Médiatörvény a baloldal fogságában

A néhány hete nyilvánosságra került új médiatörvény-tervezet egyik alaptétele, hogy a médiumokat ne pártemberek, hanem köztiszteletben álló szakemberek felügyeljék. Ehhez képest a tanulmányt három, a baloldalhoz erősen kötődő médiaszakértő készítette.
A Miniszterelnöki Hivatal felkérésére Szente Péter rádiós, a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumának SZDSZ-es delegáltja, Horvát János, a Sport1 televízió elnöke, az Országos Választási Bizottság volt – MSZP által delegált – tagja és Gálik Mihály, a Budapesti Közgazdaság-tudományi és Államigazgatási Egyetem tanára, baloldali médiaszakértő látott hozzá a munkához. A Fidesz médiapolitikusa, Szalai Annamária a tanulmány elkészültekor jelezte, hogy barátságos lenne, ha az alapelvek kapcsán a kormányoldal egyeztetést kezdene az ellenzéki oldallal, és csak ezt követően terjesztenének a parlament elé egy kiérlelt javaslatot. Balogh László, az MDF médiáért felelős politikusa korábban úgy nyilatkozott, hogy nehéz lesz a kétharmados többséget igénylő jogszabály elfogadtatása. Balogh hangsúlyozta: szerinte a kormány nem gondolja komolyan, hogy új médiatörvény szülessék, mert ha komolyan gondolta volna, akkor él az MDF javaslatával, hogy a kulturális bizottságban kezdjék meg erről a tárgyalást. Ezzel szemben Újhelyi István, az MSZP politikusa hangsúlyozta, hogy a pártok közti egyeztetést szakmai vitának kell megelőznie.
A szakma már vitatja is a dolgozat javaslatait, amelynek elképzelése szerint a frekvenciaelosztást a Hírközlési Felügyelet végezné, a tartalmi szolgáltatás és a médiumok vezérigazgatóinak megválasztása a médiastratégiai testület hatáskörébe kerülne, a tartalomfelügyeleti testület pedig a médiumok feletti ellenőrzést gyakorolná, illetve elbírálná a panaszokat. Megszűnnének a közszolgálati médiumok kuratóriumai, és felállna a kilenctagú nemzeti médiatestület, a legfelsőbb médiafórum, amelynek tagjai köztiszteletben álló, „nem túlzottan politikai-közéleti szereplők”, akik – az egyik javaslat szerint – nagy presztízzsel rendelkező, de nem politikai szervezetek vezetői lennének. A koncepció értelmében például a Magyar Távirati Iroda, a Magyar Állami Operaház, a Nemzeti Színház, az Állami Számvevőszék stb. vezetője vagy annak megbízottja (!) lenne a testület tagja. (A jelen helyzet szerint tehát például Vince Mátyás, Szinetár Miklós, Jordán Tamás, Kovács Árpád vehetne részt a hatóság munkájában.) A testület kétharmados többséggel, rotációs rendszerben választaná meg az előbb említett két operatív testület tagjait.
A tanulmány megvalósítását követően a közmédiumoknál a részvénytársasági formát az úgynevezett közjogi intézeti forma váltaná fel. A tervezet könnyítené a kereskedelmi televíziók helyzetét, a főműsoridőben leadandó hírműsorra mérsékelve azok közszolgálati kötelezettségét. (Ez a rendelkezés mindenképpen megszüntetné azt a felháborító gyakorlatot, hogy a kereskedelmi televíziók szappanoperáikat és bulvárműsoraikat fogadtatják el közszolgálati műsorszámként, ugyanakkor nagyobb műsoridőben lennének láthatók mondjuk a valóságshow-k és egyéb színvonalas produkciók.) Üdítő ötletként hat, hogy a vitaanyag szándéka szerint a közszolgálati csatornákon megszűnne a reklám és a szponzoráció, a kereskedelmi tévék viszont bizonyos mértékben hozzájárulnának a köztévé finanszírozásához. Az elképzeléshez azonban a kereskedelmi televíziókkal kötött műsor-szolgáltatási szerződést is módosítani kellene, ami legalább annyira nehéz, mint kétharmados többséggel elfogadtatni egy médiatörvényt az Országgyűlésben. (Megjegyzendő, hogy a két országos, földfelszíni kereskedelmi televízió szerződését a médiatörvény 2002. októberi módosítása óta sem sikerült a jogszabály új szövegének megfelelően korrigálni.)
A vitaanyag legforradalmibb ötlete, hogy készítői megszüntetnék az Országos Rádió és Televízió Testületet (ORTT) annak túlhatalma miatt. Az elképzelésre Hajdu István ORTT-elnök úgy reagált az Axel.hu internetes lapnak, hogy a hatóságot „nem gyengíteni, hanem erősíteni kellene, mert kevés eszközzel rendelkezik a médiatörvény követelményeinek érvényre juttatásához.” A koncepció kidolgozói láthatólag a pártdelegáltak működtette ORTT kiküszöbölésével egy új, a politikától érintetlen rendszert igyekezne kidolgozni. A rendszer pártatlan működését azonban alapvetően nem a jogszabályok, hanem köztiszteletben álló személyiségek biztosítanák. A hazai közállapotokat ismerve nem sok jelöltet lehetne találni a pozíciókra.
Tímár János, az ORTT SZDSZ által delegált tagja lapunknak úgy nyilatkozott, hogy a személyi garanciák helyett inkább az eljárási garanciákat kellene kidolgozni a rendszer működéséhez.
Hollós János, a Magyar Elektronikus Újságírók Szövetségének elnöke szerint egy politikailag megosztott társadalomban lehetetlen semleges rendszert létrehozni: „Ha igaz, hogy az 1996-os törvényt a gyanakvás és a bizalmatlanság szülte, akkor az új jogszabály megalkotásának a közállapotok most egyáltalán nem kedveznek.” Az elnök szerint a törvény diktálta kényszernél egyelőre nincs jobb megoldás. A tervezet legnagyobb hiányossága, hogy változatlanul hagyná a jelenlegi közszolgálati médiastruktúrát (vagyis továbbra is három közszolgálati tévécsatorna működne) ugyanarra a feladatra, ami fenntartaná a finanszírozhatatlanság és az ebből következő politikai függőség állapotát – véli Hollós, aki szerint ez a koncepció – átmeneti jellegénél fogva – nem jelentene minőségi változást, csak káoszt teremtene.
A zűrzavart előrevetíti maga a tanulmány is. A kancellária ugyan egy új törvénytervezet összeállítására kérte fel a szakértőket, az eredmény csupán egy médiaelméleti és nem jogi vitaanyag lett. A dolgozat nyelvezete és megfogalmazásai kimerítik a súlyos műfajtévesztés hibáját. A három médiaszakértő például így magyarázza a közmédia finanszírozásának kérdését: „[az] mára már legalább annyira érzelmi, mint pénzügyi problémává vált. Az erről szóló dialógusok – itt és a továbbiakban elsősorban a legnagyobb problémát jelentő MTV-ről lesz szó – tudniillik nagyban hasonlítanak a megromlott kapcsolatban élő férj és feleség vitáihoz: »Hogy képzeled, hogy én ennyiből főzzek egy rendes ebédet?« – mire a válasz: »Csak nem gondolod, hogy többet adok, amikor azt is mindig elfecsérled, amit kapsz?«”
A készítők gyakorta nehezen értelmezhető, homályos mondatokban fogalmazták meg elképzeléseiket, példaként íme egy, a kancellária honlapján olvasható, közpénzből támogatott írásból: „… A közszolgálat esetében a helyzet bonyolultabb: a két szempont konfliktusban van egymással, miközben egyik sem tekinthető elhanyagolhatónak.”
A tanulmány nem nélkülözi a szakmai tévedéseket sem: a tartalom-ellenőrző testület feladatairól szólva megállapítja, hogy az új „panaszbizottság – a jelenlegitől eltérően – nem hatósági jogkörben jár el”. Ehhez nem árt tudni, hogy a jelenleg működő panaszbizottság sem hatósági jogkörben jár el.
Az az elv, hogy a felvázolt elképzelés három fő testületre (nemzeti médiatanács, médiastratégiai tanács, tartalomfelügyeleti tanács), illetve a Hírközlési Felügyeletre osztaná a médiapiac ellenőrzését és koordinálását, részben megegyezik az európai országok többségében létező mintával, ami persze nem jelenti azt, hogy jó is, de azt sem, hogy a jelenlegi rossz. Az olasz és dán modell ugyanis hasonló a mostani magyarhoz, Olaszországban és Dániában nincs szerteágazó médiahatósági rendszer, Hollandiában pedig a médiafelügyeletet a népjóléti minisztériumi egy osztálya látja el. Nagy-Britanniában idén december végéig (egy átmeneti időszak lezárásaként) még több tartalomfelügyeleti és médiakoordinációs szerv működik (két rádiókat felügyelő szerv, a kereskedelmi tévéket ellenőrző bizottság, filmbizottság, távközlésért felelős szervezet, a sugárzás általános szabályait kontrolláló bizottság). A brit kormány döntésének értelmében megszűnik a szerteágazó, túl bürokratikus felépítés, a bizottságok feladatait egy szervezet, az Office of Communication veszi át, és adja ki a műsor-szolgáltatási engedélyeket, ügyel a programok magas színvonalára, fenntartja a médiapiac pluralitását, és védi a nézők érdekeit. Az átalakítással a közszolgálati BBC felügyeleti szervezetének, a kormányzói testületnek is megváltozik a szerepe. Ehhez képest a Gálik–Horvát– Szente-féle elképzelés épp az ORTT „túlhatalmára” hivatkozva szüntetné meg a testületet és hozna létre három másikat, de mint a példákból kitűnik, Európa több országában épp azt tartják jó megoldásnak, ha egy médiahatóság van.
Médiajogászok szerint a tanulmány legnagyobb hibája azonban nem az, hogy hány testületet hozna létre vagy szüntetne meg. Szakértők azt hiányolják, hogy a tanulmány nem tartalmazza a médiatörvény alkalmazása óta felhalmozott tapasztalatok elemzését, összefoglalását. A magyar jogalkalmazásban általános gyakorlat, hogy komoly szakmai elismertségnek örvendő jogászok kommentárt írnak az egyes jogszabályokhoz. A médiatörvényhez ilyen kommentár nem készült. Hiányzik a vonatkozó bírósági határozatok feldolgozása, nincsenek összegezve a legfelsőbb bíróság jogegységi döntései, mint például az ORTT és a műsorszolgáltatók közti peres eljárásokban született bírósági döntések. Csak ennek a munkának az elvégzése után lenne felelősen eldönthető, hogy egyáltalán rossz-e a médiatörvény és szükség van-e a vitaanyag médiaszakértői által szorgalmazott reformokra.