Ha nem történik egyetemes atomkatasztrófa, és minden a mai mederben folyik tovább, lesz ember a Földön száz év múlva?
– Lehetséges, de azt kötve hiszem, hogy ilyen létszámban és ilyen típusú fogyasztói életmóddal. Az ipari forradalom óta szakadatlan növekedéskényszer hajtja az immár több mint hatmilliárdos emberiséget, miközben végesek az energia- és nyersanyagforrások, s növekvő gondot okoz a melléktermékeket feldolgozó természeti rendszerek sérülése. Környezettudósok kiszámították, hogy legalább kétszer ekkora Föld kellene ahhoz, hogy a mai fejlett világ életszínvonalát hatmilliárd emberre kiterjesszük.
– Mi terheli jobban a környezetet, a szegény országok túlnépesedése, vagy a fejlett világ pazarlása?
– A földi környezetet terhelő hatások mértéke egy „szorzat”. Ebben egyaránt fontos tényező, hogy hány ember él az adott területen, mekkora az egy főre eső fogyasztás, a javak előállítása milyen technológiával történik… Ha leegyszerűsítve csak a lakosok számát vesszük, és azt, hogy mennyit fogyasztanak, akkor Ruanda, illetve Európa környezetterhelése között nincs különbség, hiszen tízszer egy ugyanannyi, mint egyszer tíz. A képet árnyalja, hogy például Európában a fogyó lélekszám ellenére változatlanul nagy a népsűrűség a terület eltartóképességéhez viszonyítva. Sok más mellett ugyancsak figyelembe lehet venni, hogy a Nyugat olykor úgy kíván könnyíteni gondjain, hogy szennyező anyagait szétteríti a Földön, a légkörben, az óceánokban, illetve „kivásárolja” a harmadik világ hulladékelhelyezési kapacitásait, azaz előszeretettel szállítja távoli országokba a szemetét.
– A túlnépesedés, az ipari, mezőgazdasági tömegtermelés környezeti kockázata világszerte többször kerül szóba, mint a mértéktelen fogyasztói szemléleté. Nálunk ráadásul most emlegeti a kormány a „fenntartható gazdasági növekedés” szlogenjét…
– Magam még a fenntartható fejlődés kifejezést sem használom, hiszen nehéz volna egyetértésre jutni abban, mit értsünk fejlődés alatt. A fenntartható gazdasági növekedésben pedig környezettudós nem hihet, ezért én pusztán fenntarthatóságról beszélek, a szót az emberiségre, illetve a bioszférának arra az állapotára vonatkoztatva, ahol még lehetséges az emberi élet. Ezért fájó, hogy szinte tabu a fogyasztás csökkentéséről vagy önkéntes egyszerűségről beszélni.
– Van, akinek szokatlan, és van, akinek érdeksértően kellemetlen az a távlatosság, mely az ön gondolkodását meghatározza.
– Pedig érdemes belegondolni: a Föld – amelynek mai tudásunk szerint két-három milliárd éve van hátra – jelenleg 4,5 milliárd éves. Az élet 3,5 milliárd éve alakulhatott ki rajta. A korábbi, kezdetlegesebb élővilág az idők során jelentősen átalakította, fokozatosan „organizálta” a Földet. Hosszú-hosszú folyamat vezetett például oda, hogy szabad oxigén került a légtérbe – atmoszférába –, megteremtvén a maihoz hasonló élővilág feltételeit. Általában véve az élet stabilitása rendkívüli, és túl fogja élni az embert, a bioszféra kései termékét, számunkra mégis döntő kérdés: milyen életlehetőségeket adunk át utódainknak? Tudjuk, hogy napjainkban olyan gazdasági rendszer terjed szét globálisan, ami a termelés és fogyasztás szüntelen fokozásán alapul. Ha az emberiség változatlanul azt hiszi, hogy Földünk továbbra is feldolgozza szennyeinket, és kiszolgálja egyre fokozódó igényeinket, keserűen csalódni fog.
– Mit kellene tehát, megértenünk?
– Ehhez először is azt kell látni, hogy a Föld hatalmas ökorendszer, melyben a rajta átfolyó energiaáramlás anyagciklusokat tart fenn. A rendszer tönkremehet, ha a ciklusok nem záródnak úgy, ahogy az a természetben eddig történt. Ezeknek a ciklusoknak a számunkra legfontosabb elemei: a víz, a szén, a nitrogén, a kén és a többi elem. A rendszer – az ökoszisztéma – működése végső soron azon múlik, hogy a napenergia kémiai energiává alakul át a növényi fotoszintézis csodálatos mechanizmusa révén.
– Minden élőlény beletartozik ebbe a rendszerbe?
– Bizonyos mélytengeri baktériumok és a rájuk épülő táplálékhálózat lényegében független a napból származó energiaáramlástól, de mennyiségében, hatásában ez a folyamat elhanyagolható. Visszatérve a fotoszintézishez, a segítségével megkötött energia révén létezhetnek a növényevő állatok, ezek aztán a táplálékhálózatokban ragadozóknak adnak tápanyagot, míg végül mindegyikük teste lebontó élőlényeken keresztül jut az anyagciklusok záró-, illetve kezdőpontjához. Az ember is ebbe a rendszerbe tartozik. A légkör növekvő szén-dioxid-koncentrációja, a csapadék savasodása, a vizeink elnitrátosodása, a fajok pusztulása – hogy csak néhányat említsek – mind arra utal, hogy baj van e ciklusokkal. Ennek egyetlen oka, hogy a tudatosan termelő és fogyasztó ember átformálja környezetét és ezzel magát a bioszférát. Az átalakított területek aránya rohamosan nő. Az eltűnt természetes vegetáció helyén vagy urbanizált környezetet találunk, vagy mezőgazdaságot, agrárrendszereket.
– Nem egyenértékű a búzatábla a természetes vegetációval, már ami az átfogó ökorendszert illeti?
– Funkciókiesést jelent. Egy természetes erdő élőtömege, sőt fajgazdagsága jóval nagyobb hatékonyságot képvisel az energiaáramlásban és az anyagciklusokban, mint a monokultúrás növényzet, hiszen többféle élőlény többféle elemét tudja hasznosítani környezetének. Emellett az intenzív gabonatermesztésnek mint mesterséges rendszernek a fenntartása óriási vegyszermennyiség bevetésével, öntözéssel párosul. Ez hosszú távon szintén korlátokba ütközik.
– De Magyarország még mindig gazdagabb természet közeli területekben, mint Nyugat-Európa sok országa, és nálunk az élővilág is változatosabb.
– Hollandiánál, Dániánál mindenképp jobban állunk, de ha bizonyos területeink természet közelinek mondhatók is, hosszú távú fenntarthatóságuk kétséges.
– A pusztán üzleti célú területfejlesztésekre gondol?
– Nem csak azokra. Olyan területek esetében is van ok aggodalomra, amelyeket természetvédelmi célnak megfelelően kezelnek. A globális klímaváltozás korát éljük, hatásait ebben az évben különösképpen érezhetjük. Persze régebben is voltak olyan klimatikus események, amelyekhez az élővilágnak alkalmazkodnia kellett, de akkor alapvetően más volt a háttér! Akkor a természet nem fölszabdalt állapotban, egy-egy ország területének apró foltjain létezett. Ha tartósan megváltoztak a csapadék- és hőmérsékleti átlagértékek, az élőlényeknek volt mozgási lehetőségük, vándorolhattak északra, délre. De most hová vándorolhatnának az elsivatagosodás elől mondjuk a Hortobágyi Nemzeti Park védett fajai? Ettől persze még kötelességünk mindent megtenni a magyar flóra és fauna fenntartásáért.
– Mit jósol bolygónk egészének biodiverzitásáról?
– Nem sok jót, ha nem változik meg hatmilliárd ember tudata. Jellemző, hogy vita csak abban van a kutatók között, hogy húsz- vagy negyvenpercenként pusztul ki egy faj. A Föld lassan Noé bárkájához kezd hasonlítani. Nagyon sok faj igen szűk területre szorult vissza, fennmaradásuk kétséges. Ezek közül csak a leglátványosabbakkal, a bengáli és szibériai tigris vagy a panda megmentésével szokás foglalkozni.
– Hogyan érintik az olyan adatok, hogy az emberiség öt százaléka fogyasztja el a világszerte megtermelt javak 76 százalékát, vagy hogy kétmilliárd ember alig két dollárból él naponta?
– Erről az a társadalom-lélektani igazság jut eszembe, hogy ott boldogabbak az emberek, ahol kisebbek a szociális különbségek; nem az egy főre eső GDP a döntő. Ha a világban uralkodó gazdasági rendszer ilyen marad, vagyis ha mind szélsőségesebb társadalmi különbségeket idéz elő regionálisan és országon belül, akkor tovább fokozódik a gyűlölködés, amely miatt mind többen vállalják életük feláldozása árán is a rombolást.
– Elképzelhetetlen, hogy valahol valamelyik kormány a bioszféra iránti aggodalomtól vezérelve a termelés-fogyasztás ésszerű visszafogásán kezdjen munkálkodni?
– Tudomásom szerint nincs olyan létező gazdasági modell, ami nem a növekedésen alapulna. Amit ön felvet, jelenleg az életszínvonal előbb említett „széthúzottsága” miatt is lehetetlennek tűnik. A szegénység széles rétege, látva a fölötte lévő gazdagok életmódját, szüntelen ahhoz akar igazodni, mert boldogan szeretne élni. Ezért nem szavazna soha a gazdasági növekedés lassítását hirdető pártokra. De hát politikusok, közgazdászok nem is nagyon hirdetnek ilyesmit.
– A reklámok sem erre buzdítanak…
– Kellene már egy reklám a reklám ellen, mert a mai helyzetben abszurdum a fogyasztás növelésére, mohóságra buzdítani. Ráadásul nálunk még a közszolgálati médiát is a reklám tartja el.
– Mit ér hát, ha a környezetért aggódók mérsékletre intik például a csomagolóipart? Amely persze nem fogadja meg a tanácsot, de ha mégis, az is csak lassítaná a végzetet…
– Annak ellenére, amit az imént elmondtam a politikáról, bizonyos vagyok abban, hogy mindezeken központilag is kellene változtatni. Nem szívesen mondom, de félek, majd csak valami nagyobb katasztrófa döbbenti rá az emberiséget, hogy rossz irányba halad. Ismétlem, ma már nem olyan egyszerű a helyzet, mint korábban, amikor a szennyezést szinte korlátlanul feldolgozta a természet. Úgy is el lehet képzelni ezt a katasztrófa közeli bolygót, mint az Apollo–13 amerikai űrhajó kabinját, amelyből egy műszaki hiba miatt elszállt a levegő. A három űrhajósnak a holdra szállásra tervezett apró fülkében kellett a Földre visszatérnie. Ráadásul a harmadik űrhajós már nem fért be a pótkabinba, ő egy másik helyiségből csövön szívta a levegőt, közben gondoskodnia kellett sok egyébről, például, hogy hol helyezze el saját vizeletét. Ezzel a példával megint csak arra szeretnék emlékeztetni, hogy itt a Földön is zárt rendszerben élünk.
– Genetikusként miért foglalkozik ilyen élénken a globális környezeti problémákkal?
– Aki ma több tudományterülethez ért, gyanús. Szerencsére én előzőleg evolúciógenetikából megszerezhettem azokat a tudományos fokozatokat, melyekkel bizonyíthattam, hogy némileg illetékes vagyok ilyen kérdésekben is. Az evolúciógenetika, a fajkeletkezés eleve integráló, szintetizáló tudományterület, akár a globális ökológia. Egyébként a botanika felől indultam: középiskolás, amatőr floristaként ritka növények addig ismeretlen lelőhelyeit fedeztem fel. Az ELTE-n, ahol biológia–kémia tanári szakos hallgató voltam, már növénytársulástanban is jártasságot szereztem. Ez már az ökológia felé nyitott utat, végül doktori diszszertációmat is ökológiából írtam. Az MTA Genetikai Kutatóintézetében a páfrányok voltak a kedvenceim; páfrányfajok egymással való kereszteződése során kivételes sebességű evolúciós mechanizmusokra láthattam rá. Fajkeletkezéses kutatásaimmal sikerült brit kollégák figyelmét is fölkelteni. Sokszor kaptam meghívást a leedsi egyetemre. Később huszonhét éven át vezettem az ELTE genetikai tanszékét, megszervezve a genetika és az evolúciótan egyetemi oktatását. A Nemzetközi Biológiai Program hazai titkáraként azt figyelhettem meg, hogyan szerveződik a nemzetközi kutatás szélesebb kérdések vizsgálatára. Jelenleg az MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetének igazgatása mellett az Európai Tudományos Alap élet- és környezettudományi szekciójában is dolgozom, így lépten-nyomon belebotlom a világszintű gondokba.
– Kellően pénzelik a globális ökológia kutatóit?
– Olyan céllal, hogy az egész emberiség ügyét mozdítsák előre, nem nagyon. Mégsem a forráshiány az első baj, hanem az, hogy a tudósok körében is elenyésző az érdeklődés az emberiség hosszabb távú problémái iránt. A tudomány még széttagoltabb, mint Ortega idejében, aki észrevette, hogy a tudósok szakbarbárokká váltak, és dilettantizmusnak tartják az átfogó tudás iránti igényt. Nagyon nagy baj ez, ráadásul az emberiség egy része úgy gondolkozik: ha apámra nem dőlt rá a ház, az unokámra se fog, minden mehet tovább, mint eddig, legfeljebb gyorsítani kell. Én ehelyett inkább azt nézném, hogy merre megyünk.
– Fontos önnek, hogy az ásványvizes palack, amelyet a boltban kiválaszt, visszaváltható legyen? Fogyaszt biotermékeket?
– Palackozott vizet nem iszom. Budapesten a csapvíz kiváló minőségű. Általában pedig a hazai termékeket keresem. De ennél még fontosabb, s ezt igyekszem minél jobban megvalósítani, hogy ne csak a pénz és az anyagi javak gyarapítása legyen az életcél. A természet például még mindig gyönyörű…
origo.hu
Van, aki 90 milliót visz haza évente – Világhírű balettművész üzent a vizsgázó fiataloknak
