jóllehet ez a mindenkori médiumelnök kompetenciája. Most viszont a miniszterelnök vetemedett ilyesmire, ami azért mégiscsak a törvénytelenség magasiskolája. Nem mintha ne ordítana a köztévéről így is, hogy kormányzati propagandaeszköz – eddig azonban legalább a látszatot őrizték a hatalomgyakorlók, hogy nem avatkoznak be egy elfogulatlanságra és kiegyensúlyozottságra hivatott média-közintézmény közvetlen működésébe.

Immáron a látszat is oda. A felháborodott liberális véleményformálók reflexszerű aláírásgyűjtő happeningjei viszont valahogy késnek. Talán úgy gondolják: ha ők és kormányzó barátaik szállnak meg egy közpénzből működtetett nemzeti médiumot, az magától értetődő – ha a mai ellenzék halovány esélykiegyenlítő próbálkozásairól van szó, akkor a szólásszabadság kerül halálos veszélybe. Hasztalan kutatom a lapokban Vásárhelyi Mária médiaszociológus elmélyült elemzését is arról, hányszor tíz milliárdot herdált el a Magyar Televízió megújult vezetése röpke egy esztendő alatt – a neves szakértő nyilván más, fontosabb kérdésekkel van elfoglalva. Kukamód hallgatnak a habzó szájjal orbánbányázó publicista kollégák is, beleértve azokat, akik annak idején kéretlen jó tanácsokkal látták el Orbán Viktort: hogyan kellene megkérnie édesapját (még egy kiadós atyai pofon esélyét is kockáztatva), hogy ugyan már, hagyja a kőbányászást másra. Ugyanők most miért nem szólítják fel Medgyessy Pétert: beszéljen már a nevelt lánya fejével, hogy nyergeljen át valamelyik kereskedelmi televízióhoz (jobban is állna neki, mint ez a macerás közszolgálat), s ne blamálja fogadott atyját folyamatosan köztévés produkcióival? Bizonyára csőlátásom van már, de úgy érzem: sorra veszélybe kerülnek értelmes műsorok (határon túli magyarokról, vallásról, miegymásról), miközben Tornóczky Anitának valamiféle veleszületett talpraesettséggel újabb habkönnyű műsorötleteket sikerül elfogadtatnia a szőrös szívű tévévezetéssel. Orbán-bánya egy volt – de annak éves haszna messze nem érte el a nevelt leány mostani bevételét. Miért nem szúrnak szemet a kettős mércét olyannyira megvető véleményformáló hölgyeknek és uraknak a Medgyessy-bányák?
Ha már a miniszterelnök a tévévezetés és a híradókészítés fáradságos feladatát is önként a nyakába vette, tisztább eljárás volna a jól bevált közép-ázsiai modell átvétele: neveztesse ki a családtagját tévéelnöknek, és kész. Később, ha rátermettnek bizonyul, akár még az országot is örökölheti. Igaz, ennek még vannak némi bürokratikus akadályai: kétharmados törvények, alkotmány, ilyesmi. Egy híradó-főszerkesztő sorsa persze nem érhet fel az országos érdekekhez – igaz, egy lojális tévéelnököt nem kell utasítani sem: ért ő a puszta kritikából is. Az meg nyilván az én életidegen akadékoskodásom, hogy nem kifejezetten elegáns médiaelnökök előszobáiba szelíd nyomásgyakorlással komisszárokat, jelentőembereket, netán valahai ortodox PB-tagok egyenes leszármazottait telepíteni. Az efféle idejétmúlt polgári finnyásság nem ütközik a médiatörvény betűjébe, viszont újfent felveti az MDF felelősségét, amely négy elnökségi kurátora révén asszisztál a Magyar Televízió kormányzati kézi vezérléséhez. Igazán nem célom (s mivel a látogatottság növeléséért nem kapok jutalékot, nem is érdekem), hogy időről időre a demokrata fórum internetes honlapjának vezető anyagává váljak, ahol talányos okokból együtt emlegetnek Angela Davisszel, de nem mondhatok mást: Dávid Ibolyáék elvtelenül kollaborálnak egy kommunisztikus eljárással. Úgy igyekeznek elfogadtatni önmagukkal is az elfogadhatatlant, hogy saját emberüket (az előző tévéelnök kabinetfőnökét) benyomják igazgatónak: hátha tehet majd egyet-mást azért, hogy a párt népszerűségét elnök asszonyának tetszetős mutatóihoz közelítse.

Van tisztességes út is: otthagyni a boltot, bármilyen talmi előnyökkel kecsegtessen is az. A Magyar Televízió javíthatatlan pénznyelő automata: nem kár érte. Hol hatmilliárdot kér pluszban, hol nyolcat, aztán se normális közszolgálat, se a gazda nem elégedett vele. Semmi katasztrófa nem történik, ha bedől: mindenkit ki kell fizetni, aztán csinálni a romokon egy takarékos köztévét évi tizenötmilliárd adóforintból úgy, hogy saját vagyonával feleljen minden vezető, aki akár egy fillérrel is túllépi a keretet. (Van támpont, hogy két csatornára ez reális költség: a Duna Televízió évi bruttó hat és fél milliárdból sugároz huszonnégy órás adást öt kontinensre.) Ez persze azt is jelenti, hogy sutba kell vetni az alibi médiatörvény-tervezetet, amelyet kereskedelmi, sport- és humortévések tákolnak kormánymegrendelésre, kirekesztve belőle az ellenzéket, s valamiféle kinevezett bölcsek tanácsát vizionálnak a közszolgálat tetejébe, a képviseleti demokrácia nagyobb dicsőségére. A tizenötmilliárdos köztévé, amelynek működését a parlament akár műsorcsoportonként való maximalizált költségvetéssel is szabályozhatná, akár néhány hónap alatt felállhatna – igaz, ez esetben a Medgyessy-bányákat (is) be kellene zárni mint a közszolgálatiságtól idegen műhelyeket. A Gyárfás-féle műsoridő-betakarítógép sem működhetne akadályok nélkül: reggeli és délutáni blokkok után így nem volna Szuper riporter kerestetik sem – megelégednénk egyszerű, de szakmájukat értő riporterekkel is. Akinek a közszolgálatiság krédóját nem a korrekt tájékoztatás, az elfogulatlan háttérműsorok, a nemzeti öntudat szempontjából fontos színpadi és sportközvetítések jelentik, az kereshetne magának elfoglaltságot a kereskedelmi adóknál. Felelős adófizető állampolgárként csak annyit lehet mondani: elég volt, egy fillér többletet se a Magyar Televíziónak!