Medgyessy nem kapott választ

Csehország, Lengyelország és Szlovákia nem foglalt állást egyértelműen arról a magyar javaslatról, hogy az európai alkotmány a nemzeti kisebbségek jogait is rögzítse – hangzott el a visegrádi négyek kormányfőinek sajtóértekezletén azután, hogy Vladimír Spidla, Leszek Miller, Mikulás Dzurinda és Medgyessy Péter az európai alkotmányról, illetve az azzal foglalkozó, a hét végén kezdődő római kormányközi konferenciáról tárgyaltak tegnap a Prágától mintegy 50 kilométerre délnyugatra fekvő Dobrísban. „Én felvetettem ezt a kérdést. Nem kaptam rá egyértelmű választ, de elutasításra sem találtam”– jelentette ki Medgyessy Péter újságírók előtt. A miniszterelnök leszögezte, hogy ennek ellenére ezt a témát felveti a római kormányközi konferencián.
Mikulás Dzurinda szlovák kormányfő Medgyessy szavaira reagálva kijelentette: a kisebbségi jogok rögzítésének kérdését az európai konventben sem fogadták el, s a szlovák fél ezért nem tartja szükségesnek, hogy ezt a témát a kormányközi konferencián felvessék. „Mi azon az állásponton vagyunk, hogy minden ember egyenlő, fajra, nemzetiségre, vallásra való tekintet nélkül. Az általános emberi jogok listája része lesz az európai alkotmánynak, s mi ezt elegendőnek tartjuk, s ezt fogjuk képviselni a konferencián is”– szögezte le Dzurinda.
Az MTI információi szerint Leszek Miller lengyel kormányfő a tanácskozáson érdemlegesen nem szólt hozzá ehhez a témához, míg Vladimír Spidla cseh kormányfő azt mondta: a csehek nem foglalkoztak ezzel a témával, így nincs is róla hivatalos állásfoglalás. Miller ugyanakkor a sajtóértekezleten megjegyezte: Varsó a kormányközi konferencián támogatni fogja partnerei minden olyan javaslatát, amely nem ellentétes Lengyelország nemzeti érdekeivel.
Spidla a tanácskozás eredményeit összegezve elmondta: egyetértés volt abban, hogy az európai alkotmánynak feltétlenül rögzítenie kell az egy ország – egy biztos elvet, illetve az elnöki tisztség rotációs rendszerét. A visegrádi országok nem zárják ki, hogy az elnöki tisztséget országcsoportok is betölthessék.
A négy kormányfő egybehangzóan úgy véli, hogy az Európai Unió keretében létrehozandó fegyveres erők semmiképpen sem képezhetik a NATO alternatíváját, s megengedhetetlen, hogy az unión belül exkluzív védelmi csoportok alakuljanak. Ami a döntéshozatali mechanizmusokat illeti, a visegrádiak azt szeretnék, ha megmaradna a minősített többség elve. A visegrádiak támogatják azt a javaslatot is, hogy az alkotmány preambulumában legyen utalás Európa keresztény gyökereire.
***

-HÁTTÉR-

Tovatűnő közép-európai álom?
Új korszak kezdődik 2004. május elsejével Közép-Európa történetében. Megvalósul egy álom, amire e térség országai hosszú évtizedeken át vártak. Helyreáll a természetes rend, a kiteljesedő integrációs folyamattal a régió – az elmúlt 13 év törekvéseinek betetőzéseként – végleg visszakerül Európa politikai térképére. Ezzel együtt valószínűleg szegényebbek is leszünk egy álommal. Azzal, hogy a Közép-Európának nevezett szellemi és kulturális jelenség hosszú távon is valódi tartalommal megtöltődő politikai és gazdasági realitássá válik. Az ezt leginkább megtestesítő, ritka pillanatoktól eltekintve idáig is inkább csak bukdácsoló visegrádi együttműködés ugyanis a maga elé kitűzött fő cél elérésével (több jelből ítélhetően) végleg kiürül, s csak azért nem szűnik meg, mert e bukást jelentő beismerést azért kicsit mindenki szégyellné. Mi sem jellemzőbb a jelenlegi helyzetre – még jó, hogy a választások után Kovács László e téren is 48 óra alatt rendbe hozott mindent –, mint hogy az uniós alkotmányról szóló viták és a csatlakozás küszöbén a Prága melletti találkozó legnagyobb eredményeként ismét teljes létszám könyvelhető el, Medgyessy Péter ugyanis egy ideje már látványosan menekül Mikulás Dzurinda elől.
Pedig milyen jól kezdődött minden! A rendszerváltás lázában e három, majd Csehszlovákia felbomlásával négy ország elismerésreméltón egyeztette a szovjet birodalom felbomlásához kapcsolódó lépéseit, jelölte ki az új irányt s az együttműködés útját. A közös fellépés azonban az integráció kiteljesedése ellenére sem alakult túlságosan fényesen. A kezdeti, majd az ezt követő tetszhalált követő 1998-as éledés utáni Magyarországon a két jobboldali kormány regnálásához köthető rövid pezsgés, az együttműködés formáinak kétségtelen bővülése sem takarhatta el a bajokat. Prága folyamatos szkepszisét, a nemzet és állam viszonyát érintő nyilvánvaló magyar–szlovák nézetkülönbséget, a múlt kezelésében kiütköző ellentéteket, a lengyel középhatalmi súly miatt időnként előbukó fóbiákat vagy az uniós bővítés közeledtével a közös fellépést mindinkább háttérbe szorító versengést. Az együttműködés azonban a leglátványosabban talán akkor bukott meg, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá: a csatlakozási tárgyalások hajrájában.
A korábbi súrlódásokhoz képest a minimális közös fellépés legnyilvánvalóbban Koppenhágában kiütköző hiánya ugyanis a lényeget, az együttműködés értelmét érintette. Ahogy többen is fogalmaztak: szemben a tagállamok megosztásra alapuló taktikájával, Közép-Európa a legfontosabb pillanatban képtelen volt önmagát megjeleníteni, egyszerűen „nem működött”. Nincs ez lényegében másképp az európai alkotmányról folyó vitát záró kormányzati konferencia előestéjén sem. A lényegében az összes új tag által kifogásolt pontokon kívül – bizottsági összetételre, a soros elnökség rotációjára és a kettős többségre vonatkozó kitétel – képtelenek közösen fellépni, ráadásul még itt is eltérően rangsorolják a problémákat. Az érdekek különbsége egyrészről természetes, s az unió eseti szövetségekre épülő működéséből következően irreális az is, hogy Visegrád tartós érdekérvényesítő blokként jelenjen meg. A baj az, hogy a négyek már jóval korábban elengedték egymás kezét, mint kellett volna – legfeljebb udvariasságból veregetik egymás vállát. Úgy tűnik, mintha eleve lemondtak volna a jövőbeni közös lobbizásról is, pedig, ha nem is lehet abszolutizálni a regionális együttműködéseket, az infrastrukturális beruházások, a hasonló múltból adódó kihívások – mondjuk a panelházak felújításának kérdésében – továbbra is összekötnek bennünket. Az esetenként eltérő érdekek mellett arról sem szabadna eleve lemondani, hogy a térség új impulzust, lendületet adjon az érezhetően elfáradó uniónak. Ez lenne a legfontosabb, bár mind kevesebb rá az esély. Kár érte! Közép-Európa inkább csak formálisan lép be együtt az Európai Unióba, ahogy azonban Martonyi János fogalmazott: „Ha érdekérvényesítő blokkokban, hangzatos elnevezésekben talán nem is, élni fog azonban bennünk, a kultúránkban, a tudatunkban, a lelkünkben.”