Csecsen fölméri a helyzetet: vagy besegít a krumplipucolásba, vagy jó tanácsokat osztogat. Útbaigazít tehát, hol találnék magamnak „könnyebb” szállást. Az újpesti Absztinensben, mondja. Igaz, ott ára van az ágynak, négyezer-ötszáz forint havonta, s ügyelni kell arra is, hogy jövet-menet megszondázzák az embert, de ha megállja pia nélkül, arany az élete. Nem kell a konyhán segédkeznie. Ő nem állta meg, azért van most itt, a Tömő utcában. Jó haverja, aki mindig talált számára valami zugot, ahol meghúzhatta magát, a Zsolti nevű szállodai portás is eltűnt, mint a kámfor. Ha előkerül, esetleg bemutat neki engem is. Jó nekem itt, kalkuttai Teréz anya pesti nővérkéi közt, mondom fülig érő mosollyal, és elégedetten nyugtázom, hogy ez a jámbor férfi, akit a csecsen szabadságharcosok iránti határtalan lelkesedése miatt becéznek Csecsennek, a Szeretet Misszionáriusai által felkarolt szegények közé sorol. Nem árulom el neki, nem buktatom le magamat már reggel nyolckor: azért költöztem be egy napra a VIII. kerületi házba, hogy megismerhessem ennek az ötvenévesnél alig „öregebb”, mind az öt kontinensen jelen levő szerzetesrendnek az életét. A nővéreknek – Budapesten jelenleg hatan dolgoznak, vezetőjüket Idának hívják, ő Lengyelország szülötte, ketten afrikaiak, ketten indiaiak, a legutóbb érkezett pedig Csángóföld küldötte – tiltja a rendi regula, hogy a sajtónak nyilatkozzanak. Másként tehát nem tudom olvasóimnak elbeszélni a csodálatra méltó küldetést, amelyet az irgalom angyalai teljesítenek a rendalapító kalkuttai Teréz anya példáját követve, akit holnap Rómában II. János Pál pápa a boldogok sorába emel, csak ha részt veszek az életükben – reggeltől estig.
Velük együtt imádkozom és elmélkedem picinyke kápolnájukban, mormolom fohászaikat (nem egyet a rendalapító fogalmazott meg számukra), térdepelek az oltárukra helyezett szakramentum előtt, rózsafüzért morzsolok, a konyhán segédkezem, hogy legalább háromszáz hajléktalan éhét csillapíthassák. Többen szeretnének lebeszélni e „bolond akcióról”, mint ahányan biztatnak. Nem jön ki belőle semmi, mondják. Viszolyogni fogsz, rühes leszel, rád szállnak a nővéreknél megismert fura alakok… De nem viszolyogtam, nem lettem rühes, nem szálltak rám fura alakok, és mindössze pár óra elegendő volt ahhoz a Tömő utcai kis intézményben (apró a nővérek rezidenciája, valamivel nagyobb, emeletes épület a hajléktalanok szállása, az ebédlőjükben is csak kilencven ember ülhet asztalhoz egyszerre, ezért aztán háromszori váltással tudják megoldani az étkeztetést), hogy felfedezzem, a magam számára máris „kijött” valami boldog vállalásomból. Mosolyogni tudtam, ahogyan a Szeretet Misszionáriusai, minden hozzájuk szegődő szerencsétlenre. Márpedig a mosoly – Teréz anya szerint – a szeretet kezdete.
Segíts minket, szerető Atya, hogy mosolyogva fogadjuk el, amit Te adsz, és adjunk oda mindent, amit Te elveszel – gyakran fohászkodott így az apró termetű asszony, aki Gonxha Bojaxhio néven látta meg a napvilágot 1910-ben, ám hosszú élete során, 1997 szeptemberében bekövetkezett haláláig igen kevesen szólították e néven. (Diana hercegnő, aki oly szívesen mutatkozott a kék szegélyes szárit viselő apáca társaságában, csupán néhány nappal előzte meg „a nagy költözködésben”, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy az egyik halálhír homályba borítsa a másikat.)
Tehetős albán nacionalista család harmadik gyermekeként más sorsot is választhatott volna magának, mint a keresztény szolgálatot, kérője is volt, mondják, egy illusztris albán költő. Amikor nacionáléja felől kérdezték, kalkuttai Teréz így válaszolt: vér szerint albán vagyok, állampolgárság szerint indiai, s katolikus nővér vagyok. Küldetésem által mindenkié vagyok, de szívem egyedül csak Jézusé. A második világháború romjain, éhínségek, etnikai és vallási viszályok iszonyatos pusztításait látván ébred rá, hogy a Loretói Miasszonyunk apácarend nővéreként nem tudja igazán hatékonyan segíteni az elesetteket. Az éhezőket, a betegeket (a leprásokat, akiknek még a Biblia is az elkülönítését javasolja!), az árvákat, a magukra maradt öregeket. Közöttük kell élni, gondolta. Ezt az elképzelését azonban a jómódú gyermeklánykák nevelésén fáradozó Loretói Miasszonyunk nővéreként és tanáraként aligha tudja valóra váltani, úgy dönt tehát ez a vasakaratú, apró teremtés, hogy új szerzetesrendet alapít. A Szeretet Misszionáriusai nevű rendet. Évekbe telik, míg Rómában zöld utat kap. Bármily hihetetlen ez ma már, Teréz anya tevékenységét először VI. Pál pápa követte megértő szeretettel, támogató figyelemmel. Ő adta meg 1965-ben szerzetesközösségének a jogot, hogy bármely országban vagy egyházmegyében letelepedjen, ahol az egyházi hatóságok fogadják. II. János Pál pedig, aki holnap boldoggá avatja Teréz anyát, megválasztásának első percétől fogva csodálattal adózik a Szeretet Misszionáriusai küldetéstudata előtt. Nem véletlenül, állítják egyházi körökben, több közös vonása is van a pápának és kalkuttai Teréznek. Mindketten olyan ország szülöttei, ahol hosszú éveken át a kommunizmus és az államvallássá tett ateizmus uralkodott, és mindketten erősen kötődtek a hagyományos, reformok nélküli katolicizmushoz.
A Tömő utcai kis rendházban kézzel írt tábla mutatja, hol szolgál ma a nagyvilágban a Szeretet Misszionáriusai rend. A lengyelországi Ida nővérrel böngészgetem. Szerinte nem naprakész a kimutatás, kapásból sorolja, mi minden hiányzik róla. Az érdi és a miskolci ház Magyarországról, a nemrég Bukarestbe telepített közösség… hogy csak a Kárpát-medencében tevékenykedő nővéreket említsük. Ám múltidejűségével egyetemben is szívderítő ez a lista. Ötszáznál több közösséget tart nyilván, a legtöbb Indiában található. Aztán az amerikai kontinens következik, és nem is csak a túlnépesedett, szegény Latin-Amerika országai, Mexikó, Brazília, de a gazdag Egyesült Államok és Kanada sem tud meglenni a Szeretet Misszionáriusai nélkül. Európa jóléti államai sem.
Amikor Ausztráliában a Szeretet Misszionáriusai első házát készültek felavatni, a helyi katolikusok szálltak szembe Teréz anya szándékával. Minek kockáztatják, hogy munka nélkül maradnak? – kérdezték. A szerzetes nővérek így replikáztak: és az elítéltek, ki gondol rájuk, amikor kijönnek a börtönből? És szerencsétlen aszszonyaik? És a kábítószerezők? Az alkoholisták? Ők tán nem Isten gyermekei, nekik nincs szükségük segítségre és vigasztalásra? A nyolcvanas évektől az AIDS áldozataira is kiterjedt Teréz anya gondoskodó figyelme. Nem félt a modern idők leprájától sem, ahogyan a kalkuttai leprásoktól sem félt, a kezdet kezdetén. New Yorkban, Washingtonban, Los Angelesben és San Franciscóban nyitott házakat a hajléktalan AIDS-betegeknek, azoknak a szerencsétleneknek, akiket rendszerint éppen az a társadalom közösít ki, amelyik a betegség előszobájának tekinthető szabados életvitelt és a laza erkölcsöt népszerűsíti. Teréz anya Isten büntetésének tekintette az AIDS-t, szókimondó lévén ezt a nézetét hangoztatta is, ahol csak lehetett. Kárhoztatták emiatt, mint ahogy helytelenítették az abortusz elleni küzdelmét is. De ő váltig hajtogatta: lelkileg szegény az az ország, amely elfogadja az abortuszt. Az élet a legnagyobb ajándék, amelyet Isten az embernek adott. Sok vád érte amiatt is, hogy a szegényeket segítő közösségeinek letelepítése érdekében szót értett még az istentagadó hatalmasságokkal, a diktátorokkal is. Fidel Castróval, hogy közössége jelen lehessen Kubában, Duvalier-val, hogy nővérei letelepedhessenek Haitin. A 90-es évek elején dúló öbölháború idején Irakba ment, és az ország ellen hozott gazdasági blokád rettenetes következményeit látva külön házat alapított a fedél nélkül maradt idős embereknek, és egy másikat az árva s rokkant kisgyermekeknek.
Kalkuttai Teréz soha nem politizált, keresztényi kötelességét végezte. Kitűnő gyakorlati érzékkel is megáldotta az ég, nem csak erős hittel, ezért aztán többnyire pontosan tudta, hogy kitől kérjen segítséget, és milyen kompromisszumokat vállaljon, hogy a világ szegényeit istápolhassa. A lelki szegényeket is. Ha valaki, hát kalkuttai Teréz pontosan tudta, hogy a magas életszínvonal és a biztonságos szociális védőháló sem teremthet földi mennyországot. Az olyan ember számára, aki lelkileg sérült, aki nemkívánatosnak érzi magát, aki szeretethiányban szenved, aki fél, akit kitaszít a társadalom, nehezebb megtalálni az orvosságot, mert ez a „szegénység” mélyen belülről emészt – mondogatta. A Nobel-békedíj kitüntetettjeként 1979-től olyan ajtók is megnyíltak előtte, amelyeket addig szigorúan kulcsra zártak. Még Tito marsall is fölfedezte, hogy ez az idős asszony voltaképpen Jugoszlávia szülötte. Sőt a doktriner NDK sem tudott nemet mondani arra a kérésre, hogy a Szeretet Misszionáriusai rend megtelepedjen Kelet-Németországban. Ha valamelyik hivalkodó elvtárs a Teréz anyával való találkozáskor azzal kezdte a társalgást, hogy ő nem hisz Istenben, mert kommunista, kalkuttai Teréz általában így válaszolt: semmi jelentősége nincs ennek, ha ön jótékony művet visz véghez.
Voltak – és bizonyára ma is vannak – olyanok, akik azt hánytorgatták fel Teréz anyának és követőinek, hogy az elesettek segítése, ahogyan ők csinálják, voltaképpen nem más, mint a hívek erőszakos toborzása a katolikus egyház számára. A rendjének nevében szereplő misszionárius szó is támpontot adott e vád megfogalmazóinak. Az efféle gyanúsítgatásokat határozottan utasította vissza az államfőkkel, királyokkal is bátran szembeszálló nő: Istennek megvannak az eszközei, hogy dolgozzon az emberek szívében… Az életmódunkkal nyilvánítjuk ki, hogy az övéi vagyunk… Lehetséges, hogy valaki sohasem hallott a kereszténységről. Kik vagyunk mi, hogy elítélhessünk másokat? Akiknek pedig ez volt az utolsó kívánságuk, azokat megkeresztelte haláluk órájában. Volt olyan államférfi, aki ezt is nehezményezte, s olyan törvényt akart hozni a „vallásszabadságról”, hogy mindenkinek a rendőrségen kell előzőleg bejelentenie, ha meg akar keresztelkedni. Kalkuttai Teréz nyílt levélben tiltakozott e törvénytervezet ellen, nem is hatástalanul. Az indiai parlament nem fogadta el a kormány első embere által felterjesztett javaslatot.
Nem tudjuk, életrajzírói sem beszélnek róla, fájt-e kalkuttai Teréznek az a sok gáncs, vád és igaztalanság, amelyet hosszú élete során közvetlen környezetétől, egyházától és a világtól kapott. Van azonban egy neki tulajdonított írás, felvésték a kalkuttai Sisu Bhavan falára is, amely azt jelzi, ismerte s tovább is örökítette a gyógyírt a bántalmazásokra. A mégis szócskát. Ha jót teszel, az emberek vádolni fognak, hogy önzés és hátsó gondolat irányítja cselekedeteidet. Mégis tégy jót. Ha sikeres vagy, akkor hamis barátokat és igaz ellenségeket szerzel magadnak. Mégis boldogulj valahogy. A jó, amit teszel, holnap már feledésbe merül. Mégis tedd a jót. A becsületesség és az őszinteség sebezhetővé tesz. Mégis légy becsületes és nyílt. Amit fáradságos munkával évek alatt felépítesz, azt elpusztíthatják egy éjszaka alatt. Mégis építs.
A Tömő utcában lakó nővérek értik is, élik is e mondatokat. Nincs más tulajdonuk, csak egy-egy tányér, evőeszközök, két szári, két alsóruha, egy pár lábbeli, egy matrac és néhány ágynemű. Meg az imájuk, a hitük, a derűjük. Hitből is, mosolyból is adnak annak, aki betér hozzájuk, nem csak tápláló, meleg ételből, lágy kenyérből. Rendalapítójuk ünnepét, kalkuttai Teréz boldoggá avatását pesti szegényeik társaságában töltik, a római út költségén pedig kirándulni mennek velük másnap az egyik magyarországi Mária-kegyhelyre. Csecsen is velük tart meg a két mankóval közlekedő férfi, akinek nemcsak a csontjai, hanem az élete is szilánkokra tört, amikor egy nagy építkezésen összedőlt alatta a kosaras daru. És ott lesz mellettük Beáta, a kedves fruska, akire az egyik közeli téren találtak rá, a „mélypont ünnepén”. Édesanyját választás elé állította az élettársa: vagy ő, vagy a lánya. Az anya a férfit választotta. Azóta a nővérek adnak szállást a gyermeknek. Iskolába is beíratták, Beáta ugyanis – állami nevelőintézetek és pszichiátriai osztályok lakójaként – csak az ötödik osztályig jutott el. Mindezt egy csésze tejeskávé mellett mondja el, őt semmiféle regula nem köti, nyilatkozik, fecseg vidáman. A kávét Misi bácsi, a Tömő utcai konyha ezermestere – szakképzettségét tekintve tanár és vegyészmérnök – meisseni porcelán pohárkában hozza neki. Adomány – mutat rá Beáta, aki valószínűleg soha életében nem hallotta még a szót: meisseni. „De nem azért szeretem. Hanem mert szépek a virágai.”
origo.hu
Brutális gázolás Tatán, mentőhelikopterrel szállították kórházba egy nőt
